Kakukknak nevezték azokat a katonákat, akiket némi ivóvízzel, élelemmel és egy szál puskával sziklához láncoltak bajtársaik, hogy onnan lövöldözzenek az ellenségre. Rendszerint olyan katonákkal tették ezt, akiknek egyébként nem fűlött a foga az öldökléshez. Német találmány egyébként, az emberi lélek mély ismeretére vall: így még a szelídebbje is kénytelen fegyvert ragadni, ha nem akarja, hogy az első szembejövő lepuffantsa - igaz, pár nap múlva úgyis éhenpusztul, na de emiatt még inkább dolgozik az életösztön. A kakukk név onnan ered, hogy nem tudni, merről “kakukkol” lövedékeivel a katona, így tökéletes védelmet nyújt a visszavonuló csapatnak.

Így jár a finn egyetmista fiú, Veikko (Ville Haapasalo) is, aki a németek oldalán kénytelen harcolni - a 2. világháború vége felé járunk, 1944-ben. A sziklához láncoltatás után gyorsan felismeri helyzetének esélyeit, és azonnal munkához lát. Hihetetlen leleményességgel és kitartással munkálkodok azon, hogy kiszabadítsa magát. A film negyvenedik percére végre megszabadul a sziklától, láncaitól azonban még nem. Ehhez keres segítséget a közeli kis kunyhónál, ahol egy lapp asszonyka él.

Az asszony (Anni-Kristina Juuso) egy orosz sebesültet (Viktor Bicskov) ápol, akit sajátjai ítéltek el, de útban az ítéletvégrehajtás felé egy orosz jelzéssel ellátott repülő megtámadta őket. Az eseményeknek Veikko is tanúja volt géppisztojának távcsövén keresztül. Így kerül tehát a magányos fiatal nő otthonába a négy éve elhurcolt férj helyett egyszerre két férfi. A három ember három nyelvet beszél. A film finom humorát ez az alaphelyzet teremti meg, hiszen a félreértéseket csak a néző érti - a feliratokat olvasva. A finn katona hiába hajtogatja, hogy a háborúhoz semmi köze, és ő a maga részéről befejezte, az orosz katona gyanakvóan méregeti, és hitelt adva a Veikko egyenruháján díszelgő SS jelzésnek kategorikusan nácinak titulálja. Nem értik egymást, miközben mindhárman ugyanazt akarják: ÉLNI! “A férfiaknak mostanában háború- és halálszaga van.” - állapítja meg tömör pontossággal Anni. És ő az északi fényekkel bevilágított díszletek között - mintha egy északi édenkertben lennénk - a természet ritmusához igazodva végzi megszokott feladatait: fát hord, eteti a rénszarvasokat, halakat gyűjt, és ellátja a hozzá vetődött két férfit. A lappföldi tündér a háborúskodás helyett a szerelmet választaná, s minden varázserejét beveti, hogy elcsábítsa a két férfi valamelyikét. Mikor végül a fiatalabbikat választja, ez további ellenséges érzelmeket szül az idősebb orosz katonában, aki továbbra is vetélytársat lát Veikkoban - most már a szerelemben is.

A háború szülte gyanakvás és bizalmatlanság az orosz katonában odáig fajul, hogy mellkason lövi Veikkot, aki pedig épp a frissen elszórt fehér szórólapokkal körülvéve örömében hevesen magyarázná Ivánnak, hogy Finnország kilépett a háborúból. Amikor jelképesen el akarja hajítani géppisztoját, és egy hirtelen mozdulattal a magasba emeli, Iván támadásnak véli, és lő. Ez után következik a film egyik legszebb jelenete: miután Iván a kunyhóba cipeli a sebesült Veikkot, Anni megpróbálja visszahozni őt a halálból. A filmben mindvégig lebegtett határ meseszerűség és valóság között innnentől az előbbi oldalára billen. Anni egész éjszakán át küzd a halállal, sámándobbal hívja vissza Veikkot az életbe, aki a halál útjára lépett. Felváltva láthatjuk a révületben doboló, kutyaként vonító varázslóasszonyt és a túlvilági köves sziklák közt lépkedő Veikkot, amint egy fehér ruhás kisfiút követve a völgy felé tart.

A mese kerekre zárul: Veikko visszafordul a halál ösvényéről, s miközben lábadozik, Anni az orosz katonát is megajándékozza szerelmével. Iván és Veikko végül együtt távoznak a mesebeli kunyhóból, mint két jóbarát. Hálájuk jeléül mindeketten hagynak ajándékot Anni méhében. A film zárásaként Anni meséli el a történet végét, miközben a kamera 360 fokos fordulatot téve bezárja a kört: Anni mellett két fia hallgatja apáik történetét. Mindannyiunk történetét. Hiszen meseszerű történetvezetésével nem kevesebbre vállakozozott a film, mint bármely más mese: az emberiség alaptörténetét helyezi az északi tájra. Káin és Ábel örökké ismétlődő történetét, halál és élet örök harcát, és a meséhez illően: az élet felülkerekedését. Három ember elég hozzá, hogy felidéződjön a nyelvek bábeli zűrzavara, az emberek közötti kommunikáció nehézsége, amit a nő, az élet továbbadója képes elsimítani. Hiszen a szeretet minden nyelven hangtalanul, szavak nélkül is csak szeretet. A film végére Anni az igazi nevét is elárulja, amit addig titkolt: Kiskakukk. Csak hogy kerek legyen a történet.

Vesztl Zsófia

KISKAKUKK - (Kukuska, 2002) lapp-finn-orosz szerelmesfilm
Szereplők: Ville Haapasalo, Viktor Bicskov, Anni-Kristina Juuso
Forgatókönyv: Alexander Rogozskin
Rendező: Alexander Rogozskin
zeneszerző: Dimitrij Pavlov
operatőr: Andrej Zsegalov