Azzal a csapattal, akikkel eddig is dolgoztam, egy új színházi előadást próbálunk Márkás remények címmel. Debrecenben mutatjuk majd be, utána pedig Budapesten, a Millenáris Parkban. Nagyon prózai – anyagi – okai vannak, hogy miért Debrecenben készítjük elő a darabot: a tagok nagy része helybeli, otthon lakik – hiszen a társulat nem tudná fizetni, például a lakhatást. Próbahelyet is ott kaptunk, a debreceni kulturális irodától. Szeretnénk, ha a csoport intézményesülne, és támogatáshoz jutnánk, hogy állandó társulatként működhessünk, valószínűleg Szubjektív Stúdió, vagy Szubjektív Társulat néven. A munkamódszerünk most is hasonló, mint a Tamaránál: elvonultunk a társasággal. Debrecen mellett van a Látókép nevű terület (jól hangzik, nem?), itt van egy falu, Kismacs, amelynek a művelődési, közösségi házát senki semmire nem használta. Nagyon nyugodt hely.

Ha sikerül intézményesültök, akkor is Debrecenben maradtok?

Eddig nem volt igényem erre, de beláttam, hogy különben egzisztenciálisan mélyen maradunk. Jó lenne állandó fizetést, szerződéseket adni. Tehát, nem valami nagy dologra gondolok, csak arra, hogy páran azt csinálhatnák, amit szeretnek. Debrecenben lenne a központ. Nagyon zavar, hogy "minden" Pesten történik, és gyakorlatilag tényleg "egyetlen" városa van az országnak. S mindenki – határon túliak, vidékiek – Pestre, Pestre, Pestre jön föl.

Föl...

...holott nem "fölmegyünk", csak nyugatabbra – legalábbis Debrecenhez képest. Ezek a városok kulturális téren lemaradtak. Budapesten kívül nem tudnék mondani egy olyan bázist, várost, ahol érvényes, nemzetközileg is nívós állandó centrum lenne. Ezek a filmek, előadások, amelyeket létrehozunk, külföldön is meg tudnak szólalni. Vannak is kapcsolataink nyugati-, keleti-, déli irányban és a tengeren túl is.

Miről szól a Márkás remények és mikor lesz látható?

Április végén lesz Debrecenben néhány tesztelőadás, bemutató és valószínűleg a Tamara őszi mozipremierjével együtt hozzuk Pestre. A kor fontos problémáiról szól, többet nem mondanék most róla, mert izzásban, folyamatos átalakulásban van. A jelenetek improvizációkból alakulnak, íródnak – szinte a bemutatóra lesz kész a dráma.

Amikor egyszer hívtalak, színésznőd, Török Illyés Orsolya vette fel a telefont. Ő mondta, hogy egy hétre bezárkóztál. Csak nem éppen ehhez az előadáshoz írtál valamiféle forgatókönyvet?

Nem, az a Magyar Mozgókép Közalapítvány gyártási pályázatának leadási határidejére készült, egy új játékfilm tervét adtuk be. A White Palms (Fehér tenyér) tornászokról szól, két életrajzot mesél el. Amerikai–kanadai–magyar koprodukcióban készül. Ha minden jól megy nyáron, legkésőbb ősszel már forog – node kopogjuk le, mert már eléggé szkeptikus vagyok filmekkel kapcsolatban, hogy mi jön össze. Azért reméljük, hogy nyáron, legkésőbb ősszel már forog. Kanadában és Magyarországon tavaly már előkészítettük.

Miért pont Kanada?

Hozzám közeli megtörtént eseményt dolgozunk fel. Az élményanyagot félig-meddig az öcsém, Hajdu Miklós és az ő tanítványa szolgáltatja. Mindketten eléggé neves és híres tornászok (egyébként én is tornáztam), ezért izgatott a dolog. Ritkán készül hasonló témában játékfilm, főleg Magyarországon. Dokumentumfilm még csak-csak, lásd Balczó Andrásról (Kósa Ferenc: Küldetés, 1978). S ha készül is játékfilm, akkor is elsősorban azokról, akiknek sikerült a maximumot, az olimpiai aranyérmet elérniük. Holott ott volt mellette az a második ember, akinek nem sikerült, mert vagy nem volt szerencséje, vagy egy tized pontkülönbségen, vagy a sportpolitikán múlott. Sokszor apróságok befolyásolják, hogy valaki első lesz vagy második. Ez a film olyan sportolóról szól, aki mindig ott van a legjobbak között, de azt a bizonyos nagy eredményt soha nem éri el – és ez nem feltétlenül rajta múlik. Nagyon fontos az emberi akarat – derül ki a filmből is –, de csak egy határig. Azután már nincs mit tenni. Az ember például lesérül, és akkor vége. A téma érdekes, izgalmas és kinematográfiailag, vizuálisan is ígéretesnek tűnik.


A háttérről: az öcsém válogatott és olimpiai tornász, hívták Kanadába edzőnek, kinevelt egy kanadai fiút, aki később világkupa-győztes és világbajnok lett. A film fináléja a tavalyi debreceni tornász világbajnokságon lesz, ahol mindketten ott voltak. Valószínűleg ők játsszák majd a filmben a saját magukat, hiszen a tornagyakorlatokat meg kell csinálni.

Összefüggést magyarázok bele a sportolókról mondottak – "mindig vannak másodikak" – és aközött, hogy szkeptikus vagy a filmkészítést illetően. Hiszen a Tamarát is már a tavalyi szemlére harangozták.

Elhatároztuk, hogy csak akkor mutatjuk be, amikor minden stábtag azt mondja, "na, ebből kihoztuk, amit lehetett!". Amit a tehetségünk engedett. Így, végül is, mostanra készült el. Amit persze nem úgy kell elképzelni, hogy még egy teljes évet dolgoztunk rajta. Amikor nem mutatják be a filmet, akkor a készítés folyamata megáll. Elkezdődik a pénz utáni lótás-futás. S miután a pénzek az utolsó pillanatban érkeznek meg, ugyanolyan rövid idő alatt és kapkodva kell még dolgozni a filmen. Kézzel fogható munkában csak két hónapot nyertünk azzal, hogy nem tavaly, hanem idén mutattuk be a Tamarát. Másik dolog, hogy, mint minden művészi alkotásnak, –a filmnek is szüksége van érési folyamatra. Az egy év alatt ez megtörtént, és gyorsabban ment a munka: mit hova kell tenni a vágóasztalon, hogyan szólaljon meg a hang. Közben viszont lemaradunk más munkákról, pályázatokról. S ha az ember nem dolgozik, egyfajta depressziós állapotba kerül, amiből iszonyatosan nehéz újra meg újra kivergődni.

A bemutató után elengedted a filmet – a producer, a forgalmazó gondjaira bíztad –, vagy még motoszkál benned?

Nagyon nagy pillanat, amikor úgy érzi az ember, hogy a film elkészült. Az utolsó mozzanatokat a vágóval és a hangmérnökkel készítjük a filmen. Szinte euforikus momentum, amikor azt mondjuk, hogy "Ámen, mostantól a kép már nem változik meg!". Ugyanez van, amikor hangos lesz a mozi. Akkor a forrás és a dübörgés kiszalad belőlem, és üresség veszi át a helyét. Éppen ezért a bemutatónak már nincs akkora felforgató ereje. De persze még nincs vége, mert a filmeket újra és újra előveszik – tehát, elengedtem ugyan ezeket az alkotásokat, de amikor elhívnak és beszélgetések, interjúk készülnek a filmről, a működésemről, akkor előbukkannak a kötődések.

A Tamarával sok melóm lesz még az őszi premierig, mert van beleszólásom, hogy milyen legyen a plakát, a szóróanyag, a reklám, az előzetes, a bemutatók és a fesztiválok… A munkának ezt a részét szeretem a legkevésbé. Mintha a fogamat húznák, de benne van a szerződésben, hogy interjút adok például – s nem vagyok ellensége a saját filmemnek.

Megválogathatod, kinek adsz interjút, nem?

A véleményemet akárkinek a házában elmondhatom. Volt időszak, amikor annyira komolyan vettem ezt a politikai "hovatartozósdit", hogy azt mondtam, na ennek az újságnak, műsornak nem mondok semmit. Aztán rájöttem, hogy ez butaság, legfeljebb ott nem leszek népszerű a véleményemmel. De hát, Istenem, van ilyen.


A filmszemlén mintha kicsit elmismásolták volna – elismerések tekintetében – a Tamarát, nem?

Egyrészt nem vagyok tisztában vele, nem látok rá, hogy a saját filmem mit jelent és mennyi értéket hordoz. Másrészt, mivel az első vetítésen elromlott a vetítő, utána minden előadás előtt és közben ott voltam és arra figyeltem, hogy rendben menjen. Csak egy filmet láttam a szemlén, a Tamarát, mást nem. Vagyis, a teremben inkább a közönség reakcióját figyeltem, ami várakozáson felüli volt. A stáb is boldog volt. A díjakat pedig azok kapják, akiknek adják. Akkor van csalódás, ha számítunk valamire, én nem éltem bele magam semmibe. Annak az egy szemlés díjnak, és a Diák zsűri fődíjának viszont nagyon örültünk. Akikkel beszéltem, fel voltak dobva a Tamarától, és ha kritizálták is a filmet, nem arrogánsan, hanem pozitívan tették. Ez nem annyira evidens, mert elég arrogáns a közhangulat – a filmek megítélésében is. Pedig nem kéne azért baszogatni senkit, mert valami nem sikerült úgy... Se a sportban, se a filmkészítésben. Az eredmény sok mindenen múlik, a csillagálláson is. Az arrogáns hangnem miatt a beszélgetéseken sem szeretek részt venni, mert sajnálom, hogy egymást bántjuk, amit nem kéne.

Rettentően erőteljes a színhasználatod a Macerás ügyekben és a Tamarában is – a szó profán, fizikai és a stilizáltság értelmében is. A Fehér tenyerekben is folytatod ezt a módszert?

A filmtörténet elején fekete-fehér filmeket készítettek, mert nem tudták, hogyan is kell színeset csinálni. Aztán elkezdtek színes filmeket gyártani, és nagyon kevés, valóban színes film született, vagyis általában a moziban lefényképezett színek vannak, nem pedig igazi színes filmet látok. A filmben a színnek is van funkciója, mint minden másnak. Abban a pillanatban, ahogy bekeretezek a valóságból, a térből, egy emberből valamit (ahogy most a fotós rólam), bármilyen képarányban, az attól kezdve egy bizonyos stilizáltsági fokra kerül. Ebből, ennyit akarok megmutatni – például az arcnak a felét. Számomra egyértelmű, ha már a kivágással, körvonalakkal stilizálok, akkor a kereten belüli színeket is kontrolálnom kell. Azokkal a filmekkel szemben, amelyek színesek ugyan, de nem látom rajtuk, hogy figyeltek a színekre, olyan érzésem van, mintha nem fejezték volna be őket. Nem figyelnek rá, mert már mindenki megszokta, hogy a film színes. Persze, úgy is fel lehet fogni, hogy ilyen a valóság. Csak hát a film nem a valóság. A film: stilizáció. A film a valóságnak egy személyiségen keresztül átszűrt változata. A hétköznapi életet nem is akarom számon kérni a filmeken. Nekem a színek legalább olyan fontosak, mint az idő, a kompozíció, a zene használata, a színészek jelenléte, a hang… Mind egyszerre szolgálják azt a jelentést, amit a film megpróbál kifejezni.

Hajdu Szabolccsal Sulyok Máté beszélgetett

A portrékat Egyed Péter készítette


Kapcsolódó link:
Hajdu Szabolcs oldala