Kisvárosi tragédia - Szép napok

Mundruczó Kornél újravágta filmjét: keményebbre, ütősebbre - gondolom, mert sajnos az első verziót nem láthattam. Rossz semmiképpen sem lehetett, hiszen sikerrel szerepelt a tavalyi filmszemlén és számos fesztiváldíjat besöpört. A mozinézőket már a rendezői változatra invitálják: ez az egyetlen és eredeti Szép napok.

A cím kedves és figyelemfelhívó, bár inkább képzelnék mögé egy romantikus filmet, mint Mundruczó szocio-drámáját. Ez nyilván a csel, a beetetés és a fricska is egyben. Nyugodtan megütheti a bokáját, aki csupán a mozi címe alapján tájékozódik. Érdemes a rendezőre is figyelmi és így nem tévedhet senki a csalitosba. Mundruczó jól azonosítható pontja a magyar filmes zűrzavarnak. Kedveli az ember primer, szinte állati ösztöneinek feltárását. Az embert mint szexuális tárgyat közelíti meg. Alulról fotózza a magyar valóságot. „Jéghideg” filmeket produkál. Köznyelven ezt a „szókimondó fiatal filmes” cédulájával illetik és iktatják valami alsó fiókban. Még nem kiforrott művészet ez, többnyire akadozóan modoros, de semmihez sem hasonlítható egyéni a hang.

Mélyre repül a Szép napok is, valószínűtlenül mélyre. A javítóból szabadult fiú, Péter (Polgár Tamás) útkeresése, sodródása, vergődése a történet. Nyomasztó kényszerek, érdekkapcsolatok, hideg, de könnyen megkapható nők - ennyi a külvilág. Jön az igaz szerelem is, persze a főnök kitartott nőjébe (Tóth Orsolya), aki éppen Péter nővérének (Wéber Kata) árulja ki nemrég titokban született gyermekét. Egyszerre fér bele minden probléma a forgatókönyv szövevényébe: elhagyott gyerek, leányanya, kurva, vállalkozónak álcázott bűnöző, barátnak mondott ellendrukker. Zsúfoltan rossz, kegyetlen és szürke minden képkocka. Alig hihető, hogy nem „ugranak le” a szereplők a vászonról, hiszen túlcsordul már a nihil. Jó megoldás természetesen nincs: Péter kilép a körből, elutazik a tengerhez, elmenekül a kisvárosi pokolból (mielőtt még jól helybenhagyta a lányt, akit szeretni gondolt).

A filmből a forgatás helyszíne ugyan nehezen azonosítható, de az otthoni szem rögtön kiélesedhet, ha a Berzsenyi utcai Patyolat a látótérbe kerül. Játszik még a helyi Tesco, a strand és a vásártér is. Mindez Kaposváron, nekem otthon. Sikerült egyébként a város jellegzetes, könnyen felismerhető pontjait „kiforgatni” a filmből. Semleges közeget teremtett az operatőr Nagy András: akárhol vagyunk, valami rémesen kisszerű kisvárosban.

Gyomorba vágóan, az érzelmeket kizárva mesél Mundruczó tönkrement fiatal életekről. Jobbára túloz, sarkít, mindig rövidebbre vág. A valósághoz akar nagyon közel kerülni. A főszereplő Polgár Tamás például nem hivatásos színész, amatőr játszó. Az egész lényét beledolgozza a figurába. Több is ez, mint játék.

Mundruczónál nincs humor. Teljes a magyar szocio-brutál, a mosoly nem fér a képre. Egyszerűen átlátható azonban a perspektíva: elbírna talán még több emberi bonyodalmat és emberséget, valódibb valóságot, őszintébb őszinteséget.

Sőregi Melinda

Pannonhíró feszkócsizma nélkül - Rinaldó

Vannak azok a remake filmek, amik egy már létező moziból akarnak valami újszerűt kitermelni. Nem tudok ezekkel mit kezdeni. Adott az alapsztori, no meg jó esetben az emlékezetbe karcolt élmény a régiből. Amerikában ez utóbbival nem igen számolnak a filmkészítők. Esetünkben azonban magyar filmről van szó, aminek előélete sokkal összetettebb.

A Rinaldó ugyanis a hét mesterlövész történetén alapszik, az amerikai western álló serifcsillagán, ami Kuroszava hét szamurájának kardcsapásaiból pattant a hollywood-i égre. Most meg itt izzik nálunk a mozikban. A Rinaldó esetében mégsem beszélhetünk a történet ádáz lenyúlásáról, itt eszme van, súlyos mondanivaló problémákkal teli kizökkent világunkról.

Az egyszerű történetet mindenki ismeri. Akkor most küldessünk tolmácsért, és fordíttassuk le ezt az egészet magyarra, ha magunktól nem menne. A két főkalandor, Rezső és Mazsola egy igazi, dzsuvás-büdös öntödében dolgozik, és szeretik azt nagyon, mert oldalba lehet hugyozni a konténert, és sört lehet inni együtt a haverokkal. De a főnökség - mindegy, hogy magyar, vagy külföldi, most nem ez a lényeg - betesz, és kirúg minden vidám kétkezit.

A nem is olyan távoli jövőben, egy év múltán találkozunk ismét a két cimborával. Ám azóta nagyot változott a világ. A helyszín Hungary, nagyvárosi dzsumbuj, a társadalmi periféria élettere. Macskakő, gangos ház, hulló vakolat. A bűn melegágya.

Rezső a sötét oldalra, Mazsola csak az árnyékosabbra keveredett. De lehetne akár fordítva is. Mi, nézők sosem fogjuk megtudni, hogy miért pont Rezső vált önkényes lakás-, ház- és utcafoglalóvá, mátrix-szemüveges vérbandavezérré, és miért Mazsola áll ki a lepukkant bérház mulya, majd csudálatos mód megtáltosodó lakói mellett. Így a kettejük közti langyi ellentét nem teremt filmes feszültséget, akármilyen aprókat rezdül Bán János (Rezső) arcizma, akármekkorát bazdmegol Scherer Péter (Mazsola) a gangon.

Rezső bandája pedig kifejezetten röhejes. Jó, nem mondom, nyilván külvárosi gettók gumilerakatán dívik a baseballütővel való kerítésröcögtetés, de ilyen galeri utoljára az elvakult KISZ-titkárok ördögűző gondolataiban fordult elő. Na tőlük kell félni nagyon.

És értem én, hogy ez csak (tan)mese, a hét mesterlövész hét munkanélküli exöntödésbe való átirata. Különben mit is keresne itt Rinaldó, a külföldi cirkuszból itt ragadt késdobáló, akiben szeszélyes módon ötvöződik a magyar virtus, a távol-keleti bölcsesség, az ukrán hidegvér és a hollywood-i sárm. De egy mesében is van veszély, tét, mondhatnánk, olyan, ami előre viszi a történetet. Itt azonban semmi.

Pedig Szatmári Péter képei alkalmasak lennének a hangulat megteremtésére. Sőt, még a ház lakói is hordoznak magukban valamit múltjukból, jelenükből, nem azok a két kockákkal kidobható karakterek. Tóth Tamás rendező izomlazító forgatókönyve és képregény-buborékba illő, viszonygyáros dialógusai azonban lebutítják a filmet. A szavak, a pisztolyok csak tompán pukkannak a körfolyosón, az utolsó mozdulatával mindent eldöntő titokzatos hősre pedig csak a valami elől hű de nagyon menekülő alkesz szuperhíróként emlékezünk vissza.

Bizonyos pontokon felcsillan a remény: tréfa ez, óvatosan adagolt stílusparódia. De nem. A zene (Selmeczi György munkája) az utolsó pillanatban is félreérthetetlenül jelzi: itt komoly dologról van szó, amihez - már csak visszautalásként is - feltétlenül elkél a naplementébe lovagolós westernzene, amit minden arra érdemes, pozitív pillanatban diszkréten beúsztatnak. A feszültséget a Szomszédokból kölcsönzött akkordok hivatottak megteremteni. Szemem előtt azonban csak Alma készül éppen megcsalni erdész férjét Gábor Gáborral, aki fodrász. Vicc. Azokhoz a helyzetekhez pedig, amelyek se nem pozitívak, se nem negatívak, elemelt, sehova sem illő hegedűszót társított a rendező, mintha lenne itt valami sötét gebasz, csak éppen én nem veszem észre. De. Sajnos észreveszem.

Mészáros Boldizsár