Hatéves koromtól színész akartam lenni, semmi más. Nem írtam verseket, nem akartam felfedezni a Keleti Sarkot, nem akartam életeket menteni. Színész akartam lenni. Azt hiszem, gyerekfejjel két dolog vonzott: hogy figyeljenek rám és szeressenek az emberek, de vonzott a szerepjátszás: másnak látszani, úgy tenni, mintha más lennék. Kisfiú koromban nagy vágyam volt egy paróka. Családom röhögött, anyám – azt hiszem – értette. Amatőr színtársulatba jártam, kétszer felvételiztem is a Színművészeti Főiskolára, mindkét alkalommal az első szűrővizsgán kirúgtak. Akkor például azt terveztem, hogy nem leszek katona. Többször besoroztak, egyszer be is vonultam, de estére akkor is elengedtek: szimuláltam. Amikor a színészet láthatóan befuccsolt, rajzkörbe kezdtem járni, és felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára.

Összesen tíz felvételi vizsgát tettem, többször a bölcsészkarra is, fél pont híján maximális pontszámmal, csak hát az egyházi iskola, ahol érettségiztem, majdnem kizáró ok volt akkoriban. A ferencesekhez jártam, nagyon jó iskola volt, pláne hogy voltak csajok is: abban az időben ritka volt még a koedukált középiskola. Néhány igazán nagyszerű ember tanított Szentendrén; amit emberségből, toleranciából ma magaménak érzek, azt jelentős részben tőlük tanultam. Négy éven át próbálkoztam a felvételikkel: végül negyedszerre vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára.

Főiskolás koromban nem terveztem, hogy nagy, híres festő leszek. Tetszett ez az új játék. Azt terveztem, hogy megtanulok valamit ebből a szakmából. Nem ismertem festőket, így nem vonzhatott az életforma. El ne felejtsem: képzőművészetileg teljesen ártatlan voltam. Nem emlékszem, hogy korábban valaha is jártam volna a Szépművészeti Múzeumban, de ha netán jártam is, nagy jelentősége nem lehetett, mert akkor emlékeznék rá. A főiskolán töltött hat év alatt sok mindent pótoltam. Sokkal többet tanultam osztálytársaimtól mint tanáraimtól. Például későbbi feleségemtől, a szobrász Bakos Ildikótól is, aki – sok évfolyamtársunkkal együtt – a "kisképzőből" jött. Ezek a kis janicsárok tizennégy éves koruktól ebben a szaftban úsztak, kívülről ismerték a múzeumokat, fel nem merült többségükben, hogy más pálya állhatna előttük: lenolajat reggeliztek, gipszet ebédeltek, egyszóval bennfentesek voltak. Irigykedtem, figyeltem és tanultam. Másodév végén majdnem kicsúszott a lábam alól a talaj: mesterem, aki feltűnően utált (persze én is őt) egyértelműen értésemre adta, hogy baj lesz velem. Fogalmam sem volt, hogy mi a baj. A kiadott feladatokért kétségtelenül nem nagyon lelkesedtem, a festő szakmát nagyon nem tudtam, de azt láttam, hogy tőle nem is fogom megtanulni.

Ha nem is tudtam, mit, de valamit nagyon akartam már csinálni. Emlékszem, vágytam jó vastagon festeni, de nem tudtam, hogy kell, meg aztán a festék is túl drága volt ahhoz, hogy lapáttal kenjük a vászonra, így aztán a Birkás Pistával kitaláltuk, hogy sok-sok VIM-et keverünk a festékbe, és azt kenjük jó vastagon a vászonra. Valahol a műtermem mélyén talán van még egy ilyen VIM-es kép, legalábbis sokáig őriztem. Az év végén aztán négyest kaptam szakmából, ami nem volt rossz osztályzat, én mégis elpucoltam: a nyári szünet alatt megkerestem a sokszorosító grafika mesterét, Ék Sándor bácsit, és átkéredzkedtem hozzá. Végtelenül jóindulatú ember volt: szeretettel és elnéző mosollyal nézte kétméteres "alig-figuratív" vásznaimat, amelyeket védőszárnyai alatt festettem. Fogalmam sem volt a festészetről, fogalmam sem volt még évekig arról a zsigeri kapcsolatról, ami jó esetben festő és vászna között létrejöhet. Azt hiszem, egyszerűen vagánykodtam. Nem akartam az akkoriban kívánatos posztimpresszionista képeket festeni. Utáltam Domanovszky rektor úr szürke képeit, piros, sárga és kék képeket akartam festeni. Nézegettem sokat a nagy néprajzi könyveket a könyvtárban, és a magyar népművészetben megtaláltam a receptet: sok pirosat, legalább annyi kéket és feketét kell a képre festeni, és azt kevés kis sárgával díszíteni. A kép témája általában valami alig figurális, dinamikus maszatolás volt. Ilyen képem is maradt egy, elég mulatságos.

Ha képzőművészetileg "ártatlan" voltál is a főiskolás idők előtt, mindenben, amit eddig említettél, ott lapul a művészet. Soha nem akartál valami más jellegű foglalkozást magadnak?

Pontosítsunk: képzőművészetileg a főiskola előtt nem ártatlan voltam, hanem műveletlen. Nem igazán hittem, hogy valaha is felvesznek a Képzőművészetire, de vonzottak a művészeti főiskolák. Egyszer kérdeztem anyámtól, hallgatván a "legendákat", hogy én nagyon rossz gyerek voltam-e. Anyám azt válaszolta, voltaképpen nem, csak mindig megszegtél minden létező szabályt. Azt hiszem, az átlaghoz képest későn lettem felnőtt, talán harmincéves korom körül. Az úgynevezett "polgári foglalkozások" soha nem vonzottak. Nem tudom, hogyan teljesítettem volna egy napi nyolc órás, rendes állásban. Ugyanakkor tudom, hogy a "szabadfoglalkozású" pálya sok fegyelmet kíván: magad találod ki a feladataidat, és saját magadnak kell elszámolnod is velük. Nem tudom, mi a nehezebb. Ugyan tanítottam néhány évet a József Attila Gimnáziumban, de persze ott is kivételezett helyzetben voltam: azzal a feltétellel vállaltam el, hogy soha nem írok tanterveket, nem járok tanári értekezletekre. Inkább valamiféle világnézeti kurzus volt az, mint rajz- vagy művészettörténet-tanítás. Nagyon szerettem csinálni, remek dolog kamaszokkal beszélgetni!

Van egy reklámstúdiód, és szerkesztője vagy a 2000 című folyóiratnak. Ezek a festészethez képest hiánypótló szerepet töltenek be az életedben?

Kezdjük az egyszerűbb végén: reklámgrafikával főiskolás korom óta foglalkozom. Az ok rém egyszerű: meg kellett élni valamiből. A nyolcvanas években nagyon sok hanglemezborítót terveztem, aztán mutattak egy számítógépet. Folyt a nyálam, hogy egy ilyen masinán tíz perc alatt meg lehet csinálni ugyanazt, mint amivel én a fotólaboromban egy napot szórakozom. Az egyik barátommal 1989-ben vettünk gépet, csináltunk egy kis stúdiót, nemsokára aztán már egyedül alapítottam céget. Beletanultam ebbe a szakmába. Volt sok sikerélményem, életemben először vehettem egy új autót. Keveset festettem, György Péter barátom azt jósolta: a legjobb grafikusok közé kerülök hamarosan, és abbahagyom a festést. Nem így történt. Ma már nagyon fáraszt, tervezem, hogy abbahagyom. Csak akinek ugye sok gyereke van, meg hozzá is szokott a "jó élethez"... Nem szívesen váltanék már életformát, el vagyok kényeztetve. Most veszik a képeinket, de tudom, ez kiszámíthatatlan. A 2000 szerkesztése egyszerű ügy. Minden héten egy este együtt üldögélek pár okos emberrel, akiket szeretek, és akik - azt hiszem - szeretnek engem. Közben meg sok-sok kéziratot kell elolvasni, persze néha ezt is unom, de mindent egybevéve szórakoztat. Számomra az olvasás igazi szenvedély; ha nem tehetném egy ideig, elvonási tüneteim lennének. Azt hiszem, egész jó lapot csinálunk. Hogy néha írok is? Múlatom az időt. Lehet néha egy festő is értelmiségi, nem?

Fordítsuk meg a kérdést: a festést tekinted-e főállásnak, a legfőbb hivatásnak?

A festés nem "állás". A festés az élet. A legnagyobb kaland az életemben. Mindig újból kell kezdeni, mindig vissza kell állni a startvonalhoz. Minden új vászon egy vadonatúj kaland: mikor nekikezdek, fogalmam sincs, hová jutok, jutok-e egyáltalán valahová? Ha valamit soha nem untam életemben, az a képcsinálás. Nem öröm rossz képekkel bajlódni (hiszen ha nem rossz, akkor készen van), de soha nem tudod, hogy a következő pillanatban nem történik-e valami csoda. És néha történik.

Hogyan értékeled a magad csodáit? Említetted, hogy a főiskolás időkben utáltad a szürkét, amely a későbbiekben aztán nagyon is a Szüts-képek sajátja lett - a lakótelepekkel, tömbházakkal és az embernélküliséggel együtt. Legutóbb ráadásul három "emberes" képed is született…

Két éve nekem is feltűnt, hogy keményebbek, kontrasztosabbak lettek a képeim. Múltkoriban azt válaszoltam egy, a változás okát firtató kérdésre, hogy elfogyott a húsz éve használt "gesso" alapozóm, és újat használok: ezen másképp fog az ecset. Ez is egy része az igazságnak. Persze sokat változtak a képeim az elmúlt huszonöt évben. Hogy mást ne mondjak: például nonfiguratív képek helyett már vagy tizenöt éve figurális vásznakat kenek – ha ugyan ez változás. Amikor elkezdek egy képet, nem tudom, mi lesz belőle. Egy kiválasztott színnel szoktam fölvázolni, ami – ha esetleg el is tűnik onnan – végigkíséri a képet. A lényegről – amíg festem – biztosan fogalmam sincs. Ott születik. Mint a magzat a mama hasában: rugdos már vadul, vannak nyugtalanabb napjai. De hogy szeretni fogja-e a spenótot, pocakos osztályvezető lesz vagy buddhista szerzetes, azt nem lehet tudni.

Változott a módszered az évek során? A képfestés kezdeti fázisaira gondolok: mindig fotó alapján festettél?

A csendéletekhez nem használtam fotókat, beállított csendéletet sem, de azok a tárgyak, amelyek a képen szerepeltek, mindig ott álltak a műteremben valahol a közelben. Pedig egy sótartót azért még fejből is… És mégis kellett. A lakótelepek óta mindig van egy (vagy több) kiinduló fotó. Az igazi kemény munka a fotók kiválasztása. A gyűjtögetés folyamatos, aztán meg napok, hetek, hónapok telnek el a barátkozással. Ülök a műtermemben, tíz-tizenkét fotó van a földön, és órákon keresztül nézegetem őket. Szerintem minden alkotó embernek a fejében van valamifajta alapkép: őskép, ami a munka minden szakaszában valahol jelen van bennem, és ehhez igazítva választom ki azt a néhány fotót, ahonnan egy kép útnak indul, de ehhez az ősképhez igazítom ösztönösen a készülő képet a festés során is. Félek persze, hogy ez az őskép szó is megtévesztő, hiszen korántsem képről van szó. Bartóknak vagy Csehovnak is volt, kellett legyen ilyen ősizéje, amihez viszonyítva a döntéseit munkája során meghozta. A fotózás elsősorban játék. Sokkal kisebb erőfeszítéssel tudok egy jó fotót összehozni mint egy jó képet. Éppen ezért persze mindig kicsit gyanús is a dolog: túl könnyen megy... Valószínűleg azért, mert olyan fotót, amelytől – ahogy Spiró mondja – egy percre megállnak a villamosok, még soha nem csináltam. Mint mondjuk Doisneau képe, A Városháza csókja. Majdnem olyat talán csináltam néhányat. A fotó nagyon bonyolult műfaj, a festészet ellentéte: a téma többnyire a legfontosabb. Mindent üt mint az adu az ultiban: egy fotó lehet rosszul komponálva, lehet egy kicsit életlen, lehetnek rosszak a fények. Ha egy síró, mezítelen kislány szalad a képen a fényképész felé, háttérben a napalmmal felégetett falu füstjével, és egy éppen komótosan rágyújtó katonával, az egy megrendítő fotó. Remekmű. Az éppen most. Egy festmény ideje – jó esetben – a mindig, a most már örökké. A metafizika, kezi’csókolom.

Mi a véleményed a kortárs képzőművészetről általában?

Az igazat megvallva – talán túl közelről látom –, de nem érzem a lobogást a magyar képzőművészetben. A minap nyitották meg az új Kortárs Képzőművészeti Múzeumot, röhejes új nevén a LUMÚ-t. (A Ludwig Múzeumból szellemeskedték ki ezt a nevet.) Ott is elgondolkodtam: kortárs művészet? Az anyag jelentős része a múlt század közepe táján született. Úgy érzem, az irodalom felszívta magába, bekebelezte, megemésztette a huszadik század avantgárd újításait: a posztmodern fogalomba szépen belegyúrta az egészet, innen nézve minden súlyosabb megrázkódtatás nélkül. Az avantgárd az élcsapat; a felderítők, akik a hadseregtörzs előtt mennek, felderítik a terepet, és felszedik az aknákat, hogy a hadsereg zavartalanabbul nyomulhasson előre. A kortárs képzőművészet egy részével időnként az az érzésem, hogy mennek-mennek előre, robbannak lábuk alatt az aknák, és már régen elvesztették minden kapcsolatukat az igazi sereggel. Mint a japán harcosok a dzsungelben, akik ötven évvel a háború után vad golyózáporral fogadták a szigetre tévedő turistákat, mert elfelejtették értesíteni őket, hogy véget ért a világháború.

Magaddal is ilyen szigorú vagy? Van, mikor igazán örülsz?

Nagyon örülök, ha dicsérnek. Örülök, ha megveszik a képeimet. Örülök, hogy elég sok pénzt adnak értük. Örülök, hogy számon tartanak. A siker nagyon jó, de nem fontos sajnos.

A Millenáris Park Kerengő Galériájában most nyílt a huszonhetedik önálló kiállításod, újból felteszem beszélgetésünk első kérdését: elégedett vagy?

Mármint az életemmel? Többnyire elégedett vagyok például a gyerekeimmel, úgy tűnik, rendes ember lett-lesz belőlük. Elégedett vagyok a barátaimmal, sok figyelmet és szeretetet kapok tőlük. Elégedett vagyok a Mamámmal, mert sokat tanultam tőle, mert nagyon szerettük egymást, és ezt mindketten tudtuk is. Elégedett vagyok, mert halála előtt nem sokat szenvedett. Elégedett vagyok, mert jó autóm van, mert megint vehettem egy új fényképezőgépet, mert nincsenek komoly anyagi gondjaim, mert Nóra lányom tegnap megkapta a jogosítványát. Elégedett vagyok, mert a barátaim jó regényeket írnak. Elégedett vagyok a Sorssal, mert adta nekem a Vojnichot (a művész felesége - a szerk.). Néha még magammal is elégedett vagyok hosszú percekig.

Az interjút Rovacsek Mária készítette.

Képek a Millenáris kiállításából, sorrendben: Külváros, Vége van a nyárnak, Toszkána, Dankó utca, Párizs buszablakból

A főoldalon részlet látható a Párizs buszablakból című képből.


Kapcsolódó linkek:
Szüts Miklós oldala
Szüts Miklós kiállítása
A 2000 honlapja