A Royal Court színház kizárólag kortárs darabokat állít színpadra. A magyar színházakban is egyre ismertebbé váló szerzőket – például Sarah Kane-t, Martin MacDonagh-ot, Mark Ravenhill-t – itt fedezték fel. Graham Whybrow, a színház irodalmi menedzsere író-felfedezőkörúton járt Magyarországon, úgy tűnik, nem utoljára...
Az utóbbi években számos brit szerző művét mutattuk be a Royal Court-on, amelyek közül sok darab egész Európában is népszerű lett. Sajnos az angol színház hajlamos bezárkózni, és kizárólag angolszász darabokat színpadra vinni. Lehet, hogy ez érdektelenségből vagy önvédelemből fakad, de ezen szerintem mindenképpen változtatni kell. Elég sok darab érkezik be hozzánk a világ különböző tájairól, ám a művek jobban érthetőek, ha a közeget is ismerjük, vagyis érdemes utazni, beszélni a helyiekkel és megnézni az ottani előadásokat.
Miért éppen Magyarországra jött most? Volt ennek valami köze az idei angol-magyar kulturális csereprogramhoz?
Rengeteget utazom, évente körülbelül húsz országba jutok el. Idén voltam már Oroszországban, Brazíliában, Kolumbiában és Szerbiában is. Bevallom, hogy Kelet-Európa jó úticél számomra, mert olyan közel van, hogy akár egy hétvégére is el tudok ide jönni, és hétfőn folytathatom a munkámat Londonban.
Mennyire ismert a magyar színház Nagy-Britanniában?
Úgy látom, hogy a magyar színházi élet most izgalmas szakaszát éli. Ez részben egy generációs váltásnak, illetve az utóbbi 15 év politikai és gazdasági változásainak köszönhető. Úgy tudom, hogy sok fiatal tehetséges író van itt, de a kérdés az, hogy a színház megfelelő körülményeket teremt-e az írók számára, hogy új darabokat írjanak.
A Royal Court számos országgal együttműködik – például Brazíliával, Oroszországgal, Ugandával, Palesztinával –, és néhány ottani darabot be is mutattak Londonban. Hogyan választják ki ezeket az együttműködő országokat? Kapcsolódik ez ahhoz, hogy milyen kisebbségek élnek Angliában, és hogy őket milyen darabok érdekelnék?
Hát, valahol el kellett kezdenünk a kortárs világszínpaddal való ismerkedést. De nagyon fontos, hogy a döntéseinket nem szociális, hanem művészi, esztétikai szempontok alapján hozzuk. Nem a közönség elvárásai szerint keresünk darabokat. Elég kíméletlenek és rendíthetetlenek vagyunk ebben a tekintetben. Kétfajta módszer létezik. Egyrészt olyan országokat választunk – ilyen például Oroszország vagy Magyarország – amelyek komoly modern színházi hagyományokkal rendelkeznek, és ahol magas színvonalú a drámaírás, a rendezés és a színjátszás. Másrészt viszont vannak olyan országok, ahol rosszak a körülmények, és nem igazán van színházi tradíció sem. Ezekre a helyekre azért megyünk, hogy a helybeliekkel az új lehetőségekről beszélgessünk. Kolumbiában a színház például csak 40 éves múltra tekinthet vissza. Az utóbbi időben egy új, tehetséges generáció jelent meg a festők, a költők és a regényírók között. A drámaírók viszont nem tudtak érvényesülni, mert ez egy kollektív műfaj, amelynek a kibontakozását sok más tényező – például a színházak anyagi helyzete, a színházak és a közönség nyitottsága – is befolyásolja. Ezért itt a lehetőségek bővítéséről beszélgettünk.
HMiért vállalja a Royal Court ezt a "missziót"? Gondolom, nem csupán emberbaráti szeretetről van szó.
Kölcsönösen érdekeltek vagyunk a kapcsolat kialakításában. Mi jobban megismerjük az egyes országok hagyományait, és ez szerencsés esetben visszahat a saját színházunk fejlesztésére, ők pedig elsajátíthatják azt, hogy szerintünk hogyan lehet színházat csinálni.
Mi történik azokkal a darabokkal, amelyek megtetszenek a Royal Court-nak?
Még azokban az országokban is, ahol a körülmények elvileg adottak, a jó minőség nem garantált. A 90-es évek elején Angliában a színház egyre inkább elfordult az íróktól, és jobban kedvelte a rendezői színházat és a mozgásszínházat. A szövegalapú színház, vagyis a színdarabok teljesen kimentek a divatból, ezért kezdtük el ellenakciónkat, és rengeteg brit írót – például Sarah Kane-t, Mark Ravenhill-t, Martin McDonagh-ot és Marina Carr-t – fedeztünk fel. Most a külföldi drámákon van a sor. Büszkén mondhatom, hogy míg a 80-as és 90-es években szinte alig volt külföldi darab a Royal Court-on, az utóbbi 3-4 évben tizenegyet mutattunk be. Ötöt Oroszországból, hármat Németországból, egyet Brazíliából, egyet Svédorszából és egyet Norvégiából. Sok szerző nálunk indul, és csak ezután lesznek ismertek a saját országukban is.
Tapasztalatai szerint a világ mely részein történnek izgalmas változások a színházban? A tizenegy darab közül például feltűnő, hogy öt Oroszországból származik.
Engem kifejezetten érdekel, ami Közép- és Kelet-Európában történik. Amikor először 1999-ben Oroszországban jártam, az volt az érzésem, hogy sok a drámaíró és rengeteg új darab is van, de ezeket nem mutatják be a színházak. Amikor utazom, nem "bevásárlókörútra" megyek, hanem olyan írók után kutatok, akik talán még a saját országukban sem ismertek. Vaszilij Szigarjevre is így akadtunk rá Oroszországban. Három-négy évvel ezelőtt a darabjait még egyáltalán nem játszották, de az angliai bemutatóknak köszönhetően egyre népszerűbb lett, és számos nyelvre lefordították a műveit. A Royal Court 17 új darabot mutat be évente. Elég kockázatos vállalkozás, hogy ismeretlen szerzők műveit állítjuk színpadra, de mivel államilag támogatott színház vagyunk, ezt megengedhetjük magunknak. Sok olyan darabot tűzünk műsorra, amelyek sokkolóak, provokatívak – gondolok például John Osborne, Edward Bond, John Arden és Sarah Kane drámáira. Ezek a szerzők mind a modern kánon fontos szerzői lettek, ezért nagyon fontos számunkra ennek a munkamódszernek a megtartása, még akkor is, ha néha hiba csúszik a számításainkba. De van olyan is, hogy a kritkusok vagy a nézők azért elutasítóak, mert a művek meghaladják korunk gondolkodását.
Miért tartja izgalmasnak a kelet-európai színházat?
Az itteni országok hatalmas politikai, gazdasági és kulturális változásokon mentek keresztül. Moszkvában néha azt éreztem, hogy az élet sokkal rendkívülibb dolgokat produkál mint a színház valaha. A művészeknek, a drámaíróknak pedig nehéz volt ezt az élményanyagot beépíteni vagy jól megfogni, hiszen olyan gyorsan és ellentmondásosan történt minden. Szerintem bénítóan hat egy művészre, ha az utca történései túl rendkívüliek. És sokáig hiába akartak erről a korszakváltásról valami reprezentatívat, maradandót alkotni. El kellett telnie némi időnek – majdnem 15 évnek –, mire kezdték hitelesen megragadni a változásokat.
Egy angol lapban azt a kritikát olvastam a Royal Court-ról, hogy annak ellenére, hogy friss tehetségeket akar felfedezni, egy kicsit úgy is működik, mint Hollywood. A saját mércéit, ízlését önkéntelenül is ráhúzza a választásaira, és a Londonban bemutatott drámák már az angol szájíz szerint kerülnek színpadra.
Nem értek egyet ezzel a kritikával. Említettem, hogy az angol kritikusok nagyon konzervatívak, nem nyitottak a külföldi darabokra, elutasítóak az újjal, a furcsával, a szokatlannal szemben. Voltak elég merész választásaink – például egy Lars Norén darab Svédországból és egy Jon Fosse darab Norvégiából –, és a drámák stílusát, atmoszféráját nagyon ellenségesen fogadták a kritikusok. Lehet, hogy néha a brit drámákhoz hasonló darabokat választunk, és talán ezért fogalmazódott meg az a véleményt, hogy a saját hagyományaink foglyai vagyunk. De mondjuk, amikor a ’90-es években a fiatal brit és ír drámaírók munkáit mutatta be a Royal Court, akkor például a német színházak is csak egy bizonyos szeletét vették át ennek a kínálatnak. Négy év alatt hatvan darabot állítottunk színpadra, amiből ők négyet-ötöt – Sarah Kane-t, Mark Ravenhill-t és Anthony Nielsen-t – választottak ki. Aztán már a „véres sperma generációjaként” emlegették a kortárs brit drámát, miközben ez a kínálat nagyon szelektált volt. Szerintem minden színház két szempontot vesz figyelembe a darabválasztáskor:legyenek a drámák újszerűek, hogy termékenyen hassanak a hazai színházi kultúrára, de elég ismerősnek is kell lenniük ahhoz, hogy beépülhessenek a helyi hagyományokba.
A Royal Court-on "íróiskola" is működik. Mennyire sikeresek ezek a "tanfolyamok"? Kelet-Európában sokan elég szkeptikusak ezzel kapcsolatban.
Mi csak írói csoportokat szervezünk, ahol nem tanítjuk, hanem bátorítjuk az írókat. Olyan légkört igyekszünk teremteni, hogy az írók függetlenek és ellenzékiek maradhassanak, és ne előírt szabályok szerint kelljen dolgozniuk. A szemünk előtt az Író színháza lebeg, ahol az író a művész, és a rendező, tervező, színész szolgálják és életre keltik a darabot. Egyébként szerintem van, amit meg lehet tanulni a drámaírásban. Például, hogy mi a különbség a drámaírás és egyéb írói műfajok között, milyen speciális szempontokat kell figyelembe venni, ha színészekre írunk szöveget, mik a fő összetevői egy karakternek, egy akciónak.
Angilában sokkal több kortárs darabot mutatnak be, mint mondjuk Magyarországon, ahol a klasszikus drámák abszolút túlsúlyban vannak. Ön szerint melyik út az egészségesebb?
Én nem mondom, hogy az egyik vagy a másik módszert törvénybe kellene iktatni. Sokféle módon lehet jó színházat csinálni. De nekem az a konkrét feladatom, hogy új darabokat keressek, mivel egy olyan színházban dolgozom, amely csak kortárs műveket mutat be. Angliában nincs repertoár-rendszer, kevés az államilag támogatott színház, így társulatok sincsenek. A Royal Court-nak – bár állami színház – sincs állandó társulata, így viszont több pénzünk marad új drámák bemutatására. Ez a színház olyan, mint egy darabgyár. Folytonos darabéhségünk pedig állandóan új drámák megírására készteti az írókat. Akárcsak régen az Erzsébet-korban. Hiszen Shakespeare is azért írt olyan sok darabot, mert a színházak állandóan újdonságokra vágytak.
Az interjút Hidas Judit készítette.
A portrékat Egyed Péter fotózta.
Kapcsolódó link:
A Royal Court honlapja
