KRITIKAI ÍRÁSOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL
2001. Nyár  

            BÍRÁLAT            
A leghosszabb gyűlölet

Az elmúlt néhány évben - az oktatási tárca által meghirdetett felsőoktatási tankönyvtámogatási programnak köszönhetően - számos fontos kiadvány jelent meg. Ezek a kiadványok természetesen igen sokfélék: vannak közöttük az alapképzésben általánosan használható tankönyvek, segédkönyvek, „readerek”; és vannak olyanok is, amelyek egy-egy szűkebb szakterület diákjainak, PhD hallgatóiknak és oktatóinak készültek. Viszonylag kevés közöttük az olyan mű, amely megfelel mind az alap-, mind a speciális képzés igényeinek. Tankönyvet írni, szöveggyűjteményt szerkeszteni egyébként is hálátlan feladat, nem könnyű „bemérni” a potenciális olvasóközönség érdeklődését, előzetes ismereteit, felkészültségét, a különféle felsőoktatási intézményekben és tanszékeken honos követelményeket, elvárásokat. Nehéz eldönteni, hol húzódjanak az átadandó ismeretanyag terjedelmi és mélységi határai; a „readerek” esetében külön kérdés, hogy mi legyen a korábban már megjelent szövegek vagy szövegrészletek, illetve az új tanulmányok, fordítások aránya (ez persze részben anyagi és szerzői jogi kérdés is).
A jó tankönyv vagy szöveggyűjtemény persze nemcsak a vizsgára, szigorlatra való felkészülést segíti elő (megspórolván a diáknak a könyvtárba járás, az idegen nyelven való olvasás fáradalmait, nemritkán egy-egy könyvhöz vagy folyóirathoz való hozzájutás valódi vagy csak kifogásként hivatkozott nehézségeit), hanem egyszersmind orientál, további gondolkodásra, kutatásra ösztönöz. A Kovács András által összeállított kötet, a Modern antiszemitizmus iskolapéldája annak, milyen egy jó, sőt kivételesen jó szöveggyűjtemény, s milyen sokféle funkciót tölthet be a felsőoktatatásban (és messze túl azon is).
Messze azon túl (írtam zárójelbe) - hiszen az antiszemitizmus problémája távolról sem tartozik azon társadalmi kérdések közé, amelyeket hűvös távolságtartással szoktak szemlélni. Akár teológiai, akár történeti, akár pedig aktuálpolitikai vonatkozásai kerülnek szóba, maga a szó - antiszemitizmus - nagy erejű emocionális feszültségeket hordoz. Az érzelmi reakciók a zsidóellenes érzületek létének teljes és szenvedélyes tagadásától jelentéktelenné nyilvánításán és a „hétköznapi”, „triviális” előítéletek közé sorolásán át diabolikus és megszüntethetetlen jelenlétének, örök és lényegében változatlan természetének állításáig terjednek. Az antiszemitizmus témája érzelmek, indulatok, félelmek, projekciók, hárítások, tagadások, elfojtások, fantáziák és ideológiák forrása és szabad prédája. Az antiszemitizmusról szóló nyilvános diskurzust mind a mai napig a múlt feldolgozásainak hiányai, elhallgatások és tabuk nehezítik - legalábbis Magyarországon.
Az antiszemitizmus azonban nem csak a múlt jelensége, kissé indulatosabban fogalmazva, szégyene. Mint többek között éppen Kovács András empirikus vizsgálatok eredményeit összegző és értelmező munkáiból is tudjuk, az antiszemita nézetek napjainkban is virulnak a magyar lakosság széles rétegeiben, jelenlétük pedig különösen riasztónak mondható az egyetemi és főiskolai hallgatók, a fiatal elit körében. 1 Kovács vizsgálatai éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy amennyiben a mai Magyarországon komolyan veendő antiszemita politikai erők bukkannának fel, „félő, hogy könnyen megtalálnák a céljaiknak megfelelő szavakat”. 2
Más kérdés, hogy melyek ezek a „célnak megfelelő szavak”. Az antiszemitizmusról szóló diszkurzusra mindmáig különösen jellemző az, amit Mérei Ferenc még a hatvanas-hetvenes években „utalásos” beszédmódnak nevezett. 3 A maguk csoportjában és közegében az antiszemiták ugyanúgy, mint az antiszemitizmus túlélő áldozatai és azok leszármazottjai, valóságos vagy lehetséges célpontjai sokszor „fél szavakból is értik egymást”, anélkül, hogy a „zsidó” szót ki kellene ejteniük a szájukon. Ha pedig nincsenek zsidók, akkor antiszemitizmus sincs, „de vóna rá igény!” - mint a közismert, ámde igencsak kétértelmű viccből is tudhatjuk.
Az antiszemitizmus olyan hívószó, amely az emberek többségében igen különféle érzelmeket és állításokat indukál; majdnem mindenkinek van róla véleménye, vagy legalábbis érzülete, komoly tapasztalatokkal, valódi ismeretekkel azonban kevesen rendelkeznek. Az ismeretek szokásos hiánya vagy felületessége különösen fájdalmas a társadalomtudományi stúdiumokat folytató egyetemi hallgatók esetében, akik tanárként, kutatóként, az emberi kapcsolatokkal, a csoportközi viszonyokkal, az etnicitással, a társadalmi diszkriminációval, az etnikai és rasszista előítéletek kérdéseivel hivatásos módon foglalkozó szakértőként, a média szereplőiként vagy egyszerűen csak a társadalmi és politikai kérdések iránt érdeklődő értelmiségiekként a jövő nemzedékek közgondolkodását fogják alakítani.
Kovács András szöveggyűjteménye elsősorban „a fiatal elitnek” szól; azoknak a történelem, szociológia, filozófia, politológia és pszichológia szakos hallgatóknak, illetve az ilyen stúdiumokat folytató doktoranduszoknak, akik több, objektívebb, mélyebb, szisztematikusabb ismeretre szeretnének szert tenni az antiszemitizmus - a kötet egyik szerzőjének, Robert Wistrichnek a kifejezésével: a „leghosszabb gyűlölet” - mibenlétéről, okairól, történetéről, társadalmi és pszichológiai összefüggéseiről. De ugyanígy szól a társadalomtudományi diszciplínákat oktató tanároknak is. Így például, a saját szakterületemnél maradva, az előítélet mint általános szociálpszichológiai probléma tárgyalásakor e szöveggyűjtemény birtokában immár nehezen volna megkerülhető az a széles történelmi és szociológiai perspektíva, amelybe Kovács András beleágyazza az antiszemita nézetek, érzületek, előítéletek specifikumait.
Kovács András szöveggyűjteménye arra a szinte lehetetlen, ámde elkerülhetetlenül szükséges és aktuális feladatra vállalkozik, hogy hűvös távolságtartással, tudományos objektivitással, mintegy „varázstalanítva” 4 mutassa be, járja körül az antiszemitizmus, különösen a modern antiszemitizmus problémáját. Az objektivitás természetesen nem jelent semlegességet. A kötet tanulmányaiból az elfogulatlan vagy a témában tájékozatlan olvasó számára is világosan kirajzolódnak a zsidóellenesség irracionális, emberellenes, abszurd vonásai (Hannah Arendt kifejezésével „az antiszemitizmus mint a józan ész szégyene”). Egyszersmind azonban jobban megértheti azokat az okokat és feltételeket is, amelyek lehetővé tették, hogy irracionális és abszurd állítások, vádak emberek tömegeinek világnézetét meghatározzák, mozgalmak, pártok, államok mobilizáló ideológiájává váljanak - végső következményeiben pedig a soához vezessenek.
Kivételesen jó szöveggyűjteménynek neveztem A modern antiszemitizmust - és ehhez hozzá kell tennem, hogy valószínűleg kevés hasonlóan színvonalas, gondosan, koncepciózusan összeállított, jól megszerkesztett „reader” található a nemzetközi könyvpiacon is. A kötet egyik legkiemelkedőbb vonása - amely persze roppant módon megnehezíti a recenzens feladatát - a perspektíva tágassága, az antiszemitizmus problémájának sokoldalú, sok tudományágat érintő bemutatása. A négy részből álló szöveggyűjtemény első része a modern antiszemitizmus történeti vonatkozásait tárgyaló tanulmányokat tartalmaz, többek között neves történészek, Yehuda Bauer, Helen Fein, Jacob Katz, Reinhard Rürup, Shulamit Volkov írásai olvashatók itt. A második rész az antiszemita személyiség és zsidó csoportsztereotípia sajátosságait bemutató, főként pszichológiai és szociálpszichológiai írásokat közöl; e részben olvasható egy szemelvény Jean-Paul Sartre-nak a Vádirat az antiszemitizmus ellen című, magyarul először 1947-ben megjelent, méltán elhíresült pamfletjéből, és ugyancsak ebben a részben szerepel Kovács András saját dolgozata is, amely az 1990-es évek magyarországi antiszemitizmusának elemzésével foglalkozik. A harmadik rész fő témája a csoportkonfliktus, a zsidók és nem zsidók viszonyának történelmi-szociológiai elemzése; itt szerepel Bibó István 1948-as zsidókérdés-tanulmányának egy fontos részlete. (A Bibó-tanulmány egésze persze több kiadásban is viszonylag könnyen hozzáférhető, de a részlet - amely zsidóknak és nem zsidóknak egymásról alkotott kölcsönös tapasztalatait elemzi - döntő fontosságú a kötet egésze és a kötet Bibó mellett másik magyar szerzője, Kovács András saját koncepciója szempontjából.) Végül, a negyedik rész az antiszemitizmussal mint politikai ideológiával és az antiszemita politikával foglalkozik, ugyancsak jelentős szerzők, közöttük Hannah Arendt, Robert Wistrich és a már az első részben is szereplő Shulamit Volkov írásait egybegyűjtve. (Az Arendt-szöveg A totalitarizmus gyökerei című mű 1992-ben megjelent magyar kiadásából lett átvéve, de a fordítást a szerkesztő több ponton korrigálta.)
Mindez persze hatalmas mennyiségű ismeretanyagot, nehezen áttekinthető információt jelent. A több mint félezer oldalas szöveggyűjtemény azonban nem válik a mennyiségi szemlélet vagy a rossz értelemben vett, ebből is, abból is egy kicsit merítő „interdiszciplinaritás” áldozatává. A kötet egy másik kiemelkedő vonása ugyanis éppen koncepciózussága. Koncepció, méghozzá igen feszes és kemény koncepció tartja össze a könyvet, emiatt nem válik a terjedelmes, több mint harminc önálló tanulmányt, illetve könyvrészletet tartalmazó szöveggyűjtemény áttekinthetetlen, szétfolyó betűtengerré, s ez teszi lehetővé, hogy az antiszemitizmus egymástól látszólag távolabb álló megközelítései közötti kapcsolódások is kirajzolódjanak.
A kapcsolódási pontokat jól megvilágítja az igen alapos és informatív bevezető tanulmány (Az antiszemitizmus mint társadalomtudományos probléma, 9-34. old.), amelyben a kötet koncepcióját fejti ki Kovács. Mindjárt tanulmányának elején leszögezi, hogy „a zsidógyűlöletet mindenekelőtt következményei teszik egyedülállóvá az emberiség történetében” (9. old.), ám hangsúlyozza, hogy az antiszemita érzületek, nézetek „nemcsak következményeikben, tartósságukban és elterjedtségükben különböznek a többi előítéletrendszertől, hanem abban is, hogy a társadalom különböző szintjein, a legkülönfélébb helyzetekben és a legkülönfélébb állításokkal operálva képesek a helyzet megszabta funkciót betölteni. A zsidóellenes érzület kielégülést hozhat a személyes kudarcok és feszültségek elől a bűnbakkereső, előítéletes gondolkodásba menekülő egyén számára. A csoporttudat révén megteremtheti társadalmi csoportok kohézióját. Politikai ideológiaként megjeleníthet és igazolhat politikai célokat, és mozgósíthat nagy társadalmi csoportokat. Kidolgozott világnézetként pedig racionális magyarázatot nyújthat különféle, bonyolult okokból kialakult és a hétköznapi cselekvő számára nehezen érthető konfliktusokra. […] Az antiszemitizmus tehát lehet személyes érzület, lehet a csoportidentitás egyik alkotórésze, vagy akár tételesen kidolgozott világnézet - és mindezeket a funkcióit sokféle köntösbe öltözve töltheti be.” (10. old.)
A kötet tanulmányai az antiszemitizmus eme három alapfunkciójára keresnek elméleti magyarázatot. Mégpedig úgy, hogy e magyarázatok három nagy problémakör köré csoportosulnak:
1. a kontinuitás-diszkontinuitás kérdése, vagyis az, hogy vannak-e közös lényegi sajátosságok a régebbi korok antijudaizmusa és a modern antiszemitizmus között;
2. bizonyos személyiségtípusokba tartozó egyének előítéletes gondolkodásra való fogékonysága, illetve a bűnbakképzésre irányuló belső szükséglete adekvát magyarázata-e az antiszemita érzületeknek, vagy pedig fel kell-e tételezni olyan csoportközi konfliktusokat, amelyek az ellenséges érzületeket a zsidókra irányítják;
3. mi az oka annak, hogy a zsidóellenesség - sok más előítéletrendszerrel ellentétben - világnézetté, politikai ideológiává, átfogó eszmerendszerré képes szerveződni? Ez utóbbi problémához kapcsolódik az a kérdés, miképpen viszonyulnak egymáshoz a szavak és a tettek, szükségszerűen következik-e a politikai antiszemitizmusból a diszkriminatív antiszemitizmus, végső soron pedig a soá.
Kovács szerint az elméleti válaszok két nagy csoportba sorolhatók: szubsztancialista és posszibilista magyarázatokat különböztethetünk meg (24. old.). Ez a különbségtevés mindhárom problémakörön belül relevánsnak mutatkozik.
1. A szubsztancialista elméletek a zsidóellenesség különféle alakjait - az antik, a keresztény, a felvilágosodás korabeli antijudaizmust és a modern antiszemitizmust - ugyanazon gyűlölet- és előítéletrendszernek a lényeget illetően változatlan megnyilvánulásaként fogják fel;
2. feltételezik, hogy az antiszemitizmus elsősorban az antiszemita egyén belső szükségleteiből táplálkozik;
3. azt vallják, hogy a szavak előbb-utóbb tettekhez vezetnek, tehát aki zsidóellenes nézeteket vall, az - ha alkalma nyílik rá - készen áll akár az erőszakra, a gyilkosságra is.
A posszibilista elméletek ezzel szemben abból indulnak ki, hogy -
1. „a modern történelem antiszemita krízisei egyedi és egyszeri jelenségek, és egyedi magyarázatokat igényelnek” (25. old.);
2. nem fogadják el az antiszemitizmus motivációs magyarázatait, és inkább a változó csoportközi viszonyokban, a csoportidentitás alakulásának folyamataiban és a csoport-sztereotípiák kognitív sajátosságaiban keresik az antiszemitizmus okait;
3. tagadják, hogy egyértelmű oksági kapcsolat állna fenn a szavakban kifejezett zsidóellenesség és a zsidóság totális megsemmisítését célzó „végső megoldás” között.
Kovács nem tagadja, hogy ő maga leginkább a posszibilista elméletek híve. Válogatása is ezt tükrözi, hiszen a kötet tanulmányainak nagyobbik része - mindegyik a maga módján és a maga problématerületén - a posszibilista álláspontot képviseli. Ennek az álláspontnak igen következetes kifejtése található például Shulamit Volkov két tanulmányában (Leírt és kimondott szavak - az 1914 előtti és a náci antiszemitizmus közti szakadékról, 176-195. old., illetve Az antiszemitizmus mint kulturális kód - gondolatok a császári Németország antiszemitizmusáról és az azzal foglalkozó történetírásról, 515-540. old.). Volkov részletesen elemzi, hogy a császári Németország politikai kultúrájában miként születtek meg a modern antiszemitizmus szavai, kommunikációs jelei, „kódjai”, amelyeknek a szerző szerint „egyedülálló funkciója az volt, hogy határvonalat húzott a két, közéletet uraló tábor”, a jobboldal és a baloldal között (183. old.). Míg azonban a vilmosi Németországban a „a média maga volt az üzenet”, az antiszemitizmus szavai leírt szavak maradtak, „kulturális kódok”, a hitleri antiszemitizmus e szavakat tetté változtatta, a nácizmus zsidóellenessége kezdettől fogva a tettekre irányult, még akkor is, ha a szavak - legalábbis eleinte - nem voltak mindig egyértelműek és világosak.
Hasonló kérdések foglalkoztatják Robert Wistrichet is, akinek a kötetben olvasható tanulmánya (Az antiszemitizmus mint radikális ideológia, 489-500. old.) a XIX. század végének európai - német, osztrák, francia - antiszemitizmusát elemzi, és arra megállapításra jut, hogy „az antiszemitizmus a XIX. század végére meghatározó Weltanschauunggá vált - gondolatok, érzelmek és cselekedetek összefüggő rendszerévé és jellegzetes kulturális mintává, amely módot adott mindenféle gazdasági és politikai sérelem megfogalmazására” (489. old.). Wistrich szerint a fin de sičcle Európa hanyatló polgári társadalmainak az antiszemitizmusban megnyilvánuló radikális intellektuális hozzájárulása nélkül elképzelhetetlen volna a német nácizmus zsidóellenessége. Kovács András saját „posszibilista” koncepciója - amely korábban már hivatkozott empirikus vizsgálataiban bontakozik ki leginkább - nagymértékben támaszkodik Volkov és Wistrich elgondolásaira, hiszen a XX. század végén (és minden bizonnyal a XXI. század elején is) az antiszemitizmussal kapcsolatban továbbra is az egyik legfontosabb kérdés az, hogy a leírt és kimondott szavak, „kommunikációs jelek”, „kulturális kódok” hogyan és mennyiben mobilizálhatnak cselekvésre, milyen lehetőségei vannak az antiszemita politikának arra, hogy a szavakat tettekké változtassa.
Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy az egész kötet nem más, mint Kovács Andrásnak, a jelenlegi magyarországi antiszemitizmus egyik jeles kutatójának egy monumentális „olvasónaplója”, kutatási hipotéziseinek és elemzési kategóriáinak forrása, háttéranyaga. E források közé tartozik természetesen Bibó, akinek a kötetben szereplő szövegrészlete nagyon is világos kifejtése a posszibilista álláspontnak; vagy akár Hannah Arendt, aki hevesen vitatkozik az itt olvasható szemelvényben is a „zsidóság mint örök bűnbak”, illetve az „örök antiszemitizmus” önfelmentő és önigazoló téziseivel.
Az elméleti és történeti források mellett Kovács empirikus vizsgálatai - elsősorban módszertani szempontból - nagymértékben építenek azokra a kötetben olvasható amerikai és német szociológiai és szociálpszichológiai kutatásokra, amelyek az antiszemita nézetek, attitűdök, sztereotípiák relatív elterjedtségét különféle vizsgáló eljárásokkal, elsősorban kérdőívek segítségével kutatják. Ezek közül talán a legfontosabb két német kutató, Werner Bergmann és Rainer Erb „Valahogy kellemetlen nekem ez zsidótéma” című dolgozata (196-205. old.), amelyben a második világháború utáni németországi antiszemitizmus eloszlására vonatkozó közvélemény-kutatási adatok másodelemzését végzik el, illetve saját kutatási eredményeik5 alapján vizsgálják a közvélemény-alakulásban szerepet játszó olyan alapvető tényezőket, mint a „lappangó kommunikáció”, a „véleménypresszió”, a „hallgatási spirál” és a „pluralizmus ignoranciája”. 6 Ezekkel a fogalmakkal a közvélemény-kutató szociológusok azt a helyzetet igyekeznek leírni, amelyben az antiszemita nézeteket valló emberek túlbecsülik az övéikhez hasonló nézeteket valló társaik számát, mivel feltételezik, hogy mások ugyanúgy antiszemiták, csak éppen nem beszélnek róla. Ez az a bizonyos „jéghegy”, amely a kommunikációs felszín alatt meghúzódik. Bergman és Erb szerint az antiszemiták azt szeretnék, hogy minél nagyobb legyen ez a „jéghegy”, míg a nem antiszemiták félnek ettől a látens antiszemitizmustól. Ez pedig szerintük oda vezet, „hogy nyilvános vitákban a manifeszt antiszemitizmus mértékéről és jelentőségéről kialakítható konszenzus, ellenben a látens antiszemitizmus elterjedtségéről érdek vezérelte közlések vannak forgalomban, és ezért nem is alakulhat ki egyetértés” (205. old.).
A lappangó kommunikáció problémája igen lényeges részét képezi az antiszemitizmus mérésével és mérhetőségével kapcsolatos módszertani nehézségeknek és vitáknak. Kovács Andrásnak a BUKSZ hasábjain már méltatott és részletesen kommentált, 7 illetve a kötetben helyet kapott empirikus vizsgálata (amelyet újabb, Kovács tanítványai által végzett kutatások árnyalnak tovább8) - a német tapasztalatokból is merítve - e nehézségeket igyekszik áthidalni a kérdőívek összeállításának, az egyes kérdőív-itemek megfogalmazásának és a kapott adatok kiértékelésének, elemzésének szintjén egyaránt. Ugyancsak fontos módszertani és egyben elméleti kiindulópontot jelentenek Kovács számára a kötetben, főleg annak II. részében olvasható empirikus szociálpszichológiai dolgozatok, amelyek az antiszemitizmusnak szintén posszibilista megközelítését támasztják alá.
A „posszibilizmus” itt a szociális-kognitív szemléletmódot jelenti, amely egyrészt a csoportközi viszonyok ma már klasszikusnak mondható elméletére - elsősorban Henri Tajfel brit szociálpszichológusnak és tanítványainak a hatvanas és hetvenes években napvilágot látott munkáira9 -, másrészt a modern amerikai sztereotípia-kutatás10 eredményeire támaszkodik. A szociális-kognitív szemléletmód alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az etnocentrikus, közöttük az antiszemita előítéletek abban a szociálpszichológiai jelenségben gyökereznek, hogy egy adott - akár esetlegesen összehozott - csoporthoz való tartozás tudata önmagában is saját csoportunk felértékeléséhez és a külső csoport leértékeléséhez vezet. Azt azonban, hogy a külső csoportot milyen sztereotípiákkal látjuk el, mi lesz róla alkotott attitűdjeink tartalma, attól a kognitív dinamikától függ, amely a társas megismerési folyamatok sajátja, és amelyet a szocializáció során, illetve környezetünk szociális tárgyaival érintkezve sajátítunk el. Megismerésünk tartalmát, a környező világról alkotott társas tudásunkat természetesen nagymértékben befolyásolják az olyan szociodemográfiai tényezők, mint az iskolai végzettség, a réteg- és osztály-hovatartozás, a jövedelem, a lakóhely, a nem stb.
A szociálpszichológusokat persze már régebben is foglalkoztatták azok a csoportdinamikai és társadalmi folyamatok, amelyek a külső csoport hátrányos megkülönböztetéséhez, üldözéséhez vezetnek.
A modern szociálpszichológia egyik megalapítója, Kurt Lewin 1939-ben keletkezett Szemtől szemben a veszéllyel című tanulmányában11 arról ír, hogy a zsidó csoport hátrányos kisebbségi státusát az előjogokkal rendelkező többség tartja fenn. Mindaz, ami a zsidókkal történik Európában, független jó vagy rossz magatartásuktól. „Az antiszemitizmus - írja Lewin - nem állítható meg az egyének jó viselkedésével, mivel az antiszemitizmus nem egyéni, hanem társadalmi probléma.” 12 Vagy, másképpen fogalmazva: „Ha valaha is kérdéses volt, hogy a zsidókérdés egyéni vagy társadalmi probléma-e, akkor az SS-legények Bécs utcáin világos választ adtak, amikor acélbottal ütötték a zsidókat, tekintet nélkül korábbi helyzetükre vagy viselkedésükre.” 13
Vagy idézhetjük Mérei Ferencet is, aki a csoporttöbblet hatását taglaló nevezetes munkájában, a közvetlenül a második világháború után megjelent Együttes élményben így indokolta kiinduló kutatási kérdésfelvetését: „Egyén és csoport viszonyának ezt a megközelítését a történelem érlelte meg. A szociálpszichológiának is felelnie kellett arra a kérdésre, hogyan lehetett milliós tömegeket úgy befolyásolni, hogy a huszadik század derekán ember-mészárszéket állítottak fel Európa közepén.” 14
Lewin, Mérei, Tajfel és más szociálpszichológusok elgondolásait nevezhetjük „posszibilistának”, de azért a kérdés továbbra is fennmarad. Mi készteti az SS-legényeket mint egyéneket arra, hogy részt vegyenek a zsidók verésében vagy lemészárlásában? Elegendő magyarázat-e a csoportnyomás, a többségi és a kisebbségi csoport közötti viszony dinamikája? Messzire vezető probléma ez, amely a soá, a fasizmus és a totalitarizmus értelmezéseinek dilemmáira, történeti, történetfilozófiai és szociálpszichológiai előfeltevéseinek tisztázatlanságaira utal. A „banális gonosz” arendti koncepciójától15 kezdve a német történészvita által felvetett kérdéseken át a „Goldhagen-vitáig” 16 újra és újra az a probléma vetődik fel, hogy a zsidóság diszkriminációja, üldözése és teljes kiirtásának részben megvalósult szándéka mennyiben tekinthető egy és ugyanazon folyamat egyre súlyosbodó etapjainak, illetve a tömeggyilkosság mint kollektív és mint egyéni aktus mennyire magyarázható meg racionális oksági összefüggésekkel, mennyire ágyazható be a történelem, az egyéni psziché és a Mérei által „mikroszociológiai jelenségvilágnak” nevezett csoportközi szint „normális”, hétköznapi folyamatainak kontextusába.
Egy radikális posszibilizmus, amely a helyzeti (gazdasági, politikai, társadalmi és csoportdinamikai) tényezők elsőbbségét hangsúlyozza, végső soron relativizmushoz és az egyén morális felelősségének zárójelbe tételéhez vezethet. A híres, szinte kultikussá vált egykori szociálpszichológiai kísérlet, Stanley Milgram „áramütéses” kísérlete azt sugallta - messze túl laboratóriumi érvényességén -, hogy „bizonyos körülmények” hatására mindannyian tömeggyilkossá válhatunk, mindannyiunkban ott lakozik a „kis Eichmann” vagy a vietnami háború értelmetlenül gyilkoló Calley hadnagya, aki csak a megfelelő parancsra, hívószóra vár, hogy rémtetteit végrehajtsa. A valódi és a potenciális tömeggyilkos között tehát nincs lényegbevágó pszichológiai - és morális - különbség. 17 De mit kezdjünk azzal, aki - Radnóti Miklós szavaival - „önként, kéjjel ölt, nem csak parancsra”, és akinek „befonták életét vad kényszerképzetek”?
Kovács András - a kötet sok tanulmányával egyetértésben - joggal vitatkozik az individuum belső hajtóerőire, szükségleteire, patológiás torzulásaira („kényszerképzeteire”) leegyszerűsítő magyarázatokkal. A szöveggyűjtemény tanulmányait olvasva azonban úgy tűnik, a posszibilista magyarázatok olykor mégis kénytelenek szubsztancialista előfeltevésekkel élni. Egy következetes „posszibilizmus” végül is nehezen tudja megmagyarázni, miért és mennyiben különbözik az antiszemitizmus lényegileg - tartósságát, elterjedtségét, következményeit tekintve egyaránt - egyéb etnocentrikus, rasszista vagy xenofób előítéletektől. Miért éppen az antiszemitizmus a történelemben ismert „leghosszabb gyűlölet?” A szociális-kognitív magyarázatok ugyancsak kénytelenek bizonyos szubsztancialista előfeltevésekre építeni. Így a csoportközi viszonyok elmélete abból az előfeltevésből indul ki, hogy saját csoportunk felértékelése, a „pozitív szociális identitásra” való törekvés és ennek megerősítése a külső csoport leértékelése révén az „emberi természetből”, a csoportot alkotó egyének motivációjából következik. 18 A „parancsra tettem” Milgram-féle modellje is feltételez egy változatlan emberi természetet, amely a hatalomnak való korlátlan engedelmeskedésre késztet bennünket.
A posszibilista elméletek mellett a kötetben helyet kapnak a nyíltabban szubsztancialista megközelítések is, közöttük azok a pszichodinamikus magyarázatok, amelyek az egyén belső szükségleteiben, motivációiban keresik az antiszemitizmus okait. Ezek mind elméleti előfeltevéseik, mind empirikus megközelítésük szempontjából Kovács vitapartnerei közé tartoznak. A szubsztancialista álláspont legnagyobb hatású megfogalmazása nem pszichológiai, hanem filozófiai szövegben, a Sartre-szemelvényben olvasható. Sartre szerint „az antiszemitizmus nem csak egyszerűen a zsidókról alkotott »vélemény«, hanem teljes mértékben meghatározza az antiszemita egész egyéniségét” (220. old.). Sartre azonban, aki sok pszichológushoz hasonlóan az antiszemitizmus „projekciós”, „bűnbak”-elméletét állítja előtérbe, nem annyira a pszichológiai magyarázatokat kívánja szaporítani, inkább saját egzisztencialista felfogását igyekszik alátámasztani, nem kis részben azon tapasztalat alapján, hogy a francia lakosság egy része a német megszállás alatt kollaboráns vagy közönyös magatartást tanúsított. „Az antiszemita - állítja Sartre retorikusan túlzó fordulattal - egy szóban való kifejezése az emberi állapottól való félelemnek. Az antiszemita az az ember, aki kérlelhetetlen szikla, dühöngő vihar, pusztító villám akar lenni: minden, csak nem ember.” (223. old. - kiemelés Sartre-tól.)
A szubsztancialista „ellenpólus” egyik legszínvonalasabb társadalomtudományi kifejtése a kötetben Gavin L. Langmuir tanulmányában olvasható (Kísérlet az antiszemitizmus definíciójára, 62-79. old.).
A szerző az antiszemitizmust - a külcsoportokra vonatkozó „realisztikus megállapításokkal” és az idegengyűlölő kijelentésekkel szemben - kimérikus előítéletnek tartja, amely empirikusan sohasem megfigyelt jellemzőket tulajdonít a zsidóknak. A „kiméria” eredete Langmuir szerint nem elsősorban a társadalmi feltételekben, hanem az egyéni fejlődésben rejlik. Miként azonban a „posszibilizmus” is kénytelen szubsztancialista előfeltevésekkel élni, a legkövetkezetesebb pszichológiai „szubsztancializmus” sem kerülheti meg a történelmi feltételek és szociokulturális viszonyok antiszemitizmusra gyakorolt hatás

Erős Ferenc

A modern antiszemitizmus
Szerk.: Kovács András
Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999., 540 old.