A főiskola első évében (Színház- és Filmművészeti Főiskola - D.H.) Simó Sanyi íratott mindenkivel egy filmnovellát az első nagy szerelméről. Azt gondolta, ezáltal jobban megismerjük egymást. Sanyinak hihetetlen megérzései voltak, így azt is tudta, hogyan kerülhetünk közelebb a másikhoz. A lehető legőszintébben kellett vallanunk saját magunkról. A mai napig emlékszem mind a nyolc sztorira, és azt hiszem, a fiúk is emlékeznek az enyémre. Pálfi Gyuri csinált velem egy interjút, miután megírtam a filmnovellát, ami a Csoda Krakkóban főszereplőjéről, a lengyel Pjotrról szólt. Gyuri egy Pinokkió jellegű embert rajzolt föl a táblára, aki pontosan olyan volt, mint Pjotr.

Tulajdonképpen ez a filmnovella képezte a forgatókönyvem alapját. Eltelt bő három év, amikor is Sanyi azt mondta, kezdjünk neki az első forgatókönyv megírásának. Szó sem volt arról, hogy mindenkinek ehhez a történethez kell visszanyúlnia, de mindig azt mondogatta, hogy saját magunkból induljunk ki, amibe természetesen belehaltunk, hiszen önéletrajzi témához nyúlni a legeslegnehezebb. Hogy-hogy nem, mégis majdnem mindenki saját élményből dolgozott, Pálfi Gyuri kivételével.

A személyes élményen túl a film történetének köze van a kelet-európai zsidósághoz, ahogyan nekem is, hiszen az életemben ez egy igen lényeges momentum. Rettentően nehéz elszakadni saját magunktól, ráadásul törekednem kellett arra, hogy a történet másnak is fontos legyen, mást is érdekeljen. Nem véletlen, hogy tizenegy verziója született a forgatókönyvnek. 1999-ben kezdtem el írni, majd 2001-re alakult ki a már-már végleges változat. Azt éreztem, segítségre van szükségem, mert nem tudok kilépni a saját gondolataim köréből. Ekkor „jött be a képbe” Szekér Andris, akivel egy forgatókönyvírói workshopon találkoztam először. Amikor kiderült, hogy neki is Krakkó a szíve közepe, onnantól teljesen egy hullámhosszon voltunk. Kiemelten fontos szerepe volt Elek Juditnak is, aki a művészeti konzultánsom volt. Nagyon profi csapat vett körül, akik komoly munkát végeztek, rettentően kritikusak voltak, ugyanakkor szerették is ezt a filmet.

Nem bánom, hogy csak most lett kész. Az ötlettől a megvalósulásig közel négy év telt el, ami nagyon hosszú idő. Nem mondom, hogy nem haltam bele, már nagyon szerettem volna forgatni, de a belső órám azt diktálta, ezzel még várni kell. A forgatókönyv is kiforrta magát, és én is megértem arra, hogy filmet készítsek. Persze az ember a főiskola után tele van várakozással, nagyon türelmetlen. Csodálattal néztem az osztálytársaimra, akik egymás után gyűrték a mozikat, de mégis azt hiszem, volt értelme várni. Felnőttem ahhoz, hogy filmet csináljak.

Számos önéletrajzi részlet szerepel a filmedben, bár nyilvánvaló módon törekedtél arra, hogy valamifajta egyensúlyt teremts, és fikciós elemekkel is tarkítsd a történetet.

A főszereplővel, Bíró Eszterrel, a magánéletben nagyon hasonló karakterek vagyunk. Ezáltal könnyű volt vele a kommunikáció a forgatás alatt, szinte félszavakból is megértettük egymást. Úgy éreztem, maximálisan tudja, hogy mi van a szerepe mögött. Ugyanakkor persze a történetben rengeteg a fikció, ami nem velem esett meg, vagy ha mégis, akkor kissé átalakítottuk. Sok olyan elem található benne, ami számomra fontos volt, például a trenderli motívum. A dédapám naplójából loptam a receptet, hogyan készítik el ezt a pörgettyű-játékot, tehát része a múltamnak, ahogyan több apró pici jel is: az almáspite, a könyvek. Mind hozzám tartoznak, ugyanakkor más számára is érdekes lehet a közép-kelet-európai zsidóság kultúrája és tradíciói, amit bemutatok.. Azon valóban nem tudok változtatni, hogy csak úgy tudom megmutatni ezeket a dolgokat, ahogyan én érzem, látom.

Eddig főleg dokumentumfilmeket készítettél. A játékfilmed kompenzál valamit a mesés elemeivel? Ellenpontozza a kettő egymást?

A dokumentumfilmjeimet is igyekeztem olyan formában elmesélni, mint egy történetet. Mintha könyvet olvasna az ember, és bele ivódna teljesen a filmbe. Schiffer Pál mellett dolgoztam, aki a racionális és reális munkái előtt leforgatta a Cséplő Gyuri c. filmet, ami olyan, akár egy játékfilm. Sokat tanultam azokból a filmekből.

A főiskolán rengeteget küszködtem azzal, hogy realista filmeket csináljak. Egyszerűen képtelen voltam realista helyzeteket teremteni, amit Simó mindig úgy summázott, hogy "Prüntyőke, szálljál már le a földre egy kicsit!" Nem tudok mást, ez így működik. Ahhoz, hogy a valóságtól el tudjak rugaszkodni, illetve ahhoz, hogy valaki bele tudja élni magát a mesébe is, egy picit meg kell mutatni a valóságot, hogy tudjunk mihez viszonyítani. Teljesen egyértelmű, hogy ez a film nem akar realisztikus lenni, pont azzal szeretne örömet szerezni, vagy épp elgondolkodtatni, hogy egy picit elemelkedik a földtől, a valóságtól. A képzeletet hagyni kell szárnyalni, hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek velünk, és ráeszmélni a csodákra.

Hiszel a csodákban?

Teljesen meg vagyok bolondulva ebből a szempontból. Úgy érzem, léteznek különféle jelek és csodák, amik az életemben fontos szerepet játszanak. Állandóan húsz centivel a föld felett lebegek, amit nagyon élvezek, hiszen ezáltal sokkal szélesebb a látóterem. A valóság igazából elszomorít egy picit. Mondhatják azt, hogy ez egyfajta menekülés, s ezt vállalom is. Ha ennek ez az útja, hogy képes vagyok egy belső világban szárnyalni, és erre az álomutazásra esetleg mást is magammal sodorhatok úgy, hogy ő is átérezze a varázslatot, az már valódi sikerélmény.

A film kapcsán tanulmányoztad a kabbalisztikát?

Közel áll hozzám ez a kultúra, a tradíciók. A történelem, a múlt, a közép-kelet-európai zsidóság mindig is foglalkoztatott, részben családi okokból, részben pedig ösztönből. Magával a kabbalával igazából nem foglalkoztam. Ha már a csodában hiszek, akkor ebben miért ne? Hiszen közel állnak egymáshoz. Említettem, hogy a pörgettyű-játék dédapám naplójában szerepelt, amiről szintén azt éreztem, hogy egy jel, amit be kell tennem a filmembe. A családom nem volt vallásos, nem egy ortodox zsidó családot kell elképzelni, de úgy érzem, hogy ezek a hagyományok, ezek a pici jelek fontosak az életemben. Úgy képzelem el magam, mint egy fa utolsó hajtását, de ami a fához tartozik, egészen a gyökerektől kezdve, az mind az én részem is. A múlt meghatározza az életemet, ami nem azt jelenti, hogy a múltban élek. Inkább úgy fogalmaznék, hogy sok ezer év lakozik bennem, most itt a jelenben, amit én képviselek, és ezeket tovább kell vinnem, mert a részemmé váltak. Talán ez jellemzi legjobban a filmemet: a jelenben játszódik, de a múltból gyökerezik, és a múltat hordozza magában, itt a jelenben.

Hogyan találtál rá éppen Krakkóra?

Annak ellenére, hogy az ükszüleim ott éltek, én magam 1998-’99 szilveszterén jártam ott először. Két napra mentem ugyan, de pillanatok alatt olyan érzésem támadt, mintha minden követ ismernék, én is odatartoznék. Végigjártam a zsidónegyedet, ami akkor sokkal lepusztultabb állapotban volt mint most. Egyszerűen beszippantottak a kövek. Ilyen érzés eddig kétszer kerített hatalmába: itthon, a VII. kerületben, ahol felnőttem, és Izraelben. Amikor kiderült, hogy ez a könyv Krakkóban játszódik majd, többször elutaztam oda, hogy forgatási helyszíneket keressek. Ezek előbb voltak meg, mint a forgatókönyv végleges verziója. Miután találkoztam a lengyel díszlet- és látványtervezőkkel, arról érdeklődtek, hogy milyen helyszíneket szeretnék, mire fotósorozatokkal bombáztam meg őket. Az én elképzelésem szerint ekkorra már minden helyszín megvolt. Tulajdonképpen megkönnyítettem a dolgukat: azt mondták, jobban ismerem Krakkót mint ők.

Mire elkezdődött a forgatás, Krakkót már úgy ismertem, mint a tenyeremet. Fischer Gábor osztálytársam – ő rendezte a Montecarlót – mostanában járt Krakkóban, az elutazása előtt látta filmet, és amikor visszajött, azt mondta, hogy Krakkó teljesen olyan, mint amilyennek a filmemben megmutattam. Fantasztikus érzés ezt hallani. Gdanskban, a Lengyel Filmszemlén történt bemutató után is odajöttek hozzám krakkóiak, meghajoltak és megköszönték, hogy így mutattam be, így ábrázoltam Krakkót. Azt mondták, nekik még soha senki nem mutatta meg ebből az aspektusból, erről az oldaláról a várost.

Van a filmednek célközönsége? Kiknek készítetted?

Kíváncsi voltam, hogy milyen generációkat érint meg a film. A Zsidó Nyári Fesztiválon, ahol először került bemutatásra, teljesen vegyes volt a közönség, a 14 évestől egészen 100 évesig beültek rá az emberek.

Nagyon érdekes, hogy a lengyel fesztiválon szinte csak fiatalok voltak – a moziba járó közönség képviseltette magát, 16 és 24 év közöttiek. Azok a lengyel fiatalok, akik keveset tudnak erről a kultúráról, akikről azt gondoltam, hogy az ötödik percben ki fognak menni, vastapssal jutalmazták a Csoda Krakkóbant, pedig nem egy akciófilm. Nagyon nagy öröm volt számomra, hogy megérintette őket, mert eredetileg inkább arra számítottam, hogy a középgeneráció, a nagyszüleim generációja, erre a kultúrára nyitott emberek érdeklődnek majd, de hogy egy olyan közönségréteg is bemegy a moziba, amelyiknek fogalma nincs arról, hogy mi történt, az nagyon pozitív. Tudatos döntés volt a részemről, hogy ez a film nem a holokausztról szólt. Ugyanakkor mégis benne van az, hogy eltűnt ez a kultúra, bár mégis létezik, hacsak maradványaiban is.

Egyik korábbi munkád, a Trapé c. dokumentumfilm a manézs világában játszódik. Szándékosan emeltél be cirkuszi jelmezeket ebbe a történetbe is?

A lengyel jelmeztervező volt felelős ezekért a kosztümökért, aki a könyv elolvasása után megkérdezte, jól gondolja-e, hogy egy picit Fellinis világba szeretnék "repülni". Maximálisan eltalálta, milyen látványvilágot képzeltem el. Rengeteg fotót, tervet, rajzot, újságkivágást néztünk át közösen. Itt említeném meg a sminkesemet, Márta Magdolnát, aki totálisan ráérzett arra, hogy mit képzeltem el. Csak egy picit emel el, picit rugaszkodik el, de az ismerős arcokat mégis mindig új aspektusból mutatja meg. A jelmez és a smink összhangban van, pontosan azért, mert mindketten ráéreztek arra, hogy mit szeretnék.

Hogyan találtál rá a filmedben szereplő lengyel színészekre?

Lengyel filmesektől, színházi emberektől kértem tippeket, fotókat – az akkori forgatókönyv alapján. Így választottam ki Stanislawa Celinskat Zura néninek, és Jerzy Trelat is, aki neves színész Krakkóban. Franciszek Pieczka, – csodarabbit megformáló színész –, már meglévő elhatározás volt, onnantól kezdve, hogy kiderült, hiába is szeretném, mégsem Garas Dezső játssza ezt a szerepet. Szinte csodás módon került Pieczka a képbe, aki a forgatókönyv elolvasása után örömmel elvállalta a feladatot. Nagyon hálás vagyok neki, mert ő az egyik bázisa a filmnek. Számomra nem volt kérdés, hogy Békés Italát kérem fel a nagymama szerepére. Bíró Eszter pedig az utolsó pillanatban, szintén csoda-módon robbant be a filmbe. Hosszú fejtörést okozott, hogy Pjotr lengyelül beszélő magyar fiú legyen, vagy egy lengyel srác, aki tud egy kicsit magyarul. A végeredményt látva egyáltalán nem bánom, hogy egy lengyel színész játszotta el ezt a szerepet. Maciej Adamczykot, Pjotr-t, Erdélyi Daninak köszönhetően leltem meg, ugyanis Dani látott egy lengyel amatőr filmet, amiben Maciej Adamczyk is játszott. Azt mondta, szerinte ő az én Pjotrom, nézzem meg, és valóban, egy az egyben ilyen karaktert képzeltem el ehhez a figurához. Megkerestem őt, egészen Poznanig kellett utaznom miatta, ahol egy alternatív színházban játszik. Az Aurelt játszó Bartlomiej Swiderskit a Studio TOR ajánlotta. A pincért alakító színészre pedig az internet segítségével találtam rá. Beleszerettem az elálló füleibe. Utólag kiderült róla, hogy ismert szappanopera-színész Lengyelországban.

Kialakult körülötted egy állandó stáb, akiknek a jövőben is számítasz a munkájára?

Mógor Ágival olyannyira összenőttünk, hogy szinte már együtt lélegzünk. Ő az a vágó, aki nem csak technikailag, hanem szellemileg is egy hullámhosszon van velem. Imádok vele dolgozni. Az idők során elég sok operatőrt próbáltam ki, Szobrász Andrással dolgoztam hosszú időn át. Most, hogy megismertem Kardos Sanyit, rettentő boldog vagyok, mert egy olyan embert tudok magam mellett, aki érzi és tudja, mit szeretnék. Nagy dolognak tartom, hogy olyan gyártási háttér áll mögöttem mint például a Cinema Film – Garami Gábor producer, Kovács Ildikó és Nedeczky István gyártásvezető cége - , illetve a Katapult Film, amely a saját fiatal produkciónk, Angelusz Iván producerrel az élén. Ugyanígy Szekér Andris forgatókönyvíróval is nagyon szeretek közös munkákban részt venni. Rengeteg segítséget kapok Elek Judittól is, aki eddig minden munkámat figyelemmel kísérte. Fontos megemlítenem a főiskolai tanáraimat, Simó Sanyi mellett Báron Gyurit, Sellő Hajnalt, Schulze Évát, Kende Jánost. Mind ott vannak mögöttem, bíztatnak. Úgy érzem, mindenem megvan, számíthatok azokra az emberekre, akiknek fontos a véleménye.

Különböző fórumokon már illettek téged a zsidó rendező elnevezéssel. Felvállaltad, hogy zsidó tematikájú filmeket készítesz. Mennyire szándékos ez a döntés részedről?

Tulajdonképpen ösztönösen csinálom, bár úgy gondolom ennél sokkal nyitottabb vagyok, mint hogy bekerüljek ebbe a skatulyába. Akarva-akaratlanul, mindig visszakanyarodom ehhez a témához. De említhetném a Tarka képzelet című művészettörténeti sorozatomat, amelynek darabjai festők életéről szóló kísérleti kisjátékfilmek. Kabalából Chagall volt az első epizód szereplője. Azt gondolom, tényleg ösztönös, hogy épp ez a téma jelenik meg a dokumentumfilmjeimben, a játékfilmemben. Szerencsére eddig még senki sem mondta a filmjeim kapcsán, hogy ez a téma már elcsépelt. Sikerült olyan aspektusból megmutatnom ezt a témát, ahogyan mások még nem tették meg korábban, de azt azért nem állítom, hogy objektíven állok a dolgohoz. A holokauszt témájához nagyon nehéz hozzászólni, nekem mindig mondani fog valamit, csak az a kérdés, hogy hogyan nyúlunk hozzá, milyen oldalról világítjuk meg.

Milyen terveid vannak a jövőben?

Borzalmas érzés, amikor el kell engedni valamit, amiért négy éven át dolgoztál, minden reggel felkeltél. Teljes depresszió. Nem volt könnyű a film befejezése óta eltelt egy év, ám arra éppen elegendő, hogy újabb tervekben kezdjek hinni és gondolkodni. Van a tarsolyomban több előkészítés alatt álló munka is, például a dédapám naplójából készülő dokumentumfilm-terv, a Ködkárpit. Nagyon nagy mázli, hogy az Urlicht című kijátékfilm-tervre – amit Mahler második szimfóniája ihletett – támogatást kaptam az MMK-tól, s ennek a filmnek szintén Kardos Sanyi lesz az operatőre. Igazából csak azért nem tudunk elindulni, mert nem elég a pénz, 5 millió forint hiányzik ahhoz, hogy filmre forgathassuk, és fesztiválokon is indíthassuk a későbbiekben. Ezen kívül van egy nagyjátékfilm-terv is a fejemben: nagyon szeretném Thomas Mann Lujzi című novelláját megfilmesíteni, de ez a téma rengeteg munkát igényel. A következő pár évre azt terveztem, hogy megírom a forgatókönyvét, majd koprodukcióban leforgatom. Nem kizárt, hogy nagyjából ugyanazzal a lengyel stábbal, amellyel a Csoda Krakkóban alatt együtt dolgoztam, ahogyan az is valószínű, hogy egy német koproducer is dolgozik majd velünk. Megint nulláról kell kezdenem, sőt, nem is nulláról, inkább mínusz százról.

A Csoda Krakkóban-t el kell engednem, túl kell lépnem rajta, mert az élet megy tovább. Természetesen mindig ez marad az első játékfilmem, ezt az ember soha nem felejti el, minden pórusomban, sejtemben, zsigeremben benne van. Megmarad a kiváltságos helyzete, de előre kell nézni, és tovább kell menni.

Az interjút Dorogman Hédi készítette.

A portrékat Benkő Bori fotózta.


Kapcsolódó kontextus- írások:
Kritikánk a filmről
Interjúnk Pálfi Györggyel


Kapcsolódó link:
A Madzag Filmegylet oldala
Groó Diana filmográfia és rövid életrajz a Filmunió oldalán