A kertmozik ideje lejárt. A művészmozik sorra zártak be. Mégis, van egy hely Budapesten, ahol virul a kert és a filmművészet. A Szimpla Kertmozi első évadát zárta idén ősszel a Kazinczy utcában. Műsorán – pár „nagyfilm” mellett – olyan magyar és külföldi alkotások szerepeltek, melyeket máshol aligha láthat a mozirajongó. Liszka Tamással és Kiss Attilával arról beszélgettünk, milyen út vezetett idáig, és hogyan lehet egyáltalán hétről hétre megtölteni egy művész-kertmozit a hetedik kerület szívében.

Mikor kezdődött a moziszerelem?

Kiss Attila: Személyesen már nagyon rég megcsapott minket a mozizás szaga: én végzett mozigépész vagyok, a Duna Moziban dolgoztam egy ideig...

Liszka Tamás: …én pedig az ELTE Filmelmélet szakára jártam, amit tulajdonképpen rajtunk kísérleteztek ki, hiszen akkor került be a Nemzeti Alaptantervbe a mozgókép-oktatás mint középiskolai tantárgy.

Mégis inkább egy „szimpla” szórakozóhelyet nyitottatok...

Kiss Attila: Mindig is olyasmiben gondolkoztunk, hogy egy lakatosműhelyből, egy üres belső udvarból, vagyis a hasznosítatlan terekből sok ötlettel és kis befektetéssel valami újat alakíthatnánk ki. Így született meg a Szimpla a Király utcában, aminek pincéjében Szabadfalvi András tartott filmklubot 16-os- gépről, és nagyon jó hangulatú volt.

Liszka Tamás: És ott állt a Broadway mozi üresen. Gondoltuk, azzal is lehetne valamit kezdeni. Rászántunk egy évet arra, hogy utánajárjunk, hogyan kell filmet forgalmazni, és hogy működik egy mozi egyáltalán. Filmfesztiválokra jártunk, ahol külföldi forgalmazókkal és mozisokkal beszélgettünk a lehetőségekről. Arra jutottunk, hogy a Broadwayből csak úgy lehetne ismét művészmozi, ha lennének saját forgalmazású filmjei.

Milyen helyet találtatok ki oda?

Liszka Tamás: Az alapötlet abból adódott, hogy nagyon rossz érzés egy erős hatású film után kilépni a moziból, és egyből a pesti valóságba csapódni, ami teljesen széttöri a film hangulatát. Mindkettőnket izgatott, hogyan lehet létrehozni azt az atmoszférát, amelyben ott lehet maradni a filmet követően is, és nem porszívóznak az utolsó előadás után, hanem benne maradhatsz a film aurájában, ameddig jólesik. A Broadwayt úgy képzeltük el, hogy egyrészt folyamatosan alkalmazkodik azokhoz a filmekhez, amiket vetítünk, másrészt eleve olyan hangulatot áraszt, amiben jó maradni. Ehhez nyilván a Szimpla vendéglátós tapasztalata kellő biztosíték lett volna.

Kiss Attila: A Broadway teljesen elvarázsolt tere pedig adott volt, ahova elszeparált páholyokat és kis, lámpás, közösségi asztalokat képzeltünk el.

Liszka Tamás: Ez is volt az egyik kulcsszó. Az idők kezdetén, amikor még nem volt tévé és rádió, a mozi igazi közösségi kulturális élmény volt. Ma persze már teljesen más szerepe van: magányos vándorlás egy fiktív világban. De apró trükkökkel megőrizhető ez az álomszerűség, meghosszabbítható a közös élmény, akkor is, ha a teremben felkapcsolják a villanyt.

Miért nem valósult meg ez a terv?

Liszka Tamás: Ennek megvan a maga mikrotörténete. Az ötletet mindenhol reklámoztuk, a Főpolgármesteri Hivatalig fölfelé, és különböző újságokban is megjelentek erről cikkek. Hirtelen aztán akadt kérő az addig kihasználatlan épületre, az önkormányzatnak pedig sikerült megegyeznie velük. A Broadway Belvárosi Színház néven nyit újra, és úgy tudom, hogy részben meg is őrzik a mozi-funkciót. Amennyire pedig láttam, nagyon szépen és igényesen alakították ki a teret. Végül is tehát happy enddel zárult a Broadway-történet, még akkor is, ha nem az a mozi fog ott megszületni, amit mi megálmodtunk.

Kiss Attila: Az ötletet azért tovább görgettük, és terveket adtunk be az Átrium mozira is, amiből aztán – teljesen más okokból – szintén nem lett semmi. Arra viszont mindenképpen jó volt ez az egész, hogy sok mindent megtanuljunk a mozizásról.

A Millenárison ezt a tudást hasznosíthattátok is...

Kiss Attila: Teljesen evidens volt, ha bármilyen lehetőség adódik, ki fogjuk próbálni, milyen mozit tudunk csinálni. Tavaly a Millenáris kerthelyiségét vezettük, és felvetettük, hogy magánszorgalomból szerveznénk mellette vetítéseket is. A hely annyira különleges volt, hogy adta magát az ötlet. Nagyon gyorsan kellett kitalálni az egészet, az adott lehetőségekhez mérten: melyek azok a filmek egyáltalán, amiknek van nyilvános vetítési joga, és hozzáférhetők DVD-n vagy videón. Ezek között próbáltunk értelmesen válogatni, aszerint, hogy melyek azok, amelyek érdekelhetik az embereket. Persze volt benne egy csomó kísérletezés is, a Duna Műhely rövidfilmjeitől Papp Gábor Zsigmond dokumentumfilmjein és Kálmánchelyiék munkáin át az Állami áruházig. Itt aztán kiderült, hogy a kertmozizás mennyivel könnyedebb műfaj, mint a „kőmozi”, és hogy milyen jó tud lenni a dolog.

Liszka Tamás: Nagyon erős törzsközönségünk lett, akik lelkesen beszéltek egy-egy régi filmről, hogy ők mikor látták először, és ezzel néha a számunkra is fehér foltokat töltöttek ki. Egy este aztán hangrendbontás okán ránk szóltak, hogy aznap már ne vetítsünk. Néhány néző türelmesen bámulta tovább az üres falat. Ki kellett írnunk valami búcsúszöveget, hogy ne üljenek ott tovább hiába. Tényleg mély érzelmi kötődése lett egy-két nézőnek ahhoz a kertmozihoz. Nagyon furcsa érzés volt: kitaláltunk valamit, a lehető legmozitlanabb körülmények közé, ahol videóról projektorral vörös téglafalra vetítettünk régi filmeket, és pillanatok alatt telivér mozivá vált. Ez pedig végképp megerősített bennünket abban, hogy tovább kell mennünk, mert a mozizás olyan rétegei tárulhatnak fel a vetítéseken, melyeknek egy része legalábbis hamarosan teljesen eltűnik.

Hogyan indult be ezek után a Szimpla Kertmozi?

Kiss Attila: Amikor a Millenárison bezártunk, már biztosak voltunk benne, hogy jövőre valamilyen kertmozit mindenképpen fogunk csinálni. És hogy addig se unatkozzunk, belevágtunk a filmforgalmazásba. Így idén már mint működő filmforgalmazó cég kezdhettük el a munkát, és közben egy lépéssel előbbre is haladtunk, hiszen a Szimplakertben már celluloid-kópiáról kezdtünk vetíteni, és szedtünk belépőt is. (Igaz, most úgy néz ki, hogy pár éven belül az összes mozi át fog állni digitális technikára, és a hagyományos celluloidos vetítés végleg ki fog veszni. Kiderülhet, hogy a hagyományos mozisok utolsó generációjához tartozunk.) Tavasszal két saját bemutatónk is volt: a Sabado – esküvői videó című chilei vígjáték és az Ikrek című dán film.

Hogy szereztétek meg a kertmoziban vetített filmeket?

Kiss Attila: Jogi szempontból ugyanúgy működünk, mint bármelyik mozi. Ismertük a filmek forgalmazóit, akikkel meg tudtuk beszélni a dolgot. Nem kértünk irreálisat, nem kértük mondjuk premierhétre a Tróját, hiszen azt is láttuk, hogy mi az, ami a számunkra egyáltalán elérhető.

És mi a helyzet az olyan filmekkel, mint például a Nárcisz és Psyché vagy a Szindbád?

Liszka Tamás: Ez a legegyszerűbb. A kópia nagy eséllyel a MOKÉP filmraktárában található. Fölhívjuk őket, elhozzuk a filmet, és levetítjük. Nagy varázslat nincs a dologban. Az Örökmozgónak, mint a Nemzeti Filmarchívum saját mozijának joga van olyan filmeket is levetítenie, amit más mozinak nem adhat ki az archívum üzleti célból. A MOKÉP raktárában viszont ott van '45-től '89-ig az összes magyar film, és néhány külföldi is, melyek között nagyon sok értékes alkotás található, egyet-kettőt pedig mi is a műsorunkra tűztünk. Csodálom, hogy mások ezeket a filmeket ennyire kevéssé használják.

Célotok volt olyan mozit csinálni, ami levetíti az ilyen látványosan elhanyagolt alkotásokat is?

Kiss Attila: Ha azt kérdezed, hogy csináltunk-e volna nagytermes, légkondicionált multiplexet is, ha erre lett volna lehetőségünk, azt válaszolom: persze. De annak a profitját olyan helybe fektettük volna, mint ez.

Liszka Tamás: Az igazsághoz pedig az is hozzátartozik, hogy a Szimpla Kertmozi műsorát nagyban a közönség határozta meg. Éppen a kertmozizás könnyedsége miatt eleinte mi úgy gondoltuk, hogy a nézők igényei miatt ez szép lassan el fog tolódni a Kincs, ami nincstípusú nyári mozizás felé. Ezen a nyáron azonban kiderült, nem tudjuk elkerülni, hogy művészmozivá váljunk - nem mintha el akartuk volna. Műsorra tűztünk olyan közönségfilmeket, amelyek a hagyományos kertmozikban működni szoktak, de itt a hetedik kerületben valahogy mégsem jöttek be, míg a legjobban menő filmjeink éppen az úgynevezett klasszikus művészfilmek lettek. A Nárcisz és Psychét például majdnem teltházzal vetítettük. Így pedig művész-kertmozivá váltunk, pedig korábban nem is sejtettük, hogy ez a műfaj egyáltalán létezik.

Mikor éreztétek először, hogy megéri mozizni?

Kiss Attila: Sok ilyen pillanat volt, de az első egyértelműen a Millenárishoz köthető...

Liszka Tamás: A legelső vetítésünk a Francia Filmnapokon volt, amikor az óriás vásznon levetítették a Bánk bánt, az Amélie-t meg a Valami Amerikát. Akkor már tudtuk, hogy szeretnénk a Millenárison kertmozit csinálni, a szervezők pedig megengedték, hogy az Amélie után, arra a hatalmas vászonra levetítsünk egy kis animációs filmet, az augusztusi AniFest egyik versenyfilmjét, amely egy nagyon aranyos gólyáról szólt. Ez volt az első olyan alkalom, hogy egy saját válogatású filmünk a közönség elé került. Figyeltük a tekinteteket, hogy nevetnek-e a vicceken, vagy egyáltalán lejött-e bárkinek is, hogy mozog még valami a vásznon. Sokan a nagyfilm után már hazaindultak, de ahogy megjelent a gólya, visszafordultak, és állva bámulták az animációt. Volt ebben valami euforikus, ami azóta is kis adagokban mindig érezhető.

Mik voltak idén a tapasztalatok?

Liszka Tamás: Az első számú tapasztalat: semmi nem menthet meg minket attól, hogy ezt jövőre is csináljuk, reméljük, ugyanitt. A másik nagy tapasztalat, hogy ezen a szokatlan helyszínen több olyan különleges, a hagyományos mozizástól messzebbre elrugaszkodó alkalmat tudnánk szervezni, mint amilyen ez a némafilmes vetítés is volt, élő zongorakísérettel...

Kiss Attila: Sztereóhang, pokróc, kertmozibérlet...

Liszka Tamás: És jövőre is szeretnénk dokumentumfilmeket és animációs filmeket vetíteni, illetve olyan alkotásokat, amelyeket sehol máshol nem lehet látni. No meg készítenénk „szabadfogású” filmhíradót – erre idén sajnos már nem volt energiánk. Mindenképpen olyan mozit akarunk, amely a vászon mindkét oldaláról szóba tud állni a nézőkkel.

Az interjút Barabás Dániel készítette.

Fotók: Egyed Péter

Kapcsolódó link:
A Szimpla Kertmozi honlapja