A budapesti kulturális élet egyik legújabban létrejött színtere a Dob utcai holland kikötő, a Spinoza Ház. Milyen szándékok és elképzelések mentén jött létre az intézmény. Hogyan valósulhatott meg mindez pusztán magánfinanszírozásból? Sándor Annát, a hely megálmodóját és tulajdonosát Zsolnai Judit kérdezte minderről és egyebekről.
Hollandiából települtél haza, és egy éve nyitottad meg a Spinoza Házat.
Kezdjük ott, hogy harminc évvel ezelőtt mentem el Magyarországról. Végig sokat jártam haza, már csak a munkám miatt is, hisz Holland lapoknak voltam a kelet-közép-európai gazdasági tudósítója. Egyrészt tehát állandóan képben voltam itthon is, az időm körülbelül egyharmadát töltöttem itt, aztán ez az arány a Spinoza Ház beindulásával természetesen megfordult.
Mi volt az oka annak, hogy magánerőből ilyen nagy léptékű kulturális vállalkozásba kezdj?
Egyrészt felnőttek a gyerekeim, kirepültek a házból, "holland módra", teszem hozzá, de ez már egy külön téma. Másrészt korábban, Amszterdam közepén működtettem egy kelet-európai gazdasági közvetítő irodát, ami a rendszerváltás idején nagyon fölfutott, az összes nagy holland cég, amelyik ma Magyarországon jelen van, nálam tette meg az első lépéseket. Bő tíz év után a dolog kezdett lecsengeni, mivel már bejáratódtak az útvonalak Magyarországra. Amikor abba a vállalkozásba 1986-ban belefogtam, többnyire szintén bolondnak néztek, senki sem sejtette, hogy rendszerváltás lesz, én sem. Szóval, amikor ez kezdett kifulladni, valamit kezdenem kellett. Érdekes módon, az első nagy kérdés nem az volt, hogy mit, hanem hogy hol.
Vagyis nem kis álommanók súgták a Dob utcát...
Nem, bár nem kevésbé kalandos a történet. Tény, hogy nem csak azt nem tudtam, hogy mibe fogjak, de azt sem, hogy egyáltalán melyik országban. Az egyetlen igazi, nagy problémám Hollandiával, az őrült mértékű individualizáció. A lelki struktúráim teljesen ez ellen dolgoznak. A gyerekeim, tehát az a generáció, amelyik már ebben az individualizált társadalomban nevelkedett, ezt természetesnek veszi. Én viszont idegenkedem tőle, ezért döntöttem inkább Pest mellett.
Tehát úgy látod, Hollandia és Magyarország között e tekintetben jelentős a különbség?
Igen, nagyon nagy különbség van. Amikor erről beszélek, a barátok, újságírók általában visszakérdeznek, mint te is, ami egyfajta elégedetlenséget jelez a magyar viszonyokkal szemben, mégis, én úgy látom, hihetetlen nagy a különbség.
Több mint érdekes, hogy egy itthon is kitűnő gazdasági kapcsolatokkal rendelkező üzletasszony éppen egy ilyen kockázatos kulturális vállalkozásba kezdjen. Legalábbis Magyarországon sajnos még egy kézen megszámlálhatóak azok a kulturális intézmények, amelyek valóban csakis magántőkéből működnek.
A kulturális kávéház régi álmom volt. Igazából lett volna más is, ami talán még közelebb állt volna hozzám, lévén nem csak közgazdász, hanem pszichoterapeuta is vagyok. Szívesen indítottam volna olyasfajta népszerű pszichológiai lapot, amilyenből minden országban van legalább öt, de itthon egy sincs. Ebben viszont valóban megakadályozott, hogy ha egy ilyen vállalkozás bukik, akkor az ember padlón marad, míg a kávéház esetében legalább a helység megmarad, ami végső esetben értékesíthető. A karakteremből és az életformámból is adódik, hogy szeretek embereket összehozni, szeretem, ha történnek az események, ha színvonalas dolgokat tudunk adni egymásnak. Hogy mást ne mondjak, azon kívül, hogy mindig ilyen voltam a magánéletemben is, Amszterdamban tíz évvel ezelőtt már létrehoztam egy kávéházat kelet-európaiak számára, hogy legyen egy hely, ahol rendszeresen találkozhatnak. Nehéz lenne számba venni, hogy ki mindenki köszönhette a kávéháznak a partnerét, a munkáját, az al- és főbérletét...
Visszatérve konkrétan a Spinoza Házra: hogyan is indult az egész?
Semmiféle sorsszerűségben nem hiszek, mégis mindig azt mondom, hogy az ember súg az életnek, aztán az élet megteremti a lehetőségeket. Három évvel ezelőtt egy barátnőmmel sétáltam Amszterdamban, éppen arrafele, amerre Spinoza született. Mondtam neki, hogy szeretnék nyitni egy kulturális kávézót. Azt válaszolta, ő is. Rá két hónappal jelentkezett, hogy talált egy megfelelő helyet, fogjunk bele. Ebből aztán végül semmi sem lett, de beindította a fantáziámat. Amikor az ember komolyan elkezd gondolkodni valamiben, adják magukat a lépések.
A Spinoza nevet tehát kabalából tartottad meg?
Nem, a névválasztás mögött nagyon átgondolt koncepció van, erre büszke vagyok. Az egyik szempont az volt, hogy köthető legyen Hollandiához. Lehetett volna Rembrandt vagy Erasmus is, de előbbihez csak a képzőművészet asszociálható, utóbbi meg már foglalt. A másik szempont az volt, hogy itt vagyunk a zsidó negyedben, ehhez nagyon passzol a zsidó származású Spinoza. Harmadrészt, és ez a leglényegesebb, Spinoza a szabadgondolkodás szimbóluma, ami nekem nagyon fontos, én magam is szabad szellem vagyok, azt hiszem. Az csak hab a tortán, hogy könnyű megjegyezni és kiejteni is...
Ha már említetted, véletlen, hogy "itt vagyunk" a zsidó negyedben, vagy errefelé kerestél?
Ambicionáltam ezt a környéket. Stigrád András ügyvezető igazgatóval szintén a véletlen hozott össze, ő vendéglátós már jó ideje. A konkrét megvalósulásban, a hely megtalálásában ő segített. Világos, hogy ami kialakult, az én vagyok. Amilyen sarokpontjai az életemnek vannak, olyan lett a Spinoza Ház. Belőlem következően evidencia volt, hogy a holland kultúrát szeretném népszerűsíteni, de az is tény, hogy érzelmi szempontból érdekelt vagyok a zsidó negyed felfuttatásában. Megkezdődött a környék rehabilitációja, és úgy gondoltam, szeretnék a szellemi rehabilitációhoz is hozzájárulni. Szeretném visszahozni a régi kabarévilágot, a kávéházi életet. Ennek érdekében próbálok mindenféle bizottságokban is benne lenni, hogy rálássak a Dob utca és környéke helyzetére, hogy befolyásolhassam a döntéseket. Ezek mind szempontok, de legfőbb szempont, megint csak ide lyukadunk ki, a habitusom, hogy embereket összehozzak. Halkan jegyzem meg, hogy még mindig nem derült ki számomra, hogy egy ilyen, szellemiségében az antivilágot idéző találkozó- és kulturális helyre, ahol szerkesztőségek, baráti- és asztaltársaságok jöhetnek össze, miközben magas színvonalú kultúrát is kapnak, igény van-e egyáltalán a XXI. században. Én mindenesetre minden mást unnék, azt hiszem.
A finanszírozás szempontjából hogyan alakult a kezdet?
Az volt az alapvetés, hogy maximum 50 millió forint lehet a költségvetés, másrészt, hogy önmagában egy kávéház nem érdekel, csak akkor, ha ezt valahogy a kultúrával össze lehet kapcsolni. A kulturális vállalkozások első leckéje pedig az, hogy nem szabad bérelni, csakis saját tulajdonban érdemes gondolkodni, ezt korábbi tapasztalataim alapján már tudtam. Második lecke, hogy soha sem annyi az annyi; eddig 200 millióra rúg az összbefektetés. Na persze, ebben az is benne van, hogy most felújíttatom a helységeket, augusztusban nyitunk újra. És az is, hogy a házban adódott lehetőség, hogy megvásároljunk lakásokat, ahol esetleg megszállhatnak a Hollandiából érkező vendégművészek. Egyszóval, nagyon nem tudtam, hogy milyen fába vágom a fejszémet. Ha csak a negyedét tudtam volna, valószínűleg nem kezdek bele. Természetesen az a koncepciónk, hogy hosszútávon a vendéglő és a kávéház eltartja majd a színházat és a galériát. Reméljük, ez így is lesz, de egy év után ez még, érthető okokból, nem láthatok előre.
Mi a helyzet a pályázati pénzekkel, szponzorokkal és a holland támogatással?
A teljes kulturális költségvetésünkhöz képest mindez elenyésző. A kulturális kiadásaink 94 százalékát magunk fizetjük. A többszöri pályázás után az NKA-tól kaptunk összesen háromszázezer forintot. Holland és egyéb vállalatoktól szponzor-pénzekre ma már nem nagyon lehet számítani. A mi esetünkben egyetlen kivétel egy holland-magyar biztosítótársaság. A holland állam részéről semmiféle anyagi támogatás nincs, a holland követség viszont néha egy-egy kiállításhoz valamivel hozzájárul. Hollandia gazdaságilag masszívan jelen van Magyarországon, de nincs állandó kulturális jelenléte, ellentétben mondjuk a Francia Intézettel, a Goethe Intézettel, és a többiekkel, ezért komolyabb támogatásra számítottam volna. Kaptuk még támogatást a fővárostól, s azt viszont meg kell említenem, hogy a legtöbb pénzt a Kulturális Minisztériumtól kaptuk.
Mégis holland kikötőként hirdetitek magatokat a prospektusokon. Mennyire holland hely a Spinoza Ház?
Feltétlenül az. Az első évadban a produkciók harminc százaléka holland volt. Persze, ha ezeket nagyobbrészt saját pénzből kell finanszírozni a jövőben is, akkor ez a hányad várhatóan egyre kisebb lesz.
Hogyan áll össze a programkínálat? Ki válogat, mi alapján, mik a preferenciák?
Egy kérdés, hogy mik lennének a preferenciák, és egy másik, hogy mit sikerült megvalósítani az első évadban. Először is, egyik pillanatról a másikra „színházigazgató” lettem. Egy költségvetés nélküli színházigazgató, teszem hozzá. Pénz nélkül színvonalat létrehozni, mert nagyképűen mondhatom, hogy erről szól a dolog, nem túl egyszerű feladat. 270 programunk volt az első évadban. Voltak tudatos döntések, és véletlenszerűek is. Tudatos volt a holland vonal. Ebből, ami igazán izgalmas, hogy Hollandiából hazacsempésztem a magyar kultúrát, azokat a művészeket, akik az elmúlt száz évben világhírnévre tettek szert, de itthon a kutya sem ismeri őket. Ez egy misszió. Hogy miért Sándor Annának kell ezt megtennie a saját pénzén, az persze egy jó kérdés, de inkább hagyjuk. Ilyen például Frid Géza, akinek születése századik évfordulója alkalmából szerveztem egy koncertsorozatot. Egy nagy formátumú magyar zsidóról van szó, akit a hollandok a legjobb zeneszerzőjükként tartanak számon, itthon meg nem is hallottak róla. Vagy a kiállítások: Besnyő Éva, aki még épp megélte az itteni kiállítását, Ata Kandó, aki a Spinozás kiállítással ünnepelte kilencvenedik születésnapját, Róna Jutka… csupa világszerte elismert név. Árveréseken beszereztem a tízes-húszas évekből származó holland plakátokat, azokból is rendeztünk egy izgalmas kiállítást. Szintén tudatos lépés volt a déli ingyenes koncertek bevezetése. Ezt a műfajt is Hollandiából hoztam. Persze erre is mindenki azt mondta, hogy nem vagyok normális, de végül bevált.
Milyen közönséged adódik ezekre a koncertekre?
Ez nagyon érdekes. Három kategória van: nyugdíjasok, akik örülnek, hogy nem este kel kimozdulniuk, a környéken dolgozók és külföldiek, akik vagy turisták, vagy itt élnek. Nagyszerű, hogy itthon is kezdenek rájönni az emberek, hogy az életminőséghez az is hozzátartozik, hogy ebédidőben kiugrunk a munkahelyünkről, és miközben megebédelünk, meghallgatunk egy színvonalas koncertet. Szeptembertől hetente kétszer lesz ilyen koncert, a szerda mellé a szombatot is beiktatjuk, ami operanap lesz.
A színházi produkciók hogy alakultak?
Nagy elánnal hoztam a színdarabokat, miközben fogalmam sem volt mindennek az anyagi vonzatairól. Egy holland operával, a Mata Harival nyitottunk. Ez nagy dolog volt, de egyszer s mindenkorra megtanultam, hogy nagyszínházi költségvetésű produkció többet nem lesz. Így terelődött a dolog a pódiumműfajok irányába. Ez egyébként teljesen hiánypótlónak bizonyult, a fellépők zöme imádja a közeget, örül, hogy megmutathatja magát, újra előveheti az esetleg már régen porosodó produkcióját. Vallai Péter hozta el nemrég Spion-játék című Esterházy estjét, ami hosszú ideje nem volt látható Pesten. Beszélgető műsorokat különben is szerettem volna, talán nem ilyen arányban. Az élet sodort arra, hogy egy-egy okos embert meghívjak. Így alakult, hogy van olyan, hogy Popper-esték, vendégünk volt Heller Ágnes, Ferge Zsuzsa, de Fiala Jánosnak vagy Auth Magdának is van egy-egy beszélgető sorozata, valamint neves művészek rendszeresen fellépnek zenés vagy prózai önállóestjükkel. Járt nálunk Csákányi Eszter, Hernádi Judit, Kishonti Ildikó, Haumann Péter, Mácsai Pál - a teljesség igénye nélkül. A legtöbb dolog a véletlenek összejátszásának köszönhető. Vannak, akik mellém szegődtek, vannak, akik magukat ajánlják, vannak, akikre én bukkanok rá. Múltkor olvastam például egy újságban Rudolf Péter nyilatkozatát, mi szerint mennyire vágyik rá, hogy kávéházi környezetben szerepelhessen. Meg fogom őt keresni. Fesztbaum Béla szintén nagyon megtetszett nekem, mint jelenség is, őt én kértem fel, hogy szerkesszen nálunk egy kabaréestet.
A produkciókat elnézve, elég jó ízléssel válogatsz...
Lehet, hogy furcsán hangzik, de tulajdonképpen elégedett vagyok. Mindig tájékozódom előzetesen, kérek felvételeket, ennek dacára sok meglepetés éri az embert… Volt, ami nem váltotta be a reményeket, nem ütötte meg az elvárt színvonalat. Rengeteget tanultam, a második évadunk természetesen sokkal kikristályosodottabb lesz. Ha valami nagyon megtetszik nekem, a szívügyem, esetleg kvázi én vagyok a producer, akkor előnyösebb feltételeket biztosítok, vállalom a költségeket, viszont természetesen, ilyen esetben a művészeknek is meg kell elégedniük szerényebb gázsival. Ilyen például a kabaré, mint műfaj. Ez szintén a tudatos döntések közé tartozik, határozottan elindultunk ebbe az irányba, sokféle kabaré látható a Spinozában. Olyannyira, hogy októberben lesz egy kabaré hetünk, olyan plusz csemegékkel a már futó estek mellett, mint egy Bächer-féle új produkció, vagy egy fiatalember, Flór Péter roma-zsidó kabaréja. Bizonyos szempontból most már befogadó színházként is működünk. Például, lehetőség van arra, hogy nyárra, például Szentendrére készült darabok, a Spinozában továbbfussanak.
Mi a döntő egy-egy műsor esetében, hogy mennyire tetszik neked, illetve környezetednek, vagy hogy mennyien váltanak rá jegyet?
Nehéz dolog ez, meg kell találni a nagyon is kényes egyensúlyt. Az a szomorú helyzet, már ami a publikumot illeti, hogy, tapasztalataim szerint a fiatalokat nem igazán érdekli a kultúra. A kávéházazás inkább. Érdekes, annyira máshoz vannak szokva, hogy általában azt mondják, kellemes a hely, csak túl sok benne a fény, túl világos. Tartozik hozzánk egy pincehelység is, aminek a működtetését eddig kiadtuk, de nem vált be. Most azon dolgozunk, hogy megszólítsuk a fiatalokat, ebben fontos szerepet szánunk ennek a helységnek is.
Milyen a viszonyod más, hasonló léptékű kulturális intézményekhez, amelyek a környéken működnek? Konkurensei vagytok egymásnak?
Ellenkezőleg. Többnyire személyesen felkerestem a vezetőiket, hét színházzal pedig –az Asbóth utcaiak, az Örkény Színház, a Godot – valamilyen laza szövetséget próbálunk létrehozni, hogy együttesen lépjünk fel, ezzel is erősítve magunkat. Tematikus együttműködésre gondolok, olyasmire, mint például az, hogy humorhetet rendezünk októberben, és ehhez mindenki hozzáteszi a maga produkcióit. Ezek egyelőre csak tervek, de már tárgyalási fázisban vagyunk.
Régebben említetted Bächer Ivánt. Nem lehet elmenni mellette. Nem kis meglepetést okozott nekem, amikor először feltűnt a neve a prospektusokban. Nem túl beszédes, nem szívesen szereplő ember hírében állt. Mióta viszont mazurkákat játszik nálatok, itt-ott feltűnik, mintha átszakadt volna egy lélektani gát. Hogyan sikerült megnyerned?
Bächer Iván szimbólum, ezt jól tudtam, képvisel valamit, ami egyedülálló, és aminek feltétlen nagyobb teret kell adni. Egy nagyon népszerű ember, akit minimum a Népszabadságból mindenki ismer, ugyanakkor eddig senki sem látta. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű rábeszélni, de mivel személyesen ismertük egymást, sikerült. Az az igazság, hogy minden pszichológiai érzékemet latba vetve, azon a nyomvonalon indultam el, hogy ő ezzel segít rajtam. Ez hatott. Egyébként Gyabronka Józseffel közös estjeik voltak a leglátogatottabbak az évadban, úgyhogy ők ketten vehették át az évadzáró rendezvényünkön a Spinoza Kupát. Persze én rögtön azzal nyitottam, hogy írjon nekem kabarét, ám ez még várat magára, de komolyan tervezzük. Most egy köztes megoldás lesz látható, már új műsor, de még nem a kabaré.
Ha ebből lesz valami, akkor bevonulsz az irodalomtörténetbe. Újra pesti kabaré, amit nagyszerű író jegyez...
Nagyon dolgozunk rajta... Ez az együttműködés valóban egyike azoknak a dolgoknak, amelyekre a legbüszkébb vagyok. Egyébként, Ivánon kívül, Paudits Bélát is „visszahoztam”, erre is büszke vagyok, azóta neki is vannak felkérései, nálunk is látható lesz még. Sándor Györgyért is kiáltott volna a közeg, de vele nem sikerült az együttműködés.
Végül mondanál néhány szót a jövő évadról, kiket láthatunk viszont, mik lesznek az újdonságok?
Beszéljünk az első két hónapról, ami már körvonalazódni látszik. Először is, szeptemberben felavatunk egy Spinoza emléktáblát, aminek apropóján elindul egy Filozófiai Kávéház című sorozat. Már az avatás napján lesz egy éjszakába nyúló filozófiai vita, Boros Gábor Spinoza szakértő szervezésében. Már beszéltünk róla, hogy a déli koncertek száz százalékos megerősödéssel mennek tovább. A többi sikerszéria is átjön a következő évadra, természetesen nem maradunk Bächer Iván nélkül, ő új esttel fog jelentkezni. Popper Péter egy vallástörténeti sorozattal lesz jelen a Spinoza Tanodában, ami, ha egyelőre nem is a mindentudás egyeteme, de izgalmas témák kerülnek majd terítékre. Előadónak szeretnénk meghívni többek között Buda Bélát, Karsai Lászlót, Kéry Lászlót és Nádasdy Ádámot. A zsidó fesztivál részeként szerveződő tematikus zsidó hét keretében Für Emil és Kaján Tibor állít majd ki, és természetesen ismét hallhatóak lesznek jiddis dallamok, Pécsről pedig meghívtuk a Lola Blau előadást. Folytatódik az Authonómia címet viselő sorozat Auth Magda vezetésével, elsőként Mészáros Márta és Mácsai Pál lesznek a beszélgetőpartnerei. Indul egy új sorozatunk Tévedéseim címmel, ahol nagy emberek nagy tévedésiről hallhatunk: az első vendég Faludy György. A kabarék szintén megizmosodva kerülnek át az augusztus 20-án induló új évadunkba, és a befutott estek mellett jelentkezik még három új is. Ismét teli leszünk neves művészek önállóestjeivel. És, mint már említettem, fontos, hogy befogadó színházként is működni fogunk. Hirtelen ennyi jut eszembe az első hetekről.
Zsolnai Judit
Budapest, 2004. július. 19.
A portrékat Egyed Péter készítette.
A Spinoza Ház a felújítás után augusztus 23-án nyit újra.
