Ismét egy film az erőszak anatómiájáról: Gus van Sant Elefánt című munkája az 1999-es Columbine Gimnáziumbeli vérengzést próbálja feldolgozni. Két diák fegyverekkel felszerelkezve rontott be az iskolába, és akit értek, elpusztították. A sajtó rohant és az egész világ láthatta a borzalmas romokat, síró hozzátartozókat. A civil életbe betolakodó erőszak egyre inkább kikerülhetetlen téma. Főként az Egyesült Államokból burjánzik az erőszak-pszichózis, mely félelmet és újabb erőszakot szül. A témában alapműnek számít Mihail Romm Hétköznapi fasizmus című dokumentumfilmje, mely nyilván erőteljesen Amerika-ellenes hangon, szovjet perspektívából bírálta az ellenséges birodalmat, de tézisei helytállóak. A demokratikus viszonyok édes máza alatt is ugyanúgy kialakulhatnak konrollálhatatlan frusztrációk. Az okok között szintén szerepel még az állami propaganda és ezáltal a társadalom militarizmusa, amit legutóbb Michael Moore próbált meg feldolgozni egy meglehetősen sarkosan fogalmazó félig fikciós, félig dokumentumfilmben (Kóla, puska, sültkrumpli). Természetesen nem vádolható kizárólagosan a politika. A politikusok mentalitása is következmény. Bonyolult háló ez, melynek működési mechanizmusát jó volna legalább megközelítően érteni.

Az Elefánt a gyanútlan hétköznapok leírását, ábrázolását kísérli meg. A film egy elképzelt gimnázium egy napját mutatja be: szinte dokumentarista hitelességgel. Pontról pontra követhetjük néhány diák útját az iskola dzsungelében. Látszólag minden a megszokott mederben halad, semmi jel nem utal arra, hogy néhány órán belül az ismerőssé vált figurákra erőszakos halál vár. Sajátos nyelvét egyrészt a már-már Dogmás hitelességből építi a film, másrészt költői hosszú beállításokból, lassításokból (operatőr: Harris Savides). A két fogalmazásmód nem különül el: egyszerre van jelen. A narráció harmadik képi megoldása pedig a perspektíva-halmozás. Egy-egy szituációt több nézőpontból is megmutat a kamera. Az egyik kiválasztott diák Eli (Elias McConnell), akinek hobbija a fotózás. Masinájával járja az iskolát és környékét, majd a laborban látjuk viszont, nagyítás közben. Finoman utal Gus van Sant a nagy előd, Antonioni Nagyítás című filmjére. Így az Elefánt is belekerül a filmtörténet „forgatagába”, és újabb jelentésrétegek nyílnak meg a formailag póztalan műben. Emlékezetes az a beállítás, melyben egy képkivágásba került az őszi sárgában pompázó park, a fényképezőgépével távozó Eli, és az iskola sportpályája. Szép hommage ez a Nagyítás teniszpálya-jelenetére.

A lélegzetvétel természetességével érkeznek meg a lövöldöző diákok az iskolába, mintha ez is a napi menetrend része lenne. Az Elefánt története itt ér véget. Kérdőjeleket hagy és lehetőséget a tragédia átgondolására. Szerencsére az alkotók nem akarnak versenyre kelni a véresen bombasztikus tévés tudósításokkal: ott vágják el a fonalat, ahol már a sajtó-nyilvánosság kezdődik.

Sőregi Melinda


Elefánt
Elephant 2003
Színes, feliratos, amerikai film

Szereplők: Alex Frost, Eris Deulen, John Robinson, Elias McConnel, Jordan Taylor, Carrie Finklea, Nicole George, Brittany Mountain, Alicia Miles, Kristen Hicks, Bennie Dixon, Nathan Tyson, Tomothy Bottoms, Matt Malloy, Ellis E. Williams
Operatőr: Harris Savides
Forgatókönyv: Gus van Sant
Operatőr: Harris Savides
Rendezte: Gus van Sant

A film díjai:
Arany Pálma – Cannes, 2003.
Legjobb rendező – Cannes, 2003.

Kapcsolódó link:
A film hivatalos honlapja
Az Elefánt a Budapest Film honlapján
A 2003-as Cannes-i Filmfesztivál honlapja


A port.hu kritikája a Kóla, puska, sültkrumplitról