Engel Pál a mai magyar középkortörténet-írás egyik meghatározó egyénisége. Társadalomtörténeti kutatásai, amelyeket főként az Anjou- és Zsigmond-kori nemességgel kapcsolatban végzett, hosszú ideig megkerülhetetlenek lesznek mindazok számára, akik Magyarország középkori történetével foglalkoznak. Nemcsak szigorú tudományos munkát végzett azonban, sokak számára jelentett hasznos és szórakoztató olvasmányt a Magyarok Európában című sorozat általa írt középkori kötete, amely a nagyközönség számára is új megvilágításba helyezett számos, a középkori Magyarországgal kapcsolatos problémát. Most új könyvének kapcsán beszélgettünk vele, amely decemberben, Angliában jelenik meg a Tauris kiadónál.

Kontextus.hu: Az új könyved angolok számára foglalja össze néhány száz oldalon a középkori magyar történelmet. Amiért mégis érdekes lehet magyarok számára is az az, hogy több dologban is új elképzeléseket tartalmaz, amelyek nem egy esetben homlokegyenest  szemben állnak az általánosan elfogadott nézetekkel. Külföldieknek szóló szintézisek ritkán szoktak jelentősen új gondolatokat hordozni, általában inkább összefoglalásai a korábbi szakirodalomnak. Hogyan történt, hogy mégis ebben a könyvben fejted ki ezeket?

Engel Pál: Nos, a dolog onnan indult, hogy megkeresett egy Ayton nevű történész. Magyar a felesége, talán ezért merült fel benne az ötlet, hogy szükség lenne egy középkori magyar történelemről szóló angol nyelvű összefoglalásra. Neki volt valamiféle nexusa a Tauris kiadóval, amely általában egzotikus országok történetéről ad ki könyveket, mint például Pakisztán története, Mozambik története és effélék. Magyarország középkori története, úgy látom, ebbe a sorba illeszkedett.

KT: Ez egy nagy kiadó?

EP: Mondjuk úgy, elismert kiadó. Amikor utánanéztem annak idején, hogy kikkel is szerződöm, kiderült, hogy 30-35 könyvet publikálnak évente, nagyrészt szakmunkákat, amelyek nagyrészt megtalálhatóak például az Akadémiai Könyvtárban is. Így azután megállapodtunk, hogy 150 ezer szónyi kötetet fogok összeállítani Magyarország középkori történetéről. A címet ők találták ki: The Realm of St. Stephen. A könyvet ’96-ra kellett volna megírnom, de akkor még el sem kezdtem, így végül is csak ’99 februárjában fejeztem be, és decemberre fog megjelenni. Ehhez hasonló, a középkori Magyarországról szóló összefoglalás külföldön eddig csak Németországban jelent meg, Hóman Bálint Magyar története az 1940-es évek elején, de sem franciául, sem angolul nem volt eddig ilyen munka.

KT: A kiadóról elsősorban amiatt kérdeztelek, hogy mennyire fogják ezt a kötetet kézbe venni. A kelet-európai középkorászok gyakran panaszkodnak, hogy bár a nyugatiak folyvást hangoztatják, hogy földrajzi értelemben is szélesíteni kell a látókörüket, mivel nemcsak Nyugat-Európa középkora volt középkor, ennek ellenére nagyon ritkán veszik figyelembe a közép- és kelet-európai jellegzetességeket, és nem is igen tudnak ezekről.

EP: Az egyik akadály, ami miatt nem érdeklődnek az, hogy nincs honnan. Ugyanis ahhoz, hogy valaki a középkori Közép-Európáról tájékozódjon, valamiféle részletesebb összefoglalásra van szükség. Az a hatvan oldal, ami az idegen nyelvű Magyarország történetekbe bele szokott kerülni, csak arra elég, hogy az ember valami nagyon felületes képet kapjon. Ezért a piaca szerintem megvan a könyvnek, már csak azért is mert az ilyen kézikönyv-szerű munkákat a könyvtárak általában beszerzik. Egyetemi könyvtár meg hasonló bőven van az angolszász területeken, sőt egy angol nyelvű könyvet másutt is megvesznek, tehát feltehetőleg a kiadó jól számít, hogy ebből azért el tud adni annyit, hogy nem éri veszteség. Az pedig, hogy a könyv olyan lett, amilyen, tudniillik, hogy valóban van benne jó pár újdonság, abból adódik, hogy én a késői középkorral foglalkoztam sokat, főként a XIV-XV. századdal. Amit erről a korról írtam itt, annak a jelentős részét azért már publikáltam valahol magyarul. A honfoglalás és az Árpád-kor története volt az, amivel én behatóbban korábban nem foglalkoztam, legalábbis soha nem próbáltam meg magamnak összefoglalni. Amikor most össze kellett foglalnom külföldi közönség számára, rá kellett jönnöm, hogy sok minden, amit már megírtak, engem nem elégít ki, én azt nem találom jónak. Akkor megpróbáltam magamnak úgy összerakni, hogy azt egy angol is megértse, én is megértsem, és ebből aztán helyenként más eredmények születtek, mint amik ma forgalomban vannak.

KT: Mennyire játszott ebben közre az a jelenség, amelyre egy korábbi interjúban utaltál, nevezetesen, hogy terminológiailag nagyon eltérőek a különféle „középkorok”, emiatt az angol olvasónak tulajdonképpen nem is lehet úgy a magyar középkorról írni, mint a magyarnak.

EP: Valamennyire ebből is adódott az, hogy újra kellett gondolnom bizonyos dolgokat. Nyilvánvalóan fennállt velem szemben az igény, hogy úgy fogalmazzam meg ezt az összefoglalást, hogy közben eltekintsek a mi megszokott szakzsargonunktól, és ne használjak olyan kifejezéseket, amelyek a magyar történetírásban közkeletűek, de Angliában nem adhatók el, mint például az Árpád-kori közszabadság vagy a proprius-i függés fogalma. Magyarán, hogy úgy írjam meg a könyvet, hogy egy angol vagy amerikai is megértsen valamit belőle. De legalábbis egy angol. Ennek következtében elsősorban a társadalomtörténetet kellett átértékelni, mert azokkal a fogalmakkal, amelyeket nálunk szoktak használni, ott nem lehet boldogulni, angolul ezek nem léteznek, én elmagyarázni nem tudom, hogy ezt hogyan kell érteni angolul. Kénytelen voltam utat törni magamnak. Aztán adódtak ezek az újraértelmezési kísérletek abból is, hogy például a honfoglalás történetéről szóló összefoglalásokat, leírásokat én nem tekintettem jónak. Szerintem nem igazán álltak összhangban a forrásokkal, ezért megpróbáltam magam számára összerakni a honfoglalás történetét, és ebből aztán megint csak bizonyos értelemben újdonságok születtek; helyenként kénytelen voltam a magam számára, meg hát az angolok számára kicsit újraírni az Árpád-kori történelmünket úgy, ahogyan én látom igaznak. Olyan ez, mint egy rejtvény, egy kirakós játék. Nekem most összeállt. De nem ugyanaz, mint amit a nálunk leginkább használt kézikönyvekben lehet olvasni. Egy kicsit más.

KT: Milyen visszhangot válthat majd ki a könyv? A kényesebb kérdések egy része, főképp a társadalomtörténeti vonatkozásúak, leginkább a középkorászokat érdekli majd, ők fogják tudni igazából értelmezni. Az olyan témák viszont, mint a honfoglalás, elég széleskörű - és politikától sem mentes - érdeklődés tárgyai.

EP: Egy biztos, a szlovákoknak tetszeni fog, mert az egész honfoglalás értelmezésemnek egyik alapvető kiindulópontja, hogy Szvatopluknak valóban jelentős birodalma volt, amely kiterjedt a Kárpát-medence egész keleti felére Erdélyt leszámítva. E nélkül a dolgokat nehéz megérteni, és őszintén szólva nagyon sok forrás ezt támasztja alá. Ugyan-akkor több magyar történésznek az volt a véleménye, hogy a Morva fejedelemség csak a Garam folyóig terjedt. Mert nem nagyon szerették a szlovákokat. De hát a források ezt egyértelműen cáfolják.

KT: Vársz valamilyen, a történész társadalmon kívüli reakciót is a könyvre? Egyáltalán el fogják mások is olvasni?

EP: Nem hiszem, mert a könyv, úgy emlékszem, 40 fontba fog kerülni. Magyarországon 4-5 példánynál nemigen lesz több, azokat is én fogom szétosztogatni. Nem hiszem, hogy tömeges érdeklődést váltana ki.

KT: Úgy tudom, volt már szó egy magyar kiadásról is.

EP: Ha magyarul is megjelenik, az más, de az egy kicsit odébb van. A magyar kiadásban ráadásul a legnagyobb botránykő nem lesz benne. A botránykő tudniillik az, hogy a helyneveket nem a jelenleg használatos alakjukban közlöm, magyarán az angol könyvben nem Kassát lehet majd olvasni, hanem Košicét. Ennek elsősorban praktikus okai vannak, nem lehet ugyanis elkeseríteni az angolokat a mi kis világunkkal, azzal, hogy minden helységnek tudom is én hány neve van, és mi ragaszkodunk ahhoz, hogy magyarul hívjuk őket, a szlovákok viszont ahhoz ragaszkodnak, hogy szlovákul. Megoldást csak úgy lehetett találni, hogy minden helység mai hivatalos neve került az angol könyvbe. Ki mondja meg másképp, hogy Kassának mi az angol neve. Nincsen angol neve. Van neve, az Košice, mert az rajta van a térképen, azt meg lehet találni. Felmerült még az a lehetőség, hogy latinos alakban írjam a helyneveket, de hát az is eszement dolog lett volna, mert a latin neveket aztán végképp sehol sem lehet megtalálni, semmilyen atlaszban. A dolog mégis nagyon széles körben felháborodást okozott, még szűkebb baráti köröm is el volt képedve az ötlettől. Tulajdonképpen szinte nem is volt senki, aki egyetértett volna ezzel a döntéssel, mert egy magyar számára az, hogy Kassát egy könyvben nem Kassának hívják, egyszerűen felháborító. Nem tudja hova tenni. Vagy hogy még jobb példát hozzak Nagyszombatot, amit minden középkori oklevélben Tirnaviának hívtak, a szlovákok ma Trnavának nevezik. Ennek ellenére azt hiszem, hogy egyetlen magyar történésznek sem jutott volna eszébe, hogy egy angol könyvben ne Nagyszombatnak írja. Az én könyvemben természetesen Trnava van. Elég gyorsan megbarátkoztam ezzel, és most már teljesen természetes, hogy én ezt így használom.

(A beszélgetést Banyó Péter készítette, amelynek teljes szövege a Beszélő decemberi számában lesz olvasható.)