napi online kultúra és tudomány

INTERJÚ
Metró, Kálvin tér, Kádár János
Beszélgetés Pelsőczy Rékával és Tóth Krisztával a Bikinivonal című előadás kapcsán


Tóth Kriszta verseiből állított össze előadást Pelsőczy Réka a Katona József Színház Sufnijában. Az est úgy épül fel mint Tóth Kriszta sok verse: mozaikszerűen fel-felvillan egy-egy történetszál, melyek közvetlenül „reagálnak” hétköznapi életünkre, majd hangulatok, egyetemesebb kérdések, érzések következnek. Tóth Kriszta idén megkapta a Szépírók Társaságának díját

Ki találta ki, hogy megcsináljátok ezt az előadást?

Pelsőczy Réka: Az én ötletem volt. Először arra gondoltam, hogy „női versekből” csinálnék valamit, de amikor ezt mondtam Krisztának, kicsit ideges lett. Megőrül ettől a besorolástól. Aztán megkaptam ajándékba a Síró ponyva című kötetét, és nagyon megtetszettek a versei. Ebből, a Porhóból, a prózájából és a gyerekverseiből válogattam.

Ahogy végigolvastam az előadásban összeállított verseket, úgy láttam, hogy néha felsejlik egy-egy történetfoszlány – az elején például a Kádár-korszak, gyerekkor – utána pedig ez átfordul egy hangulatba, aztán megint felsejlik valami történetszerű. Volt olyan történet, amit végig akartatok vinni a darabon?

P.R.: Nem. Azt szerettük volna, ha minél változatosabb az anyag. De ettől függetlenül mégis vannak persze tematikus csoportok.

Egyértelmű volt, hogy három színésznő fog játszani ebben az előadásban, és a férfi szinte csak statisztaként vesz részt az ő életükben? Mindenképpen nők mondják ezeket a szövegeket?

Tóth Kriszta: Engem nem szokott zavarni, ha férfiak mondják a verseimet, mert nem mindegyiknél egyértelmű, hogy nő beszél. De itt volt egy olyan játék, amihez jobban illett a három női főszereplő: néhány verset különböző hangokra bontottak, és ilyenkor azt keresték, hogy a versekben lévő különböző személyiségek hogyan felelnek egymásnak.

P.R.: Nekem rögtön három nő ugrott be, akik lehetnek akár egy nő három különböző arcai is. Az előadás létrehozásakor pedig a Vagina Monológok negatív példája lebegett a szemem előtt, amelynek a hibáit mindenképpen el szerettem volna kerülni. Az az előadás nagyon gyenge, férfigyűlölő szövegekből áll össze. Én a férfi-nő kapcsolatot nagyon humorosnak és lehetetlennek tartom. A férfi fontos része, sőt központi alakja az életünknek, nem egy utálnivaló szemét, ezért szerettem volna, ha megjelenik egy pasi az előadásban. Nehogy valaki azt gondolja, hogy itt három nő szenved a szörnyű sorsán. Nagyon örülök, hogy végül Keresztes Tamás játssza a férfi szerepet, aki vékony testalkatú, gyerekarcú fiú, és egyáltalán nem egy macsó típus. Ez egy fricska, hogy tessék, itt van a Férfi. Elszomorítónak tartom, hogy hol tart ma a társadalom férfi-témában.

Mire gondolsz pontosan?

P.R.: Mivel a fiúk sokszor csonka családban nőnek fel, és főleg nők nevelik őket, ezért nincs előttük minta arról, hogyan kell keménynek, sármosnak, férfinak lenni. Erősebbek a nők, és ezt egyáltalán nem pozitív értelemben mondom. Egy csomó női hisztériától megfélemlített férfi rohangál ma a világban, akik megpróbálnak megfelelni az anyukájuknak, és menekülnek minden konfliktustól.

T.K.: Egyébként a férfijelenlét azért is fontos, mert ezek a versek sokszor egy férfit szólítanak meg. Nagyon tetszett, hogy belső monológként mondták a színészek a verseket.

Keresztes Tamás egy kicsit gyerek is, tehát ez a férfi-alak a nő-gyerek témát is behozza az előadásba.

P.R.: Máté Gábor – aki sokat segített nekem az előadás létrehozásában – mondta is, hogy Tamás az előadás első felében férfiként, a második felében gyerekként van jelen. Olyan, mintha annak a férfinak lenne a gyereke, aki aztán otthagyja a nőt egyedül.

Kriszta, Mióta írsz prózát?

T.K.: Két éve próbálkozom kisebb szövegekkel, nincs belőlük túl sok, de amikor beszéltünk a Rékával az előadásról, akkor arra gondoltam, hogy ha nincs is ugyan valódi narratív szál az előadásban, az azért jó lehet, ha fel-felvillannak történettöredékek, és mozaikszerűen összeáll ebből valami.

Nekem ez olyan volt, mintha az egész szerkezet te verseidet ismételné, ahol szintén fel-felvillan egy-egy nagyon ismerős, hétköznapi, történetszerű momentum.

P.R.: Erre nem törekedtünk tudatosan, de igazad van. Viszont az általad említett ismerősség nekem is nagyon fontos Kriszta verseiben. Ezek a szövegek az én életemről szólnak. Csak néhány éve szembesültem azzal, hogy milyen izgalmas új költőnemzedék nőtt itt fel. Nagy élmény, hogy a vers az én életemre – a metróra, a Kálvin térre és a Kádár Jánosra – közvetlenül reagál. Az előadás első szövegében például azt szeretem, hogy miközben a háttérben zajlanak a "nagy történelmi események" (ég a mosztári Öreg híd), addig a fókusz a hétköznapi életen van, háború, cunami, szeptember 11., és ezzel párhuzamosan bemegyek próbálni, kikelek az ágyból, vagy csak kinyomok egy pattanást a tükör előtt. Izgalmas, ahogy mindez együtt van Kriszta verseiben.

T.K.: Az előadás szerkezete egyébként az emlékezés természetét is megidézi. Ha felidézzük az életünket, akkor sem lineáris történeteket szoktunk elmesélni, hanem kiragadunk egy-egy jelenetet a múltból, arról eszünkbe jut valami más, ami a jelenhez közelebb játszódik, aztán megint visszaugrunk a jelenbe, és így tovább.

Miért Bikinivonal lett a címe az előadásnak?

P.R.: Ez Kriszta egyik írásának a címe. Szerintem jó. A színházban sokan azt is hitték, hogy ez valami fürdőruhás bemutató lesz. Ehhez képest viszont nagyon meglepő, hogy a bikinivonal itt nemcsak a fürdőruhára utal, hanem arra, hogy ott vágták ki a gyereket az anyja hasából.

T.K.: Ez a termékeny félreértés egyébként már korábban is megtörtént ezzel a szöveggel. Az Alibi című folyóirat egyszer megkért, hogy a fürdőszámukba írjak egy szöveget. Akkor arra gondoltam, hogy a fürdőruha kapcsán fel lehet idézni gyerekkori történeteket. Mondtam nekik, hogy Bikinivonal címmel írok nekik valamit, és ők rögtön azt gondolták, hogy ez valami pajzán, sikamlós dolog lesz. Ehhez képest egy komor szöveg született, egyáltalán nincs az a "nőcis" karaktere, amit a cím sejtet.

P.R.: Egyébként van még egy élményem, amely kapcsolódik ehhez az előadáshoz. A Porhó című versnek 32 éves a beszélője, és én pont most vagyok ennyi idős. Ez olyan életkor, amikor az ember számot vet azzal, hogy mi volt eddig, és hogy mit szeretne még elérni. Ilyenkor már van mire visszanézni.

A Síró ponyva című köteteddel kapcsolatban is mondták már, hogy olyan, mintha számvetést készítettél volna. Volt, aki furcsállotta, hogy miért kell 37 évesen ilyen problémákkal foglalkozni. Szerinted ez a szemléletmód életkor kérdése?

T.K.: Szerintem ez inkább alkatfüggő. Ha valaki a múltból meríti az élményeit és az emlékeit emeli versbe, az minden életszakaszában így működik. Én viszonylag fiatalon is ilyen verseket írtam.

Azok is az elmúlásról szóltak?

T.K.: Nem egyszerűen az elmúlásról, hanem az időről, vagyis arról, hogyan lehet az időt megragadni és kicselezni. Az alkotó munkát végzőket – ez a tapasztalatom – erősen foglalkoztatja az idő, az elmúlás, hiszen maga az alkotás is ez ellen küzd. És amikor az embernek gyereke születik, akkor ezek a kérdések megint más szempontból merülnek fel. Hol tartasz az életedben? Merre tartasz? Mit csináltál eddig? De a 32-33 év szimbolikus dátum is, amikor az erre alkatilag nem hajlamos emberek is megtorpannak és elgondolkodnak egy pillanatra.

P.R.: Én úgy látom, hogy egy gyerek leginkább a jövőben él, harminc körül viszont az ember már nem nagyon tud beszélni arról, hogy mi lesz tíz év múlva. Annyira elvesztettem a naivitásomat, hogy egyáltalán nem tudok ilyen hosszú távra gondolkozni. Maximum egy évet tudok előre elképzelni.

Idős korra pedig a visszatekintés kap nagyobb terepet.

P.R.: Igen. Szeretem ezekben a versekben, hogy bár nagyon humorosak, alapvetően mégis melankolikus, szemlélődő hangulatúak, és ez az az állapot, amelyben én a legboldogabb szoktam lenni.

T.K. Érdekes, hogy említed ezt a szemlélődést, mint tudatállapotot. Nekem nagyon erős gyerekkori élményem, hogy leülök valahova, és kívülállóként nézem a többieket. Mindig azt kérdezték tőlem, hogy miért vagyok szomorú, pedig én csak figyeltem, és gyűjtögettem a benyomásokat. Nagyon mélyen élnek bennem ezek a képek: például pontosan emlékszem az osztálytársaim kezére vagy arcára. A verseimmel kapcsolatban is sokszor mondják, hogy szomorúak, pedig én igyekszem ironikusan szemlélni a világot és önmagamat. Ebben a szemlélődő állapotban szoktak sokszor elindulni a verssorok is. De beszéltem például képzőművészekkel is, akik azt mondják, ők szintén így "dolgoznak".

És a színészek?

P.R.: Én is rögzítek, én is szemlélődöm, de mégsem tudok se írni, se festeni. Úgyhogy azért az íráshoz kell valami más is. Volt egy premier-bulink, és a fényképezőgépemmel titokban felvettem egy jelenetet a büfében, ami hihetetlenül izgalmas és teátrális volt. Csodálatos lenne, ha így tudnánk létezni a színpadon is. Nagyon szeretnék ilyen „életszeletekből” összeállítani egy előadást. Ha színészként vagyunk jelen, akkor mindenki produkálni akarja magát, nem tudunk elég bonyolultan ábrázolni egy-egy figurát. Az életben sokkal rendezetlenebbül működnek a dolgok.

T.K.: Én is azt tapasztalom, hogy a véletlen és a felszabadultság sok használható anyagot sodor az ember elé. Nagyon szeretem az álom logikáját. Nálam a túlfáradás, az álmosság szokta előidézni azt a tudatállapotot, amit egyébként nem tudok rekonstruálni. Ekkor olyan szókapcsolatok dobódnak a felszínre, amin én is meglepődöm: gyengül a tudatos kontroll, és egymáshoz sodródnak a gondolatok. Itt is a termékeny véletlenről van szó: van ugyan tudatos rálátásod a készülő műre, de hagyod működni a spontaneitást is.

Szeretnél a jövőben ismét rendezni?

P.R.: Igen, bár nem tudom, hogy bele mernék-e vágni egy igazi színdarabba. Nekem az a fontos a színházban, hogy egy ügyön dolgozzunk mindannyian, és ez sokszor nagyon hiányzik. Különbözőek vagyunk, és mindig az adott rendezőtől függ, hogyan kommunikálunk egymással, hogyan születik meg egy előadás. Sokszor azt érzem, hogy én is és más is csak magával van elfoglalva. "Rendezőként" viszont mindenre kiterjedhet a figyelmem, és a fantáziámat jobban meg tudom mozgatni.

Ha egy rendező gondol is rád, akkor sem biztos, hogy olyan szerepet kapsz, amiről neked éppen mondanivalód van.

P.R.: Igen, általában nem színészre keresnek darabot, vagy ha igen, akkor az nem én vagyok. Nagyon jó szerepeket kapok ugyan, de ezek olyanok, amelyek éppen jutnak az aktuálisan szinre kerülő darabban. Azt érzem, hogy nagyon sok szerepet nem játszom el, amit el kéne, vagy már el kellett volna játszanom. Hiányzik, hogy legyen egy rendezőm, aki bennem gondolkodik, akinek én vagyok a színésznője, de ezt persze nem lehet kikövetelni az élettől.

Az interjút Hidas Judit készítette.

Az előadásfotókat Egyed Péter, Pelsőczy Réka portréját Szilágyi Lenke készítette.


Kapcsolódó linkek:
Az előadás honlapja
Tóth Kriszta a Kortárs irodalmi Adattárban
Dérczy Péter kritikája a Síró ponyváról az ÉS-ben
Kemsei István az Árnyékemberről a Kortársban
Prágai István a Porhóról ugyanitt




Korábbi interjúk: