A Sógunon nevelkedett nemzedékeknek ma már közhely, hogy japánban a szerelem akkor igazi és tiszta, ha kettős öngyilkossággal végződik. Persze ez európai aggyal marhaság, mégis szívesen andalodunk el az ilyen szerelmeket bemutató filmeken, pláne, ha az öngyilkosság lírai és nem jár túlzott mennyiségű vérrel.

Kitano Takeshi Bábok című filmje pedig andalodásra termett, márpedig jófajta értelemben. A film közel két órája alatt nem érzünk unalmat, pedig a képsorok egy jelentős részében látszólag semmi más nem történik, minthogy egy vörös szárítókötéllel a derekánál egymáshoz kötözött japán férfi és japán nő lassan vonszolja át magát árkon-bokron és időn.

Takeshi rendezései a két szélsőséget képviselik: vagy erőszakban és akcióban bővelkednek vagy képesek hosszú perceket szentelni egy széllel játszó női hajtincsnek. A Bábok ez utóbbi kategóriába tartozik. Visszanyúl a japán költészet és bábművészet eredetéhez, a bunrakuhoz. Az első közel negyed órában egy ilyen előadást látunk, melynek lényege a szerelem élet és halál közti szakadékot is áthidaló ereje. A film ezután három történetet mutat be. Az első kerettörténetként is szolgál: a karrierjét és házasságát is maga mögött hagyó férfi és a katatón volt szerelmes vándorlása során találkozik a kiöregedett jakuzával és a tinisztár énekeslánnyal. Az öreg valamikor éppen a karrier miatt dobta el szerelmét, aki azóta minden szombaton ül a padon rizzsel és szusival megpakolt edénykéjével, és várja a hűtlennek hitt férfit. Már itt érezhető, hogy a történetnek valós alapja ugyan van, de valahol a költőiség határait súrolja. A közel 50 év alatt alig öregedő nő ugyanazt a ruhát viseli, mint amikor a férfi utoljára találkozott vele, de azon kívül, hogy ezt a tényt megállapítjuk, a dolog nem igazán zavar bennünket. S ennek oka maga a rendező, aki azt sugallja: majdnem minden belefér a filmbe, ha azt meg tudjuk indokolni.

A harmadik történet maga a sikersztori és ami utána következik: egy tizenéves tinilányt, akinek énekhangja átlagos, mozgása gyalázatos, de arca szép, a médiaipar a sztárok közé emel. Ezután jön minden, aminek jönnie kell: tévésók, fellépések, rajongók. Van azonban egy férfi, felnőtt már, aki évek után is kitart a lány mellett, s amikor az balesetet szenved, és arca eltorzul, inkább megvakítja magát, minthogy elcsúfítva lássa viszont.

Van ebben a filmben valami ráérős elmélázás. Szeretjük az ilyet, csak egy kicsit nehezen jár rá a nyugati agy. Szeretjük, ahogy a katatón lány a Cupido-szobornak magyaráz, jól látjuk, hogy a két copfja még csak véletlenül sem ugyanabban a magasságban van (hogyan is lenne, ő nem csinálja meg, egy férfitól meg csak ennyire telhet). Az is szép, ahogy a könnycsepp legördül az arcán, rá a garbója nyakára. Szeretjük a tinisztár esetlen mozgását (bár ez némi derültséget csikar ki belőlünk) és a forgalmi rendőr neonzöld öve mellett a lány csacska kitűzőjét. Szeretjük a cseresznyevirágok fehérjét és a tavaszi fű zöldjét a parkban. Viszont nem tudunk mit kezdeni az olyan képsorokkal, amelyekben teljesen amatőr módon úsztatnak egymásra megkomponált látványt és esetlegesnek tűnő jeleneteket. Nagyon nem szeretjük a bluebox-technikát egy ilyen filmben, de sajnos néhány jelenetben ezt is kénytelenek voltunk felfedezni (ahol egyébként másképp is meg lehetett volna oldani ezt a problémát).

Mindezek mellett a Bábok szép film: költői ihletettséggel mesél egy olyan világról, ami nincs, mégis bizonyítva, hogy a nagy mesék még manapság is megtörténhetnek. Ha máshol nem is, Japánban bizonyosan.

Kónya Orsolya

BÁBOK - (2002) színes japán film
Szereplők: Kanno Miko, Nishijima Hidetoshi, Mihashi Tatsuya, Matsubara Chieko, Fukada Kyoko, Tageshige Tsutomu
Forgatókönyvíró: Kitano Takeshi
Operatőr: Yanagijima Katsumi
Zene: Joe Hisaishi
Vágó: Kitano Takeshi
Rendező: Kitano Takeshi