Talán nem illetlenség a hivatkozás. Több mint 30 évvel Fellini filmje után megint (már ki tudja, hányadszorra) az örök városról látunk egy filmet. A város mintha kissé megváltozott volna. S ezt nem csak az idő teszi.
A történet lényegében nagyon egyszerű. Mint ahogy a film címe is jelzi (Caterina a városba megy) egy kamaszlány és családja vidékről a fővárosba, Rómába költözik. S ezzel – mint tudjuk – nemcsak örömök, hanem bosszúságok, nehézségek, netán beilleszkedési zavarok is járnak. Caterina különféle családmodelleket is megismer, olyanokat, amelyek az ő városkájában nem voltak. Végül még a politika világába is belebotlik.
Ha valaki járt már Olaszországban, vagy behatóan figyeli a RAI Uno-t és társait a kábelen, akkor bizonyára feltűnt neki, hogy a taljánok többnyire a politikával vannak elfoglalva. Valaki mindig sztrájkol: ha a baloldal kormányoz, akkor a jobboldal, vagy fordítva (talán emlékszik még valaki a pár évvel ezelőtti, hatalmas méretű szakszervezeti tüntetésre, amikor milliók vonultak az utcára). De ide kívánkozik a Polip című sorozat is, ahol már 15 évvel ezelőtt Cattani felügyelőért izgulhattunk, hogy miként tud vagy nem tud megbirkózni a maffiával és persze a vele összefonódott politikával.
Nos, nincs ez másként Paolo Virzi filmjében sem, csak annyi a különbség, hogy az ismeretlen nevű városból a Rómába költözött, félénk, naiv, és kicsit butuska lány áll a történet középpontjában. És persze Róma, minden bájával és nyűgével együtt. A lány pedig sodródik az árral, ide-oda csapódik, nem is érti, mi zajlik körülötte. Hiszen már az általános iskolába is betört a politika. Az osztály két részre tagolódik: jobb- és baloldalra. Caterinának pedig valahová tartoznia kell, hiszen nem állhat középen, mert olyan itt nincs. Kicsit szédült apja és nevetségesen ostoba anyja is fokozza tehetetlenségét, : szülei nem tudják kamasz lányukat eligazítani ezekben a bonyolult dolgokban. Caterina először a baloldalinak nevezett (az osztály másik fele által lekommunistázott) klikkhez társul. Itt ismeri meg az alkoholt, a tetoválást, a lázadást, az utcára vonulás mámorát. Majd mikor apja kirántja ebből a közegből, felváltja ezt a ( lefasisztázott) jobboldal. Buta, csacsogó barátnők, pénz pénz hátán, külön sofőr képviselőapuci kislányának, bolti lopások heccből és így tovább.
S talán ezek a leegyszerűsítések a film legnagyobb hibái. Nem vesszük őket komolyan, sőt nevetünk rajtuk, de egy epikus film talán nem túlozhat ennyire. Nem beszélve arról, hogy a rendező Caterina különféle barátnőinek és szüleinek "bemutatásakor" egyértelműen politizál. Nem is ez a baj, hanem az, hogy talán nem jó ilyen módon letenni a voksot egyik, avagy a másik oldal mellett. Továbbá a film ritmusával is bajok vannak: itt-ott döcögősre sikeredett, néha "leül" a történet, néhol túl sok a visszatérő elem.
Hibái ellenére a Caterina a városba megy szerethető mozi. Látszik a gondos munka a forgatókönyvön, ugyanis a végére minden szálat szépen elvarrnak (a rendező írta Francesco Brunival közösen), a választott zenék illeszkednek a képekhez, Arnaldo Catinari pedig megfelelő kompozíciókat választ az egyes jelenetekhez, bár a film egységességét tekintve voltak néha kétségeim. A mérleget viszont egyértelműen a színészek mozdítják jó irányba. Remekel Sergio Castellito, mint Caterina picit őrült és a lelke mélyén mindig is szabadságra áhítozó apja. A másik szülőt játszó Alice Teghil-é is hálás szerep: hitelesen elevenedik meg a vásznon a beszűkült, csak az ételnek, a férjének és gyerekének élő háziasszony képe. Nem feledhetem azt a bamba arckifejezést, amit akkor produkált, ha kérdeztek tőle valamit. Claudio Amendola is kitűnő a korrupt, minden hájjal megkent képviselő szerepében. Jó választás Caterina szerepére Margherita Buy: hiteles a kamaszlány szerepben, s ez a rendezőt is dicséri.
Külön említést érdemel az alkotó a filmes utalások terén. A Polip című sorozat főszereplője a baloldali összeesküvők között telitalálat, főleg úgy, hogy Caterina apja ismeri fel, mint Cattani felügyelőt. De hasonló találkozás lehet a mozinézőnek Roberto Benigni pár másodperces felbukkanása baloldali aktivistaként. A végén pedig még activityzhetünk is: az egyik mellékszereplő valamit mutogat, nekem már éppen kezdett gyanússá válni, mikor a filmbéli társaság tagjai rávágták, hogy "Dolce vita". Hogy visszatérjünk a kezdetekhez.
A Caterina a városba megy a rendezőnek nem a legsikerültebb filmje. A Csókok és ölelések, az Ovossodo, az A gyönyörű élet mind-mind tragikomikus elemekkel tarkított kisrealizusuk miatt szerethetőek, melyek hol vígjátékba, hol tragédiába fordulnak. A rendező hatodik játékfilmje is az olasz társadalommal, illetve annak egy szeletével foglalkozik, de most talán kissé felületes maradt.
Horkai Tamás
Caterina a városba megy /Caterina va in cittá
Színes olasz komédia, 107 perc, 2003
Szereplők: Alice Teghil, Sergio Castellitto, Margherita Buy, Claudio Amendola, Flavio Bucci
Forgatókönyvíró: Paolo Virzi, Francesco Bruni
Operatőr: Arnaldo Catinari
Rendező: Paolo Virzi
