Kiss Csaba a magyar színházi élet egyik különleges alakja. Neve elsősorban rendezőként ismert, de pályáján az utóbbi időben a drámaírás is egyre fontosabbá vált. Általában saját maga rendezi darabjait, mint például legutóbb az Esti próbát a Komédium Színházban vagy A Dög című művét Kecskeméten. Eddigi legnagyobb sikerét a De mi lett a nővel? című, a Thália Színházban még látható Csehov-adaptációjával érte el. Idén tavasszal Világtalanok címen drámakötete jelent meg. Kiss Csabával Hidas Judit beszélgetett.

Sokáig elsősorban rendezőként és dramaturgként ismertek a szakmában, számos színpadi átirat elkészítése is fűződik a nevedhez. Nemrég megjelent kötetedben öt darabod olvasható. Nem sok ez a három szakma egymás mellett?

Soha nem akartam hivatásszerű író lenni, mindig egy-egy darab színpadra állítása kívánta úgy, hogy hozzányúljak egy szöveghez. Például tavaly a Budapesti Kamaraszínházban bemutatott A szakítás című előadás Antonioni Kerék című novellájának adaptációja volt. De nem az adaptátor működött bennem elsődlegesen, hanem a rendező, akinek megtetszett egy szöveg. Ugyanígy voltam a többi írásommal is. Megtetszettek Csehov humoreszkjei, megtetszett a levelezésének groteszk hangja vagy most a legújabb munkám esetében Tolsztoj zsenialitása. Mindig az írók tehetnek róla, hogy ezek a szövegek elkészülnek, én csak utánuk következem.

A kötetben szereplő darabok nem így születtek, itt elsősorban íróként működtél. Ez alól talán a Hamlet-történetet feldolgozó Hazatérés Dániába a kivétel...

Ez az a kivétel, ami erősíti a szabályt. A darab ugyan a Hamlet újragondolása, de igazából a többi négyhez hasonlóan teljes értékű, önálló műalkotás. Nagyon dühös is vagyok, amikor parafrázisnak vagy átdolgozásnak nevezik, ugyanis én a Hamlet-történetet mai logika szerint mesélem el. Shakespeare szintén elmesélte a Hamlet-történetet négyszáz évvel ezelőtt, de nem az ő Hamletje volt az egyetlen, csak a korábbi művek nem maradtak fenn. Természetesen nem minőségében szeretném egy szintre helyezni az én munkámat Shakespeare-ével, de ha a Hazatérés…-t csak parafrázisnak tekintjük, akkor megkíméljük az olvasót attól, hogy végiggondolja, miért is született ez a darab. A dráma megírásakor engem az izgatott, hogy mi történik egy olyan világban, ahol az Isten mint abszolútum már nem létezik, és az erkölcs csak tőlünk függ. Ha valaki ma nem bűnhődik meg a bűneiért az életében, akkor az örökre megúszta. Ebben az erkölcsi helyzetben szabadabban követünk el bűnöket. Számomra erről szól a Hazatérés Dániába.

A kötetben szereplő öt darab közül három – A Hazatérés Dániába, A Dög és a Világtalanok - az elmúlt három évben született.

Három és fél évvel ezelőtt kezdtem mindent feladni abból, amit korábban komolyan gondoltam. A saját művészvoltomról is durva kompromisszumokban kezdtem gondolkodni. Erős kételyek gyötörtek a saját tehetségemmel kapcsolatban, és úgy éreztem, talán jobb, ha inkább visszahúzódom, és elkezdek „jól” élni. Ezzel együtt arról is letettem, hogy íróként vagy rendezőként valaha igazán komoly műveket hozzak létre. Erről beszámoltam a volt feleségemnek is, akivel 18 évet éltem együtt, és ma is nagyon jó viszonyban vagyunk. Sírni kezdett, amikor meghallotta. Azt mondta, hogy akkor teljesen hiábavaló volt az a 18 év, amit rám áldozott, mert ő mindig meg volt győződve arról, hogy belőlem még lesz „valaki”. Ez a sírás annyira megdöbbentett, hogy elhatároztam, a Hamletről való gondolataimat megírom egy önálló darabban. Fél év múlva el is készült a darab. Enélkül a sírás nélkül nem kezdtem volna el önálló darabokat írni.

Miért érezted úgy, hogy nem lesz belőled az, amit korábban elképzeltél?

Valószínűleg részben szakmai kudarcokkal magyarázható, de biztos, hogy sejtbiológiai okai is vannak. Az ember negyven éves kora után elkezd egy kicsit kényelmesebb élet után áhítozni. Ez nemcsak rám igaz, a kortársaimon is látom, hogy a negyvenes éveikbe lépve szeretnének már jobban élni. Az ember ilyenkor már nem akar feltétlenül kínlódni, nem akar mindenáron az első sorban harcolni a barikádokon, és fedetlen mellel tűrni a sors csapásait. Lassan elkezdjük számba venni, hogy milyen kompromisszumokat lehetne kötni az élettel.

Nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen egyszerű lenne húzni egy vonalat, és büntetlenül el lehetne kezdeni csupán "jól" élni.

Befolyásolható, merre tartson az ember élete. Ha inkább problémamentes darabok rendezését vállalnám el, egy kicsit könnyebben mennének a dolgok. Egy-egy komoly színházi munka sok öngyötréssel jár. Nem kellemes csinálni ezeket az előadásokat. Az elmúlt időszakban például az Anna Karenina színpadi változatát készítettem el. Volt másfél hónap, amikor úgy éreztem, nem tudom megcsinálni, a feladat felülmúlja a képességeimet, és lebőgés, kellemetlenség lesz belőle. Nagyon rossz érzés úgy dolgozni, hogy az ember fél a végeredménytől. De ezt a másfél hónapot végig kellett küzdenem ahhoz, hogy megszülessen az a példány, amiben hiszek. Persze biztos lesz, akinek nem tetszik majd, de nekem fontos, hogy ez a szöveg elkészült.

Meg vagyok győződve arról, hogy az a bizonyos sírás angyali útmutatás volt. Utána rögtön megszületett a Hazatérés Dániába, a következő évben A Dög, a harmadik évben a Világtalanok és most pedig a Tahiti is majdnem készen van. Négy darab három év alatt. Ha ez a sírás nem lett volna, nem kezdtem volna ilyen vehemenciával dolgozni.

Egy korábbi interjúban azt mondtad, az Új Színházból való távozásoddal egy „művészeti vezető halt meg, és egy drámaíró született”. A konkrétumokon túl ez az esemény hozott olyan új tapasztalatokat, amelyek az élethez, a világhoz való hozzáállásodat befolyásolták emberként és íróként?

Radikálisan újat nem, hiszen előtte is és most is darabokat rendezek. Talán annyiban igen, hogy jobban tudom, melyik munkát miért vállalom el. Nagyobb lett a tétje mindennek.

Ha most valaki feldobna egy témát, amiből egy hónap múlva darabot kellene írnom, nem biztos, hogy elvállalnám, hiába tudom, hogy szakmailag képes lennék rá. Túl sok minden elkopna bennem a munka alatt, mert nem lenne az enyém, de mégis ugyanazzal a kínnal kellene világra hoznom mint a sajátomat. Olyan lenne ez mint egy bérterhesség. Nemrég olvastam Van Gogh levelezését. A festő elmondja, hogy azt szeretné elérni, hogy inkább csak hat képet fessen, de az mind jó legyen, mint tizenkettőt, amik csak tanulmányok, vázlatok egy nagyobb munkához.

Ez a változás nincs azzal összefüggésben, hogy jobb esetben az ember már nem a külső, szakmai elvárásokra figyel, hanem megtalálja a maga belső útját is?

Ha nagyon szellemes akarnék lenni, azt mondhatnám, hogy régen még voltak szakmai elvárások, de ma már azok sincsenek. Inkább divatok, fuvallatok vannak. Ráadásul túl nehéz létrehozni egy munkát ahhoz, hogy még a megfelelésre is maradjon energiánk. Hektikussá vált a szakmai közélet.

Hol ez, hol meg az az érték, hol ezt tüntetik ki, hol azt. Sokszor nem hiszek a szememnek, milyen üres munkákat futtatnak, és mondják rájuk, hogy mennyire fantasztikusak. Aztán a következő nap látok valamit, ami szerintem egészen magával ragadó, és gazdag belső tartalommal bír, arra pedig csak legyintenek, és elintézik azzal, hogy ilyen már volt. Szóval nem érzem azt, hogy ma Magyarországon lenne olyan szakmai közélet, ami az elismerésével örömet tudna nekem okozni. Sőt talán még ember sem nagyon. Furcsa módon sokszor inkább a nézők között, de azért mégis akad ilyen. Amikor valaki azt mondja, hogy a Shakespeare királydrámák című előadásom hatására választotta a színházi szakmát, ami ráadásul bukott előadás volt annak idején, akkor azt érzem, ezért érdemes volt dolgozni.

Ritka, hogy a nézőt ennyire komolyan vegyék a szakmában. Általában az egymásnak való megfelelés fontosabb, mint az, hogy mit gondol a néző.

Igen, van ebben valami. Minél természetellenesebben oszlik el a pénz, az elismerés, a lehetőség egy szakmán belül, nyilván annál inkább átalakítja az emberek mentalitását. De méltánytalanul szidnám a színházi szakmát, mert szerintem máshol is ugyanez a helyzet. Ugyanezt látom a festőknél, a zenészeknél is, talán a táncosoknál kevésbé, mert ott jobban meg lehet ítélni, ki hogyan teljesít, nehezebb trükközni.

És ha a te munkáidról van szó? Hogyan tudsz távolságot tartani az olyan kritikákkal szemben, amikről úgy érzed nem jogosak?

Nem vagyok elájulva a saját munkáimtól. Nagyon szeretem nézni őket, és a premier utáni negyedik-ötödik előadáson már eléggé objektíven látom a hibáit és az erényeit. Semmiképp sem keserűség vagy nagyvonalúan előadott irigység szólt belőlem, amikor a szakmai közélet hektikusságáról beszéltem. Egyszerűen csak van olyan, hogy elbizonytalanodom. Vajon én nem értem a világot, és nem látok meg benne valami olyat, ami esetleg benne van, vagy pedig az általam üresnek tartott előadásoknak éppen az a jelentősége, hogy a szakmai közéletben akkumulálódó rutint szétrobbantsák, és ezért kapják fel ezeket a darabokat ennyire? Valójában persze nem foglalkozom ennyit a szakmát érintő kérdésekkel.

Sokszor beszéltél arról, hogy téged a drámában az emberi személyiség minél teljesebb kibontása érdekel, és vonzódsz a klasszikus történetekhez. Ezt ma sokan korszerűtlennek tartják. Szerinted kell egyáltalán ezzel a "korszerűséggel" foglalkozni, vagy egyszerűen ki kell jelenteni, hogy ma is lehet így drámát írni?

Nehéz kérdés, hogy mit nevezünk korszerűségnek. Nyilván amit mondani fogok, abban benne van az is, hogy védem a saját „klasszikusabb” világlátásomat. Rembrandt a legkedvesebb festőm. Földbegyökerezett lábbal állok egy-egy képe előtt, és közben olyan érzelmi hullámzást élek meg, amit semmi sem indokol. Egy sötétbarna háttérre festett tíz világos vonal egy öregasszonyt ábrázol, akihez semmi közöm nincsen, és mégis egy filmre is elegendő történetet élek meg. Van Gogh levelezését olvasva rábukkantam egy fél mondatra, ahol a lélektani festők közé sorolja Rembrandtot. Ekkor jöttem rá, miért ülök megbabonázva a kép előtt. Számomra Rembrandt olyan sűrítményét adja az emberi léleknek, ami engem még háromszázötven év távlatából is megszólít. Engem nem érdekel a korszerűség, nem érdekel az, hogy valaki régi vagy új dolgot csinál-e, arra vágyom, hogy az emberi lelket egyszer olyan töménységgel és ökonómiával tudjam megfogalmazni, ami majd háromszáz év múlva szíven üthet valakit. Az, hogy mi zajlik itt tíz-húsz év távlatában, nem érdekel ahhoz az ügyetlenséghez képest, ahogy én egy öregasszonyt meg tudok most írni. Szóval én nem a posztmodernnel vagy az abszurddal harcolok, hanem a saját tökéletlenségemmel. Egyrészt szeretném minél több empátiával megélni egy-egy ember sorsát, hogy a lehető legtöbbet érezzek meg belőle, utána pedig úgy kell mindezt megírnom, hogy az élményt másoknak is át tudjam adni.

Hidas Judit

Az első és második előadásfotó a Kecskeméti Katona József Színház és az Esztergomi Ünnepi Játékok idei közös, nyári bemutatóján készültek, Kiss Csaba: A dög című művéről, a harmadik és negyedik kép a Tatabányai Jászai Mari Színház De mi lett a nővel? című előadásán készült.

Kapcsolódó link:
A Tatabányai Jászai Mari Színház honlapja
Kecskeméti katona József Színház oldala