Én sem szerettem az operát, divatjamúltnak, ósdinak, bugyutának találtam. Az opera, mielőtt a színház felfedezte volna a maga számára, unalmas történetekről szólt, érdektelen volt a néző számára. Ebben a poros, színpadi múzeumban egyedül az énekes személye volt fontos, az előadás az ő privát birodalma volt. A közönséget nem is lehetett másképp becsábítani az előadásra, csak ha egy híres, népszerű énekes neve fémjelezte az előadást. Ilyen körülmények között az operarendezés nem is létezett. A fordulat a nyugati színházakban úgy ötven-hatvan éve történt meg, amikor az opera területére színházi rendezőket hívtak. Az operának a színházhoz való közelítése volt az a hullám, amelyik engem is elsodort, megszerettem az operát. Az ének és a színházi érzékenység egymáshoz kapcsolása fantasztikus dolgot eredményez, hiszen ebben a műfajban a zene révén eleve adott az a muzikalitás, amelyre a színház egyébként is törekszik. A színháznak nagyon ritkán sikerül a néző lelkének mélyéig befurakodni, az opera, a zene, az énekes szuggesztivitása viszont elősegíti ezt a hatást. Olyan ez, akárcsak egy antik dráma vagy egy Shakespeare-szöveg: ha rosszul játsszák, elalszol tőle, ezért életet kell lehelni bele. Ez az életre keltés hiányzik a romániai operarendezésből, amelyik megőrizte elavult 19. századi formáját. De, mint mondtam, ez nem kötelező forma: tíz éve, amikor Enescu Oedipuszát rendeztem a bukaresti operában, az előadás megrengette az amúgy is repedező falakat… Szerencsés vagyok, az operaénekes-szakma legjobbjaival dolgozhattam. Strauss Elektrájának címszerepét az én rendezésemben olyan színésznő játszotta, aki egyidős volt a Klütaimnésztrát alakítóval. A hatás elsőre elidegenítő, az előadás során viszont megfeledkezik erről az ember, a színésznő hangja és játéka annyira szuggesztív, hogy szinte érvényteleníti korát, magával ragadja a közönséget.

Persze a nézőt nem mindig ilyen egyszerű megnyerni. Az Egyesült Államokban például sikknek számít, ha az ember színházba jár, ha elmondhatja másnap, hogy este melyik előadást látta. A termet állandóan megtöltik a pocakos, nyakkendős üzletemberek, akik kifizetik a méregdrága jegyet, majd öt perc múlva elalszanak a székben. Az urakat elkísérő hölgyek valamiért éberebbnek és érdeklődőbbnek bizonyulnak, ők követik az előadást, és bökdösik férjeiket, ha már túl hangosan horkolnának...

A workshop

A műhelyek és a folyamatos gyakorlás szükségességét természetesen nem én találtam ki, de még csak nem is Grotowski, akire azonnal gyanakodnánk. Sztanyiszlavszkij volt az, aki felismerte annak fontosságát, hogy a színész eddze magát, akár egy sportoló, gyakoroljon, akár egy zenész. A színész munkaeszköze a saját teste, az érzései, gondolatai, az egész lénye. Ha nem foglalkozik saját magával, berozsdásodik, nem jönnek létre azok a belső kapcsolások a testében és lelkében, amely nélkülözhetetlen, hogy tiszta hangokat szólaltasson meg önmagából. Újra meg újra fel kell hangolnia lényét, mert egyébként fals hangokat ad, játéka képtelenné válik a muzikalitásra, ehelyett beállnak az üres gesztusok, a modor, a klisé.

Kategorizálni nem lehet, hogy melyik nyelvterület, melyik kultúra színészei kerülik el leginkább ezt a csapdát. Bár talán a japán színészekben van jelen legerősebben a folyamatos munkára való hajlandóság. Nem véletlen, hogy a virág metaforája épp japán: húszévesen könnyű frissnek, illatosnak és tündöklőnek lenni. A művészet azonban ott kezdődik, mikor a hatvanéves, aki máskülönben virágtalan és fakó volna, megfeszített munkával eléri, hogy öregkorában is képes legyen a fiatalkori csodákra, hogy megőrizze lényében a virágot.

Az amerikai és a román színész egyaránt alkohollal, cigarettával meg nagyravágyással edzzi magát. Valamiért divatot csinálnak a züllésből és önpusztításból, holott amúgy is bőven van, amivel meg kell küzdeniük. A színház közéleti esemény is, a nyilvánosság elé tárt eladandó termék. Ez iszonyú feszültséget hárít az alkotóra, rákényszerít bizonyos szabályokat, hathetes próbaidőt, az elvárásoknak való bizonyos fokú megfelelést… Az előadásnak végül mégis jónak kell lenni a saját belső mértéked szerint, minden külső akadály dacára.

A világ legszebb színháza az, amely az iskolákban születik. Éppen ezért szeretem én a tanítást: az ember bezárkózik egy roppant fiatal, nyitott, mindenre kész csapattal egy terembe, és színházat csinál, amelyet senki nem fog látni. Így semmiféle külső kényszernek nem kell megfelelni, az előadás a művészi alkotás vegytiszta formáját érheti el. A columbiai egyetemen, ahol a színházi tanszéket vezetem, igyekszem megtanítani a diákoknak, hogy saját lényük megőrzése, annak a bizonyos virágnak az ápolása mennyire fontos. Azt nem lehet megtanítani, hogyan lehet valaki jó színész. Rá lehet venni viszont, hogy feltegye magának a legfontosabb kérdéseket, ezáltal maga döntse el, hogy művész kíván-e lenni vagy csak tetszelegni a színpadon. Hiszen belső nevelés kérdése az egész, folyamatosan arra kell figyelnem önmagamban: mit akarok én a színházban, mi az én dolgom itt? Ekkor magától születik meg a munkára való vágy és alázat. Én mint tanár, vagy egy színházi műhely vezetője mást sem teszek, mint megpróbálom belevésni a színészekbe és rendezőkbe az állandó edzés, munka igényét.

Az Atelier fesztivál

Az Antigoné lenyűgözött, másról nem is tudok beszélni. Hallottam arról, hogy Sepsiszentgyörgyön mostanság jó színház történik, és Bocsárdi László előadása meg is erősített ebben. Végiggondoltam, és meg kell mondanom, hogy ez talán a legjobb Antigoné-előadás, amelyet egész életem során valaha is láttam. Elképeszt a zsűri eme vaksága, hogy a fődíjat nem annak az előadásnak ítélték, amely messze jobb volt a versenybe nevezett többinél. Ez már csak azért is meglepő, mert az UNITER-gálán sem díjazták az Antigonét. Összerázódott csapatot, egymással nyilvánvalóan nagyon jól dolgozó színészeket, intelligens játékot, profi módon használt színészi technikát láttam. A darab rendezői olvasatát is remeknek gondolom, hiszen olyan oldalát ragadta meg az antik tragédiának, amelyet ritkán sikerül egy rendezőnek: az emberközelit. Különösen Kreón esetében jelentős ez, akit rendszerint szívtelen, rideg politikusnak, minden emberi érzést nélkülöző hatalmi szervnek ábrázolnak. Bíró József zseniális színész, az ő alakításában emberi alakot kapott, esendő emberré lett a zsarnok. Ez a megközelítés egy csapásra megold minden problémát, amely az antik szövegekkel való munkában adódik, a szöveg nehézkességét, a mai nézőtől való időbeli távolságot, az aktualitás érzékeny problémáját.

Lejegyezte: Boros Kinga
Megjelent A Hét június 24-i számában


Kapcsolódó kontextus-anyagok:
Beszámolónk az Atelier-ról
Galériánk az Antigonéról

Kapcsolódó linkek

A Hét honlapja
A Columbia Egyetem honlapja
Andrei Şerban rövid, angol nyelvű életrajza