Szeptember 27-én nyit az APA, az új kortárs képzőművészeti központ a józsefvárosi Horánszky utcában. A maga nemében páratlan helyszínnel gazdagodik a negyed és a főváros is, hiszen egy teljesen magántőkéből finanszírozott központ indul el, ahol nem csak kiállítótermek lesznek, hanem az egykor pipagyárként is fungáló helyszín műtermeiben - pillanatnyilag meghívásos alapon - magyar képzőművészek alkothatnak. Az APA-ban kávéház és vendéglő is épül, s a hely a társművészeti rendezvényeknek is helyt kíván adni.
A KonTextus részéről Sebők Marcell beszélgetett az alapítóval, a magyar-amerikai John Warren Gotsch-al

KonTextus: Az egyik hetilapban készült interjúban olvastam, hogy Magyarországra jövetelét "emigrációnak" nevezte, mely megfogalmazás nem csak érdekes szóhasználatnak tűnik, hanem akár furcsának is nevezhető. Tudom, hogy idejövetele mögött személyes és családi okok húzódnak, tehát a Magyarország iránti érdeklődés kézenfekvőnek tűnik, mégis: mit jelent ez az emigráció?
John Warren Gotsch: Hadd kezdjem azzal, hogy végzett szociológusként nagyon pontosan tudom és óvatosan használom az emigráció szót, melynek esetemben több rétegű jelentése van. Elsőként szeretném említeni, hogy nagyapám 1896-ban, a millenium évében emigrált Amerikába Magyarországról, így visszatérésem Magyarországra egyúttal az unoka visszatérésének is nevezhető. Rokonaim vannak itt, de ennél többről van szó. Először húsz évvel ezelőtt jöttem Magyarországra apámmal, s azután folyamatosan visszajártam. Az első út után valami érdekes történt velem: Amerikában elkezdtem rokonaimat faggatni nagyapám magyar mivoltáról, majd lassacskán magyar-amerikainak kezdtem magam érezni. Mint szabadúszó újságíró, Amerikáról kezdtem írni, egy ott élő nemzetiségi szemszögéből, majd személyes és intézményes kapcsolatokat kezdtem kiépíteni az ottani magyarsággal. Így mikor ideérkeztem, ez úgy tíz éve történt, akkor már magyar-amerikaiként jöttem. Természetesen erős érzelmi kötődés is kialakult az országgal kapcsolatban. Emigrációm előtt, amikor egy barátommal befektetési lehetőségeket kerestünk Magyaroszágon, s Debrecenből vonatoztunk Budapestre, így szóltam a partneremhez: ezt úgysem fogod megérteni, de most azt érzem, mintha hazatérnék. (S valóban, nem értette) Tehát két és fél éve itt élek, s ez az otthonom.
KT: Tehát ezt azt is jelenti, hogy már Amerikában kialakult egyfajta magyar vagy közép-európai identitása, mely óhatatlanul haza vezette. Más szóval nem az volt a kérdés, hogy ide jöjjön, hanem az, mikor.
J.W.G: Pontosan így van. A kérdés igazából az volt: mit csináljak itt, mert egyfajta intellektuális késztetést éreztem, hogy tennem kell valamit. Az ön-identifikáció kérdéséhez pedig annyit: távozásom előtt, mint magyar-amerikainak, egy közel négyezer kötetes könyvtáram volt, de azt a döntést hoztam, hogy semmi értelme az egész könyvtárat elhozni, csak azokat könyveket, amelyeket állandóan forgatok és valami közük van Magyarországhoz és Közép-Európához. Emigrációm tehát intellektuális és érzelmi folyamatként is leírható.
KT: Letelepedésének első lépéseire, illetve magára a folyamatra is kiváncsi vagyok. Emellett persze leginkább arra, hogyan kezdődött az intézmény-alapítás, honnan a gondolat, hogy létrehoz a kortárs képzőművészetnek otthont adó központot, és miként fogadták erőfeszítéseit?
J.W.G.: Közel negyven évvel ezelőttre kell visszamennünk, hiszen akkoriban, mint egyetemista egy olyan New York-i negyedben éltem együtt barátaimmal, ahol számos művész élt a sokféle nemzetiségű emberek szomszédságában. Velük együtt gyakran jártunk egy Spruce Tavern nevű helyre, ami leginkább az absztrakt expresszionistáknak adott kiállítási lehetőséget, olyanoknak mint De Kooning, Gottlieb, Franz Klein vagy Robert Motherwell, és más elsőrangú művésznek. Egyik alkalommal például Andy Warhol látogatta meg a helyet, akit az expresszionisták egyszerűen kihajítottak. Nem érezték oda valónak. Ez volt az az idő, amikor a nemzetközi művészeti világ is lassacskán a feje tetejére állt. Tehát már hosszú ideje érdekel és benne is vagyok a művészettel kapcsolatos ügyekben. Mikor Budapestre jöttem, nem volt határozott elképzelésem, hogy mit tegyek. Azonban felfedeztem magamnak egy szobrot, majd tárgyalásokba bonyolódtam a szobrásszal is, s a végén megvásároltam a művet, a szobrot készítő hölgy pedig a feleségem lett. E lépés egyúttal a pesti művészeti világ felé is kaput nyitott, majd amikor megpillantottam a Horánszky utcai épületet, akkor már tudtam, hogy mi legyen belőle, és azt is tudtam, hogy mindezt nekem kell megcsinálnom.
KT: Akkor határozta el, hogy megvásárolja az épületet. Megpróbált ehhez valamilyen állami segítséget is szerezni, például a kulturális kormányzattól?
J.W.G.: Senkivel sem tárgyaltam, és soha nem gondoltam állami közreműködésre.
KT: Tehát a kezdetektől fogva független beruházásban és projektben gondolkodott, mindenféle (kultúr)politikai támogatás nélkül…
J.W.G.: Ha valami igazán másban gondolkodsz, és amerikai tapasztalatom és vállalkozásaim ezt erősítették, és egy valódi paradigma-váltást szeretnél létrehozni, akkor nem azokhoz az emberekhez rohansz, akikkel nem akarsz együttműködni. Valami teljesen újat és a többitől különbözőt akartam, ami innovatív és kreatív, s amely új lehetőséget ad a magyar művészetnek és képzőművészeknek. Azóta is ezt a megfogalmazást használjuk, ami már szinte közhellyé vált, de igaz: új lehetőség. Sohasem gondoltam arra, hogy a kormányzattal tárgyaljak.
KT: Ez akkor egy teljesen világos gondolati alapja egy ilyen típusú programnak…
J.W.G.: És ahogy haladunk előre, lassacskán mindenki számára világossá válik a hely szelleme és Klára elképzelései is (Hudra Klára, az APA művészeti igazgatója, a vele készült interjút lásd alább). Időközben rengeteg segítséget is kapunk, olyanoktól is, akiktől nem vártuk. Más galériások jönnek hozzánk például, nézik és vizsgálják a belső tereket, majd adnak egy olyan tanácsot, amin esetleg egyáltalán nem gondolkodtunk. Például arra vonatkozóan, hogy az ablakok redőnyei mellett bejövő fénycsíkok vonalába nem érdemes képet rakni, mert az egyszerűen és pszichológiai értelemben is elvonja a tekintetet. Ilyen egyszerűek, de lényegretörőek a tanácsok, amelyekből idáig majdnem mindent megfogadtunk. Igyekszünk tehát jó, partneri kapcsolatokat kiépíteni más programokkal is.
KT: Könnyen találtak rá a közreműködőkre? Kezdetben, feltételezem, Klára nagyon fontos szerepet játszott a meghívásokban és kiválasztásban, hiszen ő rendelkezik a helyi ismeretekkel. (Hudra Klára, az APA művészeti igazgatója)
J.W.G.: Pontosan, és volt még egy másik tényező is: a bizalom. Klára ismeri ezeket az embereket, és az is nagyon világos volt, hogy ők meg bíznak benne. Első osztályú embereket nyert meg a projektnek, illetve nagyon energikus embereket, akiknek nem volt nem volt nehéz elmagyarázni, mit szeretnék itt felépíteni.
KT: Ennyi idő után hogyan látja a magyarországi kulturális finanszírozás helyzetét? Van-e áttekintése a helyzetről, s mik a benyomásai? Hiszen egyfelől – kis számban – léteznek hasonló magánbefektetők, hasonló programok indítói; másrészt van az állam, mint a művészeti beruházások finanszírozója, melynek részben az önreprezentáció a célja. És e kettő között számos tehetséges ember található.
J.W.G.: Egy határozott lépés változást hozhat. Pillanatnyilag senki sem jósolhatja meg azokat a változásokat és következményeket, amit például Magyarország jövőbeni EU tagsága jelenthet a budapesti és a magyar művészeti világ számára. Az egyik változás bizonyosan az lesz, hogy Európa nagyobb figyelmet szentel a magyar művészetnek. Mert jelenleg, ha nem is nulla, de majdhogynem semmilyen figyelemre nem méltatják. A közelmúlt német, brit és amerikai cikkeit átnézve például összesen két budapesti művészeti eseményről tudósítottak: a városligeti tavon rendezett szoborkiálításról, idén pedig a Chagall kiállításról. Ezen túl pedig csak a nagy csend tapasztalható.
KT: Ami kissé fura, hiszen évente van két nagy művészeti fesztivál Budapesten, és számtalan más, érdekes esemény…
J.W.G.: De ez a helyzet meg fog változni, mert mi nagyon is tudatos lépéseket teszünk, hogy a médiumok foglalkozzanak velünk, illetve a mi példánk bátorító lesz más budapesti galériák és művészeti intézmények számára is, hogy kövessenek. Ha majd megnézik, mit csinálunk mi, így szólnak: ha ez nálunk így működik, akkor csináljuk mi ugyanezt. És akkor hirtelen már nem csak az APA fog újszerűen és másként működni, hanem mások is csatlakoznak ehhez az irányhoz.
KT: Jó hallani, hogy ennyire meg van győződve az ügy sikeréről, de beszéljünk egy kicsit az árnyékosabb oldalról is. Bizonyára hallott vagy tapasztalta a művészeti világban is létező irigységet. Az biztos, hogy egy ilyen új hely versenyhelyzetet teremthet, inspirálhat más galériákat is, de nyilván azt is mondhatják: jó, önök könnyen dolgozhatnak, hiszen maguk mögött a biztos anyagi háttér, szakemberek, de mi van velünk? Itt van a kis galériánk, kevéske pénzzel – mondják a szokásos magyar panaszkodással. Persze, hogy szimpatikus a megközelítése és filozófiája: ne sírjunk, hanem csináljunk valamit. De érdemes a helyzet összetettségén is elgondolkodni: a létező panaszkultúra a valóban sanyarú anyagi helyzettel keveredik, s kevés az alternatív kezdeményezés, ami inspirálhatna másfajta attitüdöt. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar értelmiségi és művésztársadalom nagy része, tizenegy évvel a rendszerváltás után, még mindig az államtól várja munkája honorálását.
J.W.G.: A sok kérdés közül először hadd emeljek ki egyet: ismerem a magyar mentalitást, a féltékenységet, és a közép-európai pesszimizmusnak nevezhető jelenséget is. Ahogy a jól ismert magyar mese is tartja: megdöglött a tehenem, de lehet egy kivánságom. Hát akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is.
Hogyan lehet ezt a mentalitást megváltoztatni? Talán az amerikai tapasztalataim segítenek ebben: úgy tartom, hogy a világ megváltoztatható, de csak akkor, ha elhatározod, hogy megváltoztatod. Ezek persze túl szépen hangzó frázisok. De akár valóságosak is lehetnek, gondoljunk csak a filantrópiára. Amerikában nonprofit szervezeteknek dolgoztam, mint pénzügyi tanácsadó, akik nagy összegeket fizettek nekem, és éppen ezért figyelmesen meghallgattak. Előfordult, hogy egy-egy pénzszerzési kampány elején leírattam a megbízóim által várt eredményeket, majd ezeket a jóslatokat elővettük a kampány befejeztével. Én eközben csak azt az utat, a lehetőséget és a módszert mondtam el, hogy miként lehet egyik pontról a másikra jutni. Mégis, a végén kiderült, hogy az előzetes várakozásaik mindig alatta voltak az elért eredményeknek. Egy másik esetben egy brooklyni katolikus intézménynek dolgoztam, melynek szakmai eredményei mindig jobbak voltak pénzszerzési képpeségeiknél. Ott is az bizonyosodott be, hogy nagyon jól teljesítettek míg az elvárásaik beigazolódtak, de csak akkor járultak hozzá a célok megháromszorozásához, amikor már közösen tapasztaltuk meg, hogy az eredeti elképzelések duplája is könnyen teljesíthető. Az emberek ugyanis könnyen megelégszenek a sikerrel. De ahogy meg tudom nekik mutatni a folyamatok dinamikáját, úgy az elvárásaik is növekedhetnek, és akkor már ők mondják: vágjunk bele, folytassuk.
KT: Elképzelhetőnek tartja, hogy itthon is meg lehet ezt csinálni?
J.W.G.: Persze, hiszen itt is ez a helyzet, ilyen az emberi természet. Semmi köze Amerikához vagy Magyarországhoz, csak az emberi természetről van szó.
KT: Tehát abban is hisz, hogy az APA-val, mint modellel meg lehet változtatni a helyzetet? Ez a hely, minden bizonnyal a kortárs művészetek befogadó intézménye lesz, egy létező és példaként is használható modell. Bármennyire is szimpatizálok a kezdeményezéssel, hadd legyek megint szkeptikus. Adaptálható-e ez a modell mások számára is?
J.W.G.: Először is: amikor például a budapesti Ludwig Múzeumnak írtam, akkor arra hívtam fel a figyelmet, hogy jóval több hozzáférhető pénz és forrás létezik Európában és Amerikában nonprofit szervezeteknek, mint amit erről itt tudnak. Ismerem ezt a világot, tudom, hogyan kell megközelíteni és használni. Azt is írtam, hogy ezeket a forrásokat én használni fogom nemzetközi programok kivitelezéséhez, s itt Budapesten akarom megvalósítani őket, mert maga Budapest a projekt. És amennyiben ezeknek a pénzeknek felhasználása sikeres lesz, ez még inkább felkelti az alapítványok érdeklődését. Az elnyert összegeket persze nem magamnak akarom megtartani, hanem mindez nyilvános és példaértékű lesz, így más nonprofit szervezetek is nekivághatnak a pénzszerzésnek.
Másrészt tudjuk, hogy mind Magyarországon, mind pedig Európában bealkonyult az állami művészet-támogatásnak, amin már nehéz lenne változtatni. Amit tennünk kell az az, hogy nem még több pénzt kérni megyünk a kormányhoz, hanem bizonyos adókedvezményekért folyamodunk. Ezzel már elmehetünk nagyvállalatokhoz vagy magánbefektetőkhöz, akiket így már érdekeltté tudunk tenni, hogy támogassák a művészeteket.
Még egy korábbi kérdéshez visszatérve: az való igaz, hogy az APA-nak olyan forrásai vannak, melyek nem állnak más galériák rendelkezésére. De nem hiszem, hogy a pénz olyan fontos lehet mint a vízió vagy energia. Én szerencsére rendelkezem mindkettővel, de azt hiszem az elkötelezettségem a lényeges, és a hit abban, hogy meg tudom változtatni a régi mentalitásokat.
KT: Ezzel az eltökéltséggel és szakmai múlttal, el tud-e képzelni bizonyos aktivista, lobbizó szerepet magának? Hogy kijárója legyen a művészetnek?
J.W.G: Nagyon is, hadd vázoljam a koncepciómat. Az APA profitorientált üzlet. Az APA-val szemben a Horánszky utcában egy olyan épületet szeretnék létrehozni, mely a nonprofit, alapítványi ellentéte mindennek. Pénzem még nincs erre a "második felvonásra", de szeretném megcsinálni. Először is létrehozok egy tanácsadói testületet, melyben vállalatvezetők és politikusok is lesznek, akik mozgásba lendíthetnek, elintézhetnek ügyeket, ha én már nem tudom megoldani őket. 2004-re ugyanis szeretnék itt létrehozni egy közép-európai művészeti központot, a műalkotások, a műhelyek és az oktatás központját. Ehhez kell a tanácsadók társasága, akik ösztönzik az üzleti befektetéseket, én az APA-t, a szervezési filozófiát és víziót biztosítom. Egyre több műhelyre és az azokban dolgozó művészekre van szükség: pillanatnyilag heten kaptak lehetőséget az APA-ban, de ez nem elég. 20-25-30 alkotót szeretnék, ez a szám már valódi változást hozhat. Ahogy mondtam, a pénz még nem áll rendelkezésre, de a "know-how"-val rendelkezem, és így egyfajta katalizátorként működhetek. Klára pedig egy újfajta európai művészeti akadémián gondolkodik. Ennek is APA lenne a neve: Alternatives Pro Arts.

További interjú: