Peter Mullan A Magdolna nővérek című filmje Írországban játszódik, valamikor az 1960-as években. Erre különös módon szinte semmi nem utal. Hiszen a külvilág ki van rekesztve abból a miliőből, ahol a bűn és annak bűnhődése, a vezeklés, a munka és a némaság a főszereplők. A Magdolna nővérek kolostoraiban olyan fiatal és kevésbé fiatal nők élnek, akik valami miatt nem tudnak beilleszkedni addigi környezetükbe. Ez a valami lehet egy törvénytelen gyerek, a túl pajkos természet, de akár egyszerű pénzhiány is.

A Magdolna nővérek kolostorai úgy működtek még néhány évvel ezelőtt is, mint az átnevelő táborok. A mosáshoz használt forró víz és lúg minden büszkeséget és gőgöt eltávolít a személyiségből. Marad az alázat, mert az alázatos természet könnyebben alkalmazkodik a körülményekhez. Az átnevelés végén azonban a legkevesebb esetben következik az újrabeilleszkedés. Hiszen azok a lányok és asszonyok, akik a Magdolna nővérekhez kerülnek, szinte soha nem kerülnek vissza eredeti világukba. Egykori szeretteik eltávolították őket családjukból, nem marad más, csak a megaláztatás, amely sokszor már az elviselhetetlenség határait is súrolja.

Sok film szólt már arról, hogy mi történik az egyénnel, ha egy zárt közösségbe kerül. Peter Mullan rendező maga írta a filmet. Tökéletes pszichológai érzékkel követi a folyamatokat. Jól ismeri, milyen az, amikor az ember szép lassan elveszti személyiségét, s válik lassan egy jól működő rendszer részévé. Félelmetes, de a felépített rend valóban működik. Pedig a lelki nyomor és a szabadság között ebben az esetben semmi más nincs, csak néhány jól bezárt ajtó. Nomeg a kint hagyott család közönye, részvéttelensége. Hiszen amiről nem beszélünk, az nincs is. Ez az elv lehet a magyarázata annak, hogy a középkori módszerekkel dolgozó apácarend szigorú rendszere egészen 1996-ig fennmaradhatott. Az igaz történeteken és dokumentumokon alapuló film a valóság kegyetlensége ellenére kívülálló marad. Hűvös távolságtartással mutatja vagy éppen nem mutatja meg a kegyetlenkedést. A verésre csak egy-egy földre hulló véres hajtincs vagy lila hurkás comb enged következtetni. Éppen emiatt a hűvösség miatt tűnik szembe az a jelenet, melyben az egyik, enyhén értelmi fogyatékos lánynak majdnem sikerül felkötnie magát a vécétartály csövére.

A leghatásosabb mégis az a jelenet, melyben ugyanez a lány hosszú perceken keresztül kiáltja a tiszteletes után a semmibe: „You’re not the man of God!”. A végtelennek tűnő szólót ugyanolyan közöny fogadja, mint a lányok sorsát: a csend elfed mindent. Ugyanilyen erős jelenete a filmnek az a pár perc, amelyben az apácák náci tiszteket idéző modorban ócsárolják az előttük meztelenül felsorakoztatott nőket a fürdőben, versenyeztetve őket mellük vagy fenekük mérete szerint.

Peter Mullan-nek nem volt nehéz dolga. A főbb szerepekre nagyszerű fiatal színésznőket talált, akik elérik, hogy a film több mint két órája alatt egyáltalán ne unatkozzunk. A nézőben gyűlik a keserűség, s ezt még az olyan didaktikusnak tűnő momentumok sem képesek megtörni, mint az utolsó jelenetek egyike. Ebben a lányok fellázadnak, kitörik az ajtót, és eltűnnek a zöldellő ír dombok között. A már-már közhelyszerű képbeállítások hosszú sora csak utólag tűnik fel. Vagy talán csak jóval a néhol túlságosan is felkavaró élményt nyújtó film után.

A mozit a katolikus egyház elítéli, a filmes szakma viszont díjak sokaságával jutalmazta. Egyik reakció sem véletlen.

Kónya Orsolya

A Magdolna nővérek
Színes angol-ír film 2002.

Főszereplők: Geraldine Mc Ewan, Anne-Marie Duff, Nora-Jane Noone, Dorothy Duffy
Operatőr: Nigel Willoughby
Zene: Craig Armstrong
Rendezte: Peter Mullan