A taxisofőrök még bizonytalankodnak ugyan, hogy merre is induljanak az Örkény Színházba, de a színházbarátok zöme az elmúlt három évadban jónéhányszor megfordult a Madách téren. Az új műhely létrehozásának körülményeiről Mácsai Pál igazgatóval Zsolnai Judit beszélgetett.

Vezető és elismert színészként, rendezőként mi indította arra, hogy egy társulat élére álljon, s hogy egy arculatért, repertoárért felelősséget vállaljon?

Sokáig nem akartam színházat vezetni. Három dolog összejátszása mozdított meg, hogy benyújtsam a pályázatom. Az egyik az a szimpla tény, hogy sehol sem voltam boldog, ahol színészként dolgoztam. A másik dolog néhány kollégám biztatása - Madáchos és nem Madáchos színészeké -, hogy kezdjünk valamibe együtt. Ez a két, félig-meddig magándolog ért össze azzal, hogy a főváros leválásra jelölte ki a Madách Kamara Színházat a Madách Színházról. Úgy képzelték, hogy bulvárszínházként fog működni, azaz idővel nem kerül majd pénzébe a fenntartónak. Számomra viszont döntő lökést adott az, hogy meg kell tartani művészszínházként egy jeles múlttal rendelkező játszóhelyet. Az emlékezetes Pünkösti Andor vagy Ádám Ottó-féle Madách Kamarát nagy hiba lett volna véglegesen, manifeszt módon elengedni a szórakoztatóipar terepére.

Tehát a pályázatával amellett tett hitet, hogy Budapestnek szüksége van egy új művészszínházra. Ám a szakmán belül is hallhatóak olyan hangok, hogy már így is túl sok van belőlük.

Legyen verseny. Ez az egyetlen természetes megoldás. Egyébként központilag úgysem lehet eldönteni, hány művészszínháznak van létjogosultsága. Még öt évre előre sem lehet gondolkodni, mert ennyi időn belül már jelentkezhetnek új, megkerülhetetlen tehetségek, másokból pedig kifogyhat a szufla. Ezt az élet intézi. Az élet pedig azt mondja, hogy minden úgynevezett művészszínház tele van.

Amikor megpályázta a művészeti vezetői posztot, gondolta, hogy a folyamat vége a teljes önállósodás lesz?

Természetesen. A főváros kiírása úgy szólt, hogy három évvel később, azaz 2004-ben leválasztják a Kamarát a nagyszínházról. Azt tudni kell, hogy mégsem lett teljes a függetlenségünk, mert csak művészileg vagyunk önállóak, anyagilag nem. A két színházat azonos pénzügyi és műszaki apparátus működteti. Ez a közösködés természetesen nehézkes, de úgy tűnik, működőképes. A gazdasági leválás nem reális, évi kétszázmillió forintba kerülne.

Többször nyilatkozta, hogy szeretné megtartani azt a közönséget, amely az elmúlt évtizedekben a Madách Kamarát látogatta, hisz benne, hogy felkelthető az érdeklődésük más típusú előadások iránt is. Mennyire tekinti missziónak a közönségnevelést?

Ez másodlagos számomra. Nem missziós meggyőződés hajt, hanem saját színházcsináló kedvem és az ízlésem. Ha ennek van olyan hozadéka, hogy a közönség egy része találkozik mással is mint könnyed szórakoztatással, annak örülök, de nem ez mozgat, hanem az: mit gondolok arról, hogy egy színháznak hogyan kell kinéznie, milyen irodalmat kell játszania.

Sikerült megtartania az eredeti közönséget?

Hatvanöt-hetven százalékban igen, a többi nézőnk új. A nézők általában nem tudják, a szakma viszont nagyon is, hogy a közönségszervezés szerepe rendkívül fontos, mert a jegyek nyolcvan százalékát ők értékesítik. Egyébként azt hiszem, rossz a neve ennek a rendszernek, mert szocialista üzemi íze van. A szervezők valójában ügynökök, nem lenne szégyen így is hívni őket. Mi leválasztottuk a szervezésünket a Madách Színházéról, azért, hogy megtaláljuk a saját közönségünket. A leválasztást megelőző időszakban kilencven százalék körüli volt a látogatottságunk. Amikor megkezdte munkáját a saját szervezésünk, kissé visszaesett ez a mutató, de januárra újra nyolcvannégy-nyolcvanhét százalékra jöttünk fel. Ez azt mutatja, hogy jönnek az új nézők; minden évben két-három-négy százalékos növekedésre lehet számítani, amíg el nem érjük a remélt száz százalékot, mint az olyan beágyazott színházak, mint mondjuk a Katona József vagy a Radnóti. Ez az eredmény engem igazán boldoggá tesz, hiszen mi közben tovább mentünk a saját műsorunkkal.

Ami a közönségmegtartás és a repertoár viszonyát illeti, Molnár Ferenc A testőr című darabjának színrevitele például egyfajta kompromisszum eredménye?

A legkevésbé. Az a kérdés, hogy egy darab miért és hogyan van játszva. Sőt, jövőre újra lesz Molnár-bemutatónk, és én fogom rendezni. Szerencsére nem volt olyan színdarab, amit csak azért mutattunk be, hogy bejöjjön a közönség. Inkább merészek voltunk, mint gyávák. Van olyan darabunk, amelyről már a kiválasztás pillanatában világos, hogy nem lesz nagy széria, sem közönségsiker. Ilyen például az Arab éjszaka. De ilyen Kovalik Balázs most készülő rendezése is; ezek már csak azért sem tudnak közönségsikerré válni, mert ebből a szempontból nagy színház vagyunk, négyszáz férőhellyel.

Az Örkénynek nincs főrendezője. Ez nem akadálya annak, hogy kialakuljon egy olyan egységes „Örkény-íz”, hogy az ide betérők biztosan tudják, mire számíthatnak?

Mindegy, hogy valakit művészeti igazgatónak vagy főrendezőnek hívnak. Ha úgy tetszik, ennek a színháznak én vagyok a főrendezője, én választom ki és hívom meg az embereket. Minden évben rendezek egyet, visszatérő rendezőnk Bagossy László, Kovalik Balázs, Guelmino Sándor, és rendezni fog nálunk Novák Eszter. Ígéretem van rá, hogy újra itt rendez Ascher Tamás. Már a pályázatomban is szerepelt, hogy a rendezők megtalálása hosszú folyamat lesz, talán négy-öt év. Ki kell alakítanunk a saját rendezői gárdánkat, és nyilván kell saját nevelés is. Ez hihetetlenül nehéz feladat, mert óriási rendezőhiány van a felső regiszterben. Közepes rendező sok akad, de jó rendezőből, akire jó szívvel rábízom a társulatot, nagyon kevés van, és nagy részük foglalt. Akik Budapesten kötődnek egy színházhoz, nem nagyon mennek el máshova rendezni, de ez nem is baj, mert versenynek kell lennie a színházak között, nem pedig átjárásnak. A rendezőnek tulajdonképpen egy műhelyhez kell kötődnie.

Kovalik Balázs előző rendezése, a Borisz Godunov bukás volt, ön mégis visszahívta, ahogy mondja, mert az előadást szakmai sikerként könyveli el. Hogyan kell azt értelmezni, hogy valami közönségbukás, ugyanakkor szakmai siker?

A szakmai siker azt jelenti, hogy számunkra, a színházon belül fontos munka volt. Tanultunk belőle és nyitottabbak lettünk. Csak a nézők kis része, nyilván a nyitottabbak, a kevésbé hagyományokon iskolázottak lelkesedtek. A szakma viszont észreveszi az előadásban azokat a gesztusokat, azt a nyelvet, amelyen hevesen és végletesen a máról, a mai létállapotokról beszél. Az úgymond hagyományos rendezéseinknek is magas színvonalúaknak kell lenniük, és a formakereső előadásainknak is meg kell találni a helyét – világos, hogy sokkal kisebb előadásszámban. Józan vagyok, négy útkereső előadással nyilván nem lehet egy évadban előállni. De félni sem szabad.

Nem is nagyon félhetnek, mert Bagossy László az Arab éjszaka után a Koldusoperával jelentkezett. Új a fordítás (A filléres opera – Eörsi István), új a felfogás. Hogyan fogadja a közönség?

Vegyesen. Néhányan nagyon lelkesek, páran csalódottak. Az előadás teltházas, és szünetben általában tizenöt-húsz néző hazamegy. Ennek persze én nem örülök, mert ez azt jelenti, hogy őket nem sikerült „megérinteni”. Annak viszont örülök, hogy erős az előadás. Ezek azok a rizikók, amiket vállalni kell.

Ön is játszik az előadásban. Színészként az olvasópróbán szembesült a koncepcióval, vagy igazgatóként már voltak előzetes információi?

Színészként szembesülök a konkrétumokkal, nem kérem számon senkitől, hogy miféle rendezéssel fog előállni. Természetesen az alapelveket nagyjából tisztázzuk: milyen gondolkodás mentén indul el, mi a díszlet, a jelmez, az előadás alaphangja, – moralizáló koldustörténetet akar-e elmesélni vagy újabb Brecht-nyelvet keres, mesélni fog-e az előadás a nézőknek vagy provokálni akarja őket stb. A részleteket a próbafolyamat szüli.

Ön nagyon markánsan van jelen a színházban. Mint említette, minden évben rendez, és a darabok többségében játszik is. Sok színész-direktor ódzkodik attól, hogy a „saját” színházában játsszon.

Ez nálunk egyszerű: akit rendezni hívok, ha akar, oszt rám szerepet, ha nem akar, nem oszt. Nincs megkötés, egy vagyok a társulatból. Szívesebben játszanék kevesebbet, mert így is három komplett élet, amit párhuzamosan viszek, és akkor otthon még nem is voltam.

Ön tehát egy a tizenhat fős társulatból. Ez az alacsony szám gazdasági szükségszerűség vagy tudatos döntés eredménye?

Az előbbi. Mivel egy játszóterünk van, még így is van művész, akinek nem jut szerep. Huszonöt tag és két játszóhely lenne az ideális.

Ami ezt a tizenhat személyt illeti, a Madáchból meglepően kevesen fértek be a csapatba, annak ellenére, hogy a beszélgetésünk elején azt említette, a kollégái biztatására indult el a pályázaton.

Volt, aki bíztatott, hívtam, végül mégsem jött. Öten vagyunk a Madáchból: Bíró Kriszta, Für Anikó, Kerekes Éva, Kerekes Viktória és én.

A többieket szerepkörre szerződtette, vagy személy szerint Csuját, Gálffit, Pogányt, Szélest, Végvárit stb. akarta megszerezni? Mennyire ideális csapat ez a mostani?

Persze hogy szerepkörre szerződtettem, másként nem is lehet, de éppen ezeket a színészeket akartam. A maguk szerepkörének ők mind kiemelkedő művészei. Ez egy nagyon jó társulat. Szerencsére sokan irigylik is.

Merésznek tartom, hogy a társulat negyede (Czukor Balázs, Dömötör András, Járó Zsuzsa, Máthé Zsolt) a Színművészeti Egyetem iskolapadjából került ki. Hogyan választotta ki őket, és hogy bírják a mélyvízbe dobást?

Egy társulat negyede fiatalokból kell, hogy álljon, nincs ebben semmi merész. Elsőéves koruktól fogva ismertem őket, figyeltem a munkájukat. Ami a teljesítményüket illeti, elégedett vagyok velük.

Mára egységessé kovácsolódott a társulat?

Mondjuk úgy, hogy társulatszerűen működünk. Van néhány hendikep: például nincs társalgónk. Ez talán jövőre megoldódik.

Úgy látom, egyes művészek esetében – mint mondjuk Kerekes Éva, Gálffi László vagy éppen ön – kifejezetten személyre szabottak a darabválasztások.

Ezt jól látja, de így van ez, teszem azt Für Anikó vagy Széles László esetében is. És keresek másoknak is darabot, például Pogány Juditnak. Ennek így is kell működnie.

Idén ősszel vették fel az Örkény Színház nevet, ami a leválás folyamatának megkoronázása. Nem lett volna logikus egy Örkény-darabbal indulni?

Ma Örkény egyik darabja sem kiosztható nálunk megfelelően. Akkor kell egy darabot bemutatni, ha egy rendezőnek mondanivalója van róla, egy kornak köze van hozzá, vagy ha nagyon jól kiosztható. Lesz egyébként Örkény-előadásunk, de hogy mi és mikor, az egyelőre titok.

Ezek szerint Önnek Csehov Sirályáról volt mondanivalója. Nem félt akkor bemutatni a darabot, amikor az kiugró sikerrel fut a Krétakör Színház előadásában?

De féltem. Viszont muszáj volt. Olyan darabbal akartam elindítani az Örkény Színházat, ami nagyon magasra céloz. Közönség tekintetében egyébként nagyon kicsi az átfedés, más a publikumunk, mint a Krétaköré. A Sirály tökéletesen kiosztható nálunk, világosan kijelöl egy irányt, és én is gondoltam a darab és a társulat kapcsolatáról valamit. Be kellett mutatni.

Beszéljünk akkor arról az irányról, amelyet ez az előadás kijelöl. Az eddig említettektől eltérően egy realista dominanciájú, pszichologizáló előadásról van szó. Azt jelenti ez az indítás, hogy ilyen irányba fognak nyitni a jövőben?

Ilyenbe is. Ez persze nem új irány nálunk. A Jelenetek egy kivégzésből, a Komédiaszínház és tulajdonképpen az Azt meséld el, Pista! sőt a Testőr is, de akár a Piszkavas is hasonló hangvételű előadások. Egy ekkora színháznak ma Magyarországon, Budapesten feltétlenül ez kell, hogy legyen az egyik hangja. Olyannyira így van ez, hogy jövőre színre visszük a Platonovot is, Szász János rendezésében. Az új Molnár-bemutató is pszichologizáló előadás lesz.

Sirály-rendezésében Ön kiszélesíti a proszcéniumot, a nézőtér első két sorát is a játéktér részévé avatva. Mintha a kellő intim közeg csak így lenne megteremthető.

Terét és akusztikáját tekintve ez a legrosszabb színház Magyarországon. Ez egy rettenetesen elrontott épület, ami eredetileg mozinak készült; a szélekről nem látni be a színpadot, az első sorokban ülők pedig a játszók lábára látnak rá. Ahhoz, hogy a széksorokat megemelhessük, a karzatot le kellene bontani. Teljes átépítésre lenne szükség. Az akusztikáról nem is beszélve; hozzánk járnak a Műegyetemről az akusztika iránt érdeklődők, hogy hogyan nem szabad színházat tervezni.

Hogyan lehet ezekkel az adottságokkal együtt élni?

Türelemmel és leleményekkel. Például ki kell hozni a játékteret.

Többször nyilatkozta, hogy a műhely-jellegű munkát részesíti előnyben. Az, hogy kevesen vannak, ennek kedvezhet. De mit ért pontosan műhelymunka alatt?

Műhelymunka alatt azt értem, hogy kicsit hosszabb a próbaidőszak, és mindenkinek fontosabb a színpadi munka mint a gázsi. Akik itt vannak, azoknak nagyon jó a munkamorálja. Például nyáron, amikor a Sirályra készültünk, mindenki eljött két hétre az Őrségbe egy táborba dolgozni. Főpróbahéten, ha éjjel fél kettőkor eszünkbe jutott valami, azt még kipróbáltuk. Ezt lehet úgy értékelni, hogy felesleges úttörőzés, de úgy is, hogy odaadás. Egyébként három héttel hosszabb a próbaidőszakunk, mint a megszokott, körülbelül két és fél hónap. Ezt nem léphetjük túl, mivel repertoárszínház vagyunk, és előadásokat kell termelnünk.

Eltelt három év. Mennyire elégedett? Mennyire hasonlít ma a színház az előzetes elképzeléseihez? Kellett-e menet közben változtatni a koncepción?

Jelentős kérdésekben nem kellett változtatni, nem azért, mert akkora lángelme vagyok, hogy mindent előre látok, hanem mert annyira nyilvánvaló volt, hogy milyen jellegű színházat tudok csinálni. Hosszú út áll mögöttünk. Természetesen van, amivel elégedetlen vagyok: nem találtuk még meg száz százalékosan a saját közönségünket, és bár volt néhány jó előadásunk, igazán megkerülhetetlen, revelatív sikert nem produkáltunk. Abban viszont biztos vagyok, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk.

Az interjút készítette: Zsolnai Judit

Portrék és előadásfotó: Egyed Péter


Kapcsolódó linkek:
Az Örkény Színház honlapja
KonTextus Galéria a Filléres operáról
KonTextus Galéria a Sirályról
KonTextus Galéria a Piszkavasról
KonTextus Galéria a Ionecso-előadásokról