Kortárs Japán Filmnapok az Urániában
Az Uránia Nemzeti Filmszínház február 7. és 13. között rendezte meg a Kortárs Japán Filmnapokat. A bemutatott 9 film közül 5 a legújabbjapán filmművészet különböző rendezőinek egy-egy munkája volt. A filmnapok gerincét, alapját azonban Sabu 4 filmje jelentette (Monday, Drive, Postman blues, D.A.N.G.A.N. Runner), aki személyesen is jelen volt a rendezvényen. A megnyitón a hivatalos hangvételű köszöntők után, az "Én vagyok Sabu, a zseniális japán filmrendező." -mondattal mutatkozott be a jelenlévőknek, majd hátat fordítva a nézőtérnek a közönséggel a háttérben lefényképezte magát, Közben elmagyarázva, hogy ez valamelyik fesztiválon szokásává vált.
A másnapi kerekasztalbeszélgetésen, ahol Kovács András Bálint filmesztéta volt a rendező beszélgetőpartnere, megtudhattuk: a japán mesterek közül Kuroszavát szereti a legjobban; a Tarantinoval való összehasonlítástól, rokonítástól húzódozik; színészként került a filmszakmába, a kortárs japán rendezők közül pedig színészként Kitanoval dolgozna együtt a legszívesebben (aki szintén színészként kezdte). Bár Sabu azt is elárulta, hogy Kitano nemrégiben őt nevezete meg ugyanerre a kérdésre válaszolva egy hasonló beszélgetésen.
Sabu arra a kérdésre, hogy milyen filmet készítene Magyarországon, szinte habozás nélkül, mosolyogva válaszolta: talán a Szent Jobbról forgatna filmet, a városnézés során legalábbis ez keltette fel leginkább az érdeklődését. Filmjei alapján érthető az ötlet, hiszen Sabu intelligensen magabiztos, szimpatikus és igazán eredeti, merészen ironikus humorú figura, ilyenek művei is.
Filmjei közül talán a Monday volt a legfigyelemreméltóbb, melynek főszereplője (mint Sabunál mindig) most is egy kisember, vagy méginkább: átlagember. A harmincas, szemüveges, jófiús, félszegségre hajlamos könyvelő, akinek szürke, kispolgári élete a sorsnak, a véletlennek (és főként önmagának) köszönhetően kizökken a szokásos kerékvágásból (mint ahogy minden Sabu-hőssel ez történik), annyira, hogy igazi magányos hőssé válik.
A film sokat ígérő, merész epizóddal indul: virrasztáson vagyunk, ahol váratlanul kiderül, hogy a halott pészmékerét hatástalanítani kell a későbbi hamvasztás miatt. A virrasztó társaság egy hirtelen javaslat hatására emberünket jelöli ki a feladat elvégzésére Alkatából adódóan nem jut eszébe tiltakozni, bár elég bizonytalanul kezeli a helyzetet. A vezeték átvágásakor a holttest azonban felrobban.
Ez a groteszken ironikus, abszurd helyzet adja meg a film alaptónusát. Megismerteti velünk a főszereplőt, akit érhetően megvisel az eset. Görcsösen vihogva próbálja megosztani a történteket locsi-fecsi barátnőjével, de kevés sikerrel. Magára maradva természetesen a bárpultnál köt ki, ahonnan útja egy hotelszobába vezet. Az utat utólag, másnaposan felébredve a hotelben csak nagyon nehezen tudja rekonstruálni, a visszaemlékezés során pedig egyre vadabb részletek derülnek ki a számára a történtekről, és sajátmagáról. Lineáris időrendű flashbackekből bomlanak ki az egymást követő események, amelyek a főhőssel megtörténtek. (A Sabu filmekben gyakran előfordul, hogy a történet hirtelen flashbackbe, vagy pillanatnyi, esetleg hosszabb ideig tartó vízióba csap át, de ezekből mindig visszatérünk a lineáris történet ugyanazon pontjára, amelyet elhagytunk. Így a jelenetek időbeli viszonya, vagy a víziók, ábrándok és a valóság kapcsolata mindig jól azonosítható, tisztázható, még akkor is, ha néha csak utólag derül ki.)
A flashbackek azonban az emlékezés nehézségei miatt meg-megszakadnak, ilyenkor a srác a TV-ből, újságból új információkhoz jut. Minden jel arra mutat, hogy részeg állapotában ámokfutó, közveszélyes gyilkossá vált, akit most nagy erőket mozgósítva próbálnak elfogni.
Igen ám, de nem akárkiket terített le, hanem néhány gengsztert és egy meglehetősen unszimpatikus párt, akik egy másik kisember tárcáját akarták ellopni.
Sabu-specialitásnak tekinthetők a dominóelv-alapon összekapcsolódó, a hirtelen egymásra dőlő, apró történésekből, bakikból kialakuló láncfolyamatok, melyek váratlan fordulathoz vezetnek, és új irányba gördítik a cselekményt. Jó nézni ezeket a mesterien kitalált, kivitelezett képsorokat: pimaszul abszurdak, ironikusak, játékosak és elképesztőek.
Sabu figurái olyan emberek, akik elégedetlenek életükkel, változtatni akarnak rajta, de ezt néha maguk sem tudják, vagy inkább nem vallják be maguknak. Történeteikben fontos szerep jut a hirtelen, abszurd véletleneknek, amelyek felbolygatják és ezáltal meg is változtathatják életüket.
Hőseink mai, "kis" szamuráj harcokat vívnak, amelyekben a heroizmus, a tragikum csak ezredvégi iróniával, bájos kisszerűséggel ábrázolható, a lényeg azonban ugyanaz marad: mindenkinek magát kell legyőznie, futva, biciklizve, másokat megmentve vagy akár megölve.
Nagyon erős a jelenetek atmoszférája, érdekesek a figurák, fontos szerephez jut a zene és a színek, nagyon pontosak az arányok. Hol a fiú szorongó bénázása, hol felszabadult vagánykodása dominál, de végig jelen van mindkettő, sok humorral kísérve.
A gengszterek édes életét az utca lépcsője jól ellenpontozza az alvó hajléktalannal, ahol hősünket viszontlátjuk. Ekkor válik önhatalmú igazságosztóvá.
A szállodai szobában aztán megijed attól, amit művelt, bepánikol, még a fegyver is előkerül, nagy nehezen rájön, hogy hogyan tudná magát főbe lőni, de eszébe jut, hogy előtte még búcsúlevelet akar írni. Rendelkezik a kutyájáról és a növényeiről, bocsánatot kér az ámokfutásért, amiről az alkohol tehet, s ami miatt az ördög játékszerévé vált. Hirtelen felindulásbóll azonban visszavonja az egészet, mégsem érzi magát rosszabbnak másoknál, ő csak segíteni akart a kifosztott fickón. Ebben az állapotban törik rá az ajtót. A rátörő kommandósokat is megtréfálja a sors, a fiú megállíthatatlanul tör ki a szállodából, leterítve az útjába kerülő feketeruhásokat. Ráadásul sikerül túszul ejtenie egy rendőrfőrendőrfőnök-félét, így vele együtt néz farkasszemet a rengeteg fegyverrel és fegyveressel a szálloda előtt.
Hogy lehet befejezni ezt a történetet? A srácnak egy geg jut az eszébe. A túszul ejtett rendőrrel felemelteti az egyik karját, és eltorzított hangon szólal meg mögötte. „ A fegyverek bábot csinálnak belőlünk. Jobb nélkülük.”- így kommentálja a helyzetet. Nehéz megfogalmazni, de valahogy működik az egész. Annyi akciófilmes közhely után evidensnek tűnik, hogy ebben a helyzetben ezt kell tenni, más nem is történhet. Konkrétan megszólítva a vele szembenálló, nála fiatalabb, elszánt, de tiszta tekintetű kommandós fiút, arra figyelmezteti, hogy ő is gyilkos, ha lő. A sok irónia után ez a jelenet minden szentimentalizmus és pátosz nélkül képes hitelesen és meggyőzően naiv lenni. Bravúros, elegáns megoldás. A filmnek talán az a legnagyobb erénye, hogy képes megtalálni a kényes egyensúlyt az irónia és a naivitás, a tragikum és a komikum között, méghozzá úgy, hogy elég széles a fesztáv az ellentétes pólusok között. A következő lassított képsorokon végül mindenki eldobja a fegyvert (a gengszterek is, akik szintén jelen vannak), enyhén ironikus már az önfeledtség és az életigenlés, de mégis komolyan kell venni. Egészen addig, amíg hősünket hirtelen hátba nem lövi egy olyan kommandós, akit életben hagyott a szállodában, és nem tudja, hogy kint megváltozott a dolgok állása.
Kettős befejezésről lenne szó, ha nem következne újabb fordulat. Hirtelen ismét a szobában vagyunk, az ajtóbetörés pillanatában, a főhős vízióját láttuk tehát az általa elképzelt végről. A sörét legurul az asztalról, és máris jön a vége főcím. Ismét a Sabu által kedvelt geggel megoldott, nyitva hagyott befejezést kapjuk. Valójában mégsem egészen nyitottságról van szó, mivel a látott vízió, az elképzelt vég erősebben valószínűsíti, hangsúlyozza azt, hogy akár jól is végződhet az egész, nemcsak rosszul, ha a főhősképzeletben ezt tudatosítja, hiszen elsősorban rajta múlik. Ennél több pedig tényleg nem mondható.
Kétségtelenül optimistább a befejezés, mint Tarantinonál szokás, és Sabunak fontos, hogy így legyen. Bár a Kill Bill végét még nem ismerjük…
Németh Anita
