Már megint el kellett telnie hét hónapnak ahhoz, hogy egy, a filmszemlén bemutatott alkotást a nagyközönség is láthasson, a nem-szakmai közönség, amelynek elvileg szól. A szakmai közönséget A boldogság színe nagyonis megosztotta. Hogy miért? Talán mert megpróbálta ötvözni a művészfilmet és a közönségfilmet. Persze a művészfilm felől közelít, így a művészfilm feltétlen hívei fanyalognak, s mivel a közönségfilm felé kacsingat, van is okuk rá.

A boldogság színe olyan problémát feszeget, amely mindannyiunkat foglalkoztat, már-már közhelyszerű: embernek maradni a nagyvárosban, s cseppet sem mellesleg megtalálni az ehhez passzoló társat vagy társakat is.

A dolog már kinn az utcán kezdődik: a hirdetőtáblákon, a film plakátján egy férfi-figura nyújtózik egy női figura felé egy közlekedési lámpán. A kép nem igazán fejezi ki a mozi mondanivalóját, bár a filmben a közlekedési lámpa visszatérő szimbólum. Sokkal nyilvánvalóbb a kék szín fontossága: minden szereplőn van valamilyen kellék, amely kék, s a film végén a kék bkv-busz a kék tenger felé hajt. Mindenki boldog és mennek a nagy kékségbe. Persze a mozi vége idealizált, node valamennyire vágyteljesítő szerepe is van: ki ne szeretne minden kötelezettségétől elmenekülni valahová, ahol mindig kék a tenger és mindig süt a nap? Naugye.

A történet apró töredékekből áll össze. Mindenkinek megvan a saját meséje, s aztán lassan, nagyon lassan kiderül, hogy minden szereplő sorsa minden szereplőével összefügg. Újabb változat ez “milyen kicsi a világ”-témára. Merthogy a drogos fiú éppen a francia üzletember lányát kergeti a szerelmével, a francia üzletember viszont a galériáslányt, akinek az az orvos az élettársa, aki a buszsofőrről a látleletet kiállítja, … És így tovább, s az sor végén nem biztos, hogy nem mi állunk. Minden élet félresiklott, egyedül az arab buszsofőr sorsa egyszerű: megverik, ő fölkel, és tovább mesél az Oktogon és a Kodály körönd között Balassiról, kedvenc költőjéről. Aztán minden újra ismétlődik, de láthatóan meg van győződve róla, hogy ez az élet rendje. Persze nem, node ez őt cseppet sem zavarja.

Pacskovszky József filmjében nagy szerepet kapnak a színek, egyes kockák pedig kifejezetten úgy hatnak, mintha utólag átszínezték volna őket. Pacskovszky ezzel teremti meg azt a mintha-világot, amelyben a szereplők élnek. Hiszen mindannyian úgy léteznek, hogy életükben van valami valószerűtlen. A drogos fiú rögeszméje a kék szájú lány, aki vagy alpári vagy rafinált, ki tudja. A francia diplomata rögeszméje a galériás lány, aki nem tud választani két férfi közül. Vagy nem is akar igazán. A nagymama iszik, de azt nagyon, az arab mosodás egy kétméteres nőre vágyik, a kétméteres nő meg arra, hogy vérge valaki megcsókolja. A francia diplomata felesége a francia diplomatára, és ezzel már záródik is a kör.

A látszólag normálisan élő szereplők belecsöppennek egy cigány halotti torba. A kontraszt adott: a konszolidált világ és az alkohollal locsolt bumfordiság csatájából mégiscsak az utóbbi kerül ki győztesen.

A történetben aztán az a rózsaszín – vagy inkáb kék – hogy amikor már minden és mindenki összekuszálódik, a diplomatafeleséget elgázolják, láthatóan nem él, egyszeriben jön a busz, és elvisz mindenkit, fedélzetén az Ando Drommal (megjegyzendő: a zene remek, mégis alig találni sajtó- és egyéb írott anyagot, ahol feltüntetik az alkotókat). Mert kell egy kis kékség mindenkinek, ahol nem kell nagyon gondolkodni, nem kell nagyon szenvedni, egyszerűen csak boldognak kell lenni. Ha még lehet.

Kónya Orsolya

A BOLDOGSÁG SZÍNE

színes magyar film (2003)

Szereplők: Erik Desfosses, Györgyi Anna, Kálid Artúr, Földessy Margit, Hábermann Lívia, Rátóti Zoltán, Rudolf Teréz, Viczián Ottó
Írta: Pacskovszky József
Zene: Ando Drom
Rendezte: Pacskovszky József