Cate Blanchett és Paul Hogan színészek, Phillip Noyce és Peter Weir rendező, Russel Boyd operatőr és – némileg tévesen – Nicole Kidman (Hawaii), Russel Crowe (Új-Zéland), Sam Neill (Észak-Írország), Mel Gibson (USA) színészek nevét persze már ismerjük, mint született ausztrál filmeseket, de csak miután Hollywoodban – s így a világon is – hírnevet szereztek maguknak. A Walkabout Creek-i krokodilvadász kalandjain kívül, Colleen McCullough ausztrál írónő Tövismadarakja és az abból készült amerikai tévéfilmsorozat (The Thorn Birds, 1983 és The Thorn Birds: The Missing Years, 1996) Richard Chamberlainnel, a Mad Max-trilógia (1979-85), esetleg a szintén Mel Gibson-i Gallipoli (r.: Peter Weir1981) című filmek jutnak első hallásra eszünkbe Ausztráliáról – és tán Jane Campion rendezőnő, írónő, producer, színésznő Új-Zélandról.

Ezt a kissé negatív hagyományt volt hivatott megtörni a Budapesten harmadszor látható ausztrál filmek csokra. A filmarchívum szervezésében tizenkét alkotást vetítettek az Örökmozgóban. Az 1996 és 2001 között készült darabok közül eddig csak kettőt tekinthetett meg a magyar közönség moziban. Az egyik, A szexnél is jobb (Better Than Sex, 2000) című film Susie Porterrel a főszerepben 2001-ben és idén is a legtöbb látogatót vonzotta a budapesti fesztiválon. Jonathan Teplitzky rendezése 2000-ben a legnépszerűbb és legnézettebb film volt Ausztráliában.

A "börtönsziget" filmtörténete a XIX. század végén, a mozgófénykép feltalálásával és elterjedésével kezdődött, miként Európában (Lumiere-testvérek) és az Amerikai Egyesült Államokban (Thomas Edison) is. Az ötödik kontinensen 1896-ban ismerkedtek meg Lumiere-ék kinematográfjával, amikor a francia filmtársaság egyik operatőre felvette a melbourne-i vitorlásversenyt. Egy évvel később elkészült az első dokumentumfilm Ausztrália őslakóiról.

Az ausztrál filmipar nagyon élénk – mondott látszólag ellent Susie Porter számadatának John Patrick, az Ausztrál Nagykövetség első titkára, konzul az Örökmozgóban. Az egyik legrégebbi film Ned Kelly ausztrál íróról szól. David Stratton ausztrál filmtörténész is azt írja a Filmkultúrában, hogy az ausztrál filmipar elég korán elindult, hiszen a nagyjátékfilmek európai és amerikai gyártásánál is hamarabb rendezte meg Charles Tait több mint egyórás akciófilmjét, a Kelly Gang történetét (The Story of the Kelly Gang): 1906. december 26-án „a világ első, egész estét betöltő filmjének a melbourne-i városházán ünneplik a bemutatóját” (A film krónikája). A premierdarab az ország leghírhedtebb betyárjának kalandjairól szól.

A virágzó ausztrál filmipar a múlt század húszas éveiben került Hollywood befolyása alá, amikor a Los Angeles-i mogulok megszilárdították egyeduralmukat a filmforgalmazásban. A film krónikája ezután már csak egy mondatot szentel a témának: "Az 1980-as évektől azonban az ausztráliai filmek ismét kedveltek lesznek".

A nyelvi korlát nemléte valóban az egyik legjobb feltétel – a gyakorlat is ezt mutatja . Az ausztrál színészek, filmesek tudnak Amerikában karriert csinálni – értett egyet kérdésre válaszolva Susie Porter, akinek négy alkotását (Amy, Bakancsosok, Sneci, A szexnél is jobb) is láthatta a nagyérdemű a filmfesztiválon. A közvetlen, szimpatikus színésznő is szerepelt már nagy hollywood-i sagában, Hermione Bagwa néven George Lucas A klónok támadásában, a Csillagok háborúja gigaeposz második részében. Nem szégyen, ha még a fanatikusoknak sem ugrik be, hiszen Ausztrália legkeresettebb színésznője szöveg nélküli abszolút háttér-, epizódszereplő: egy pincérnőt alakít abban a bárban, ahová Obi-van Kenobi betér információért egy, a térképeken nem jelzett bolygó után kutatva, hogy a készülő klónhadsereg nyomára bukkanjon. Susie Porter talán éppen ezért sem költözött egyelőre a „film fővárosába”. Két éve Londonban él, ahol „a világ legjobb színházai” találhatóak. Susie Porter egyik nagypapája is angol, így családi indíttatás is szerepet játszott döntésében, hogy a brit főváros színházaiban és angol tévéfilmekben képezze tovább magát.

A színésznő mind a négy látott ausztrál filmben könnyedén, természetesen, ugyanakkor vibrálóan játszik. Susie Porter A szexnél is jobb-ban meggyőzően és konvencióktól mentesen alakítja a nőt, aki gátlás nélkül viszonyul a szexualitáshoz. Ez a játékstílus, és nőábrázolás újszerű az ausztrál kortárs filmművészetben:

"A nézők közül sok nő azonosította magát az általam megformált Cin figurájával, de véleményem szerint ez a fajta autonóm viselkedés még korántsem általános társadalmunkban"– mondta a magát feministának nem tartó színésznő egyik korábbi interjújában. "A nők sebezhetőek és sebezhetőségük abból fakad, hogy bizonytalannak érzik magukat a bőrükben, mivel még mindig kettős mércével mérik a férfiakat és a nőket. Életem folyamán sokszor érzékeltem, hogy a nők kötelességszerűen szeretkeznek férjeikkel. Nem élvezik a szexet, csak eleget akarnak tenni a férfiak elvárásának… Meggyőződésem, hogy azok a filmek, amelyekben a nő önállóan, öntudatosan, ösztönösen viselkedik, hatnak a nézők gondolkodására. Számomra valóban fontos, hogy olyan filmekben vállaljak szerepet, amelyek mind a szexben, mind az életben egyenrangúságot mutatnak"

S mielőtt az olvasó valamilyen új Az érzékek birodalmára (Oshima Nagisa: Ai no korida, 1976), netán „sima pornóra” gondolna, utalnék Gyürey Vera, a Magyar Nemzeti Filmarchívum igazgatójának sajtóhoz intézett rövid bevezetőjére: a fesztiválon látható a magánéletet, az intimszférát bemutató filmtípushoz tartozó művek finoman és ízléssel ábrázolják „tárgyukat” – A szexnél is jobb szintén. Ezekben a filmekben humor, esendőség, gyengeség, emberiesség, némi groteszkség van, inkább közelítve a brit, európai filmek bájához, életszerűségéhez, mint a hollywoodi monumentális giccs teatralitásához. Valamennyi film közönségbarát, könnyen fogyasztható mozidarab, formailag hagyományosan nézhető, és mindenféle túlzásoktól mentes, de nem unalmas. Tehetséges színészeket láthattunk, könnyed történetvezetést, cselekménykezelést, és jó dramaturgiát, találó epizódszerepeket. Furcsállhatnánk, hogy a szereplők olykor váratlanul dalra is fakadnak, táncra perdülnek – viszont egyáltalán nem hat zavaróan a prózaiság megszakítása. A filmek érintik az ausztrál történelem sajátosságait: ironikus megjegyzéseket tesznek az amerikaiak felsőbbrendűségi hitére, az általuk peremvidéknek, provinciálisnak tartott ötödik kontinensre. Ugyanakkor az ausztrálok maguk is csak enyhén utalnak az ausztrál őslakosok és a fehérek közötti múltbeli és jelenlegi konfliktusokra.

A fesztivál filmjeiről – röviden

A már többször említett műben az egyéjszakás kalandnak induló buli után, a nő és a férfi három napot tölt együtt, s ez idő alatt elgondolkodnak, vajon találtak-e valamit, ami A szexnél is jobb. Susie Porter elmondása szerint nagyon jó volt az összhang partnerével, David Wenham-mel, így sikerült a forgatás közben is viszonylag könnyedén áthidalni, humorral megoldani a feszélyeztető jeleneteket.

David Wenham a főszereplője A bank (Robert Connolly: The Bank, 2001) című politikai thrillernek is. Az általa játszott matematikus zseni a káosz-elméletet használja fel, hogy előre jelezze a tőzsde jövőbeni változásait. Ellenszenves munkaadója Anthony LaPaglia.

A színész alkata, jellemábrázoló készsége a Zűrzavaros famíliában (Kate Woods: Looking for Alibrandi, 2000) is hitelessé teszi az apafigurát, aki nem tudta, hogy fiatalkori szerelme (Greta Scacchi) gyereket várt tőle. Tizenhét év múlva Josie (Pia Miranda) találkozik sosem látott apjával. Az olasz származású, Ausztráliában élő nők három generációjának, anya–lány–nagymama viszonyának szenvedélyes, élettel teli története ez a kamaszlány szemszögéből.

A fiatalkori szerelem lángol fel ötven év múlva Claire-ben (Julia Blake) és Andreasban (Charles ’Bud’ Tingwell). A férfi özvegy, a nő férjnél van, ám megújult érzelmei rádöbbentik, hogy igazi társát serdülőlányként találta meg (Paul Cox: Ártatlanság / Innocence, 2000).

Elsöprő érzelmeket, rajongásba, istenítésbe átcsapó hevületet érez az illegalitásban tevékenykedő ausztrál kommunistalány (Judy Davis) ideológiai vezére, Joszip Visszarionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin iránt A forradalom gyermekeiben (Peter Duncan: The Children of the Revolution, 1996). A politikai szatírában a lelkes, elvhű agitátorlány egy kettős ügynök (Sam Neill) segítségével el is jut egészen a generalisszimusz hálószobájáig. A légyottot követően a diktátor elhalálozik, ám magva termékeny talajba hullott. Kilenc hónap múltán Ausztráliában gyermek születik, aki mit sem tud származásáról, de génjei, és anyja munkásmozgalmi szervezkedéseinek hatása letagadhatatlan. A fiú tilos jelszavak falfirkálása közben szeret bele az őt letartóztató rendőrlányba (Rachel Griffiths).

Ő játssza Amy (Nadia Tass: Amy, 1998) édesanyját is. A kilencéves kislány rock zenész apja halála után egy szót sem szól, és úgy tűnik nem is hall. Édesanyja a gyámhatóság elől a farmról beköltözik egy nagyvárosba. A szomszéd gitáros rájön, Amy az ének és a muzsika világában kommunikál. Az énekszóra énekkel felel. Humoros és egyben szívfacsaró jelenetek, amikor a rendőrök énekelve kérdezik ki a kislányt. Az Amyt "szóra" bíró fiú egzaltált és harsány nővére Susie Porter. A film az 1999-es Cannes-i Filmfesztiválon több díjat is kapott.

A szőke színésznő az acélszteppet "feltaláló" Bakancsosokban (Dein Perry: Bootmen, 2000) is feltűnik epizódszereplőként. Ebben a filmben a táncnak ritkán látható, értelmes és látványos funkciója van . Érdekes az ellentét: a Fred Astaire-es elegáns revü szteppet bakancsban járják az acélmunkások. A gyárban dolgozó Sean-nak (Adam Garcia) és testvérének nemcsak édesanyjuk halálával, és apjuk iszákosságával, hanem a helyi bűnöző bandával és ennek az életmódnak a kísértésével, valamint egymással is meg kell küzdeniük ugyanazon lány (Sophie Lee) szerelméért.

Majdnem tragédiába torkollik, amikor a három éve szó nélkül távozott Eddie Maloney, alias Sneci (Ben Mendelsohn) visszatér halászfalujába (David Caesar: Sneci / Mullet, 2000). Egykori szerelme (Susie Porter) már bátyja, a helyi rendőr felesége. Eddie érkezése felkavarja a régi érzelmeket, emberi kapcsolatokat. Az ideiglenesen elfelejtett múlt az ő képében "szembejön" az utcán.

A múltját igyekszik pótolni Frank Kennedy (Sinead Cusack) is. Az ötvenegy éves özvegyasszony fiával együtt beiratkozik az egyetemre (Mark Lamprell: Anyám, Frank / My Mother Frank, 2000). Intelligenciájával és humorával megküzd fia ellenérzéseivel, és rigorózus tanárával (Sam Neill) egyaránt. Egyfajta példaképpé válik, és másokat is arra ösztönöz, hogy merjék megújítani életüket – akár a halál árnyékában is.

A Sam Neill játszotta tudós készítette azt a műholdvevőt, amellyel a Holdra lépő Neil Armstronggal tartották a kapcsolatot. A kietlen ausztrál pusztából, egy kis helyi porfészek közeléből a Műholdvevő a birkák közt (Rob Sitch: The Dish, 2000) jeleit vette át a houstoni radarállomás és közvetítette szerte a világba tévén, rádión keresztül az első ember lépéseit a Hold felszínén.

Az ember, aki beperelte Istent (The Man who Sued God) – Mark Joffe 2001-es filmjének már a címe is groteszket sejtet. Steve Myers halászhajóját – egyben otthonát – megsemmisíti egy villámcsapás. A biztosító Isten akaratának nyilvánítja az eseményt és nem hajlandó megtéríteni a kárt. Steve kétségbeesésében (és másnaposságában) nem lát más kiutat, mint beperelni a másik felet, Istent.

Az abszurditásig menő szerencsétlenségek sora lesz az élete az angol festékgyár színkeverőjének, Perrynek, miután egy hűtő zuhan az égből kertben napozó feleségére. Elkeseredésében elindul világot látni, Ausztrália végtelen területeire, ahol reméli, hogy megváltást talál, ha rálel a tökéletes és különleges színre, az úgynevezett Sziámi naplementére (John Polson: Siam Sunset, 1999). Ám az egyik szerelem elhunytát csak egy másik feledtetheti.

A játékfilm mindig dokumentumértékkel is bír egy-egy korszakról, országról – mondta Gyürey Vera igazgatónő. Életformák, életfelfogások, ízlések megismerésére ad lehetőséget a kép és a hang eszközeinek a lehetőségeivel. Ezzel éltek szép számmal azok, akik április elején az Örökmozgóban jegyet váltottak az ausztrál filmekre.

Sulyok Máté


Kapcsolódó link:
A Magyar Nemzeti Filmarchívum honlapja