napi online kultúra és tudomány

INTERJÚ
Vonzanak a félreértések
Beszélgetés Arthur Phillips íróval


Minneapolisban született, elvégezte a Harvard Egyetemet, volt gyerekszínész, dzsessz-zenész, bukott vállalkozó. 1990-ben Kelet-Európába jött, hogy közelről nézhesse végig a rendszerváltást. 2002-ben Prága címmel adták ki Budapestről szóló első regényét, amely rögtön elismert íróvá tette. Tavaly fejezte be második regényét, az Egyiptológust, amely Magyarországon az Európa Kiadónál jelent meg a tavaszi könyvvásárra.

Miért épp Egyiptomot szemelte ki a regényben szereplő régészek és megszállottak kutatási területének? Nem lehetett volna a helyszín más ókori birodalom?

Nagyon gazdag az egyiptológia és az egyiptológusok története. A regényben szerepel Howard Carter, aki felfedezte Tutanhamon sírját. Neki már önmagában is fantasztikus élettörténete van, ezért szinte egyértelmű volt, hogy Egyiptomot választom. Persze egy idő múlva az is fontos lett, hogy az egyiptomi kultúrában és vallásban komoly szerepet játszik a halhatatlanság. A múmiák, a piramisok funkciója az volt, hogy az embert átvigyék az örök életbe. A halhatatlanság elérhető ebben a kultúrában. Ez a főszereplő, Trilipush legnagyobb vágya is.

A halhatatlanság mennyire fontos Önnek?

Az eszemmel tudom, hogy ez hülyeség, és mondhatom, hogy nem érdekel, mi lesz, ha meghalok. De ez benne van az ember vérében, és nem hiszem, hogy bárki, aki mondjuk könyvet ír, nem vágyik erre. Ez különösen a vallásos embereknél egyértelmű, de az ateisták is vágynak a halhatatlanságra. Nemcsak a művészek törekednek erre. Ott vannak például azok, akikről intézményeket neveznek el, vagy akik erős akarattal véghezvisznek valamit az életben. Ez elkerülhetetlen része az ember természetének. És ha nem a halál a végső pont, akkor az életnek határozott célja lesz. Épp most hallottam, hogy az új pápa a relativizmus győzelméről beszélt. Pedig keményebb munkára sarkallja az embert, ha azt gondolja, hogy a tetteit megítélik a halála után. Az már mindegy, hogy a lelkéről vagy a munkájáról van-e szó.

És mit mondott a pápa a relativizmusról?

Ő egy bizonyos igazságban hisz, amely nélkül az élet elveszti a központi magját. Szerinte van valami reménytelenség a mai világban. Vagyis sokan azt kérdezik maguktól: „Mit számít, mit vittem véghez 70-80 év alatt?”

Az előző könyve is részben a történelemhez való viszonyról szólt.

Ez igaz. Amikor felépítek egy könyvet, mindig úgy tűnik, még néhány emberrel kapcsolatban is képtelenség mindent megérteni. Ez valóban érdekel. Minden jó szándék ellenére az emberek folyton félreértik egymást. Aztán megpróbálnak magyarázkodni, és ezekben a magyarázatokban megint félreértik egymást. És az idő múlásával ezt meg lehet százszorozni. Egyre több idő elteltével egyre bizonytalanabb lesz, hogy igazat mondtunk-e, jól emlékeztünk-e, hogy elég pontosan fejeztük-e ki magunkat. Hirtelen teljesen nyilvánvaló lesz, valójában mennyire keveset is tudunk. Ez számomra az élet magától értetődő része. És amikor írom a könyvet, a problémák történelmi kérdések formájában is előkerülnek. Hiszen a történelem is fontos része az ember életének. Vegyük például Magyarországot, ahol 15 évvel ezelőtt vérre menő kérdés volt, ki kivel mit csinált a múltban. A történelemkönyvek ellentmondtak egymásnak, attól függően, hogy mikor és ki írta őket. A múlttal kapcsolatos félreértések állandóan terítéken voltak. De ez már szinte annyira filozofikus, hogy alig értem.

Miért?

Mert nem tudom a választ! Szerintem ez az élet gyönyörű jelensége. Tehát azt hiszem, igaza van. Nagyon vonzanak ezek a félreértések és bonyodalmak, mert szerintem ez mutatja meg, hogyan működik az élet.

Mi volt a kiindulási pontja a könyv megírásának?

Először a végét találtam ki, ami az amerikai kiadásban két oldal. Sétáltattam a kutyámat, és véletlenül eszembe jutott egy ötlet. Rögtön tudtam, hogy ez egy regény vége, és jó vég, és hogy ezt szeretném megírni.

Amikor írta a regényt, soha nem érezte, hogy mégsem a felé a vég felé halad, amit eredetileg kitalált?

Érdekes, ezt még senki sem kérdezte. Sok olyan dolog történt, amire nem számítottam – és persze ez az élvezet az egészben –, de a vég mindig stimmelt.

Szeretne valamit elmondani erről a titokzatos végről?

Nem, ezt meghagyom az olvasók örömének. Egyébként nem is olyan fontos ez a vég, mint amekkora ügyet kerekítettem belőle azzal, hogy így kiemeltem. Ez egy szép és meglepő befejezés, de nincs ennél nagyobb jelentősége.

Végzett kutatásokat is? Úgy tudom, nem sok időt töltött például Egyiptomban...

3-4 napot voltam ott pár évvel ezelőtt, és Ausztráliában sose jártam. Ezért nagyon szabadon tudtam írni. Nem végeztem előzetes kutatásokat, hanem csak írtam, amit gondoltam, és amikor valami konkrétumra volt szükségem, akkor ott üresen hagytam a papírt. Amikor elfogyott a lendületem, akkor elkezdtem utánanézni a dolgoknak, és a megfelelő vagy nekem tetszőeket illesztettem be. Ezek a részletek sokszor egy-egy újabb történetszálat nyitottak meg. És akkor megint csak írtam, és írtam, és írtam, utána pedig kutattam. Végül az egészet elküldtem egy egyiptológusnak, aki a tudományosan pontatlan részeket kiszűrte (persze a fantázia szüleményeit nem bántotta).

Az ausztrálokkal is egyeztetett?

A könyvet elküldtem egy ausztrál hölgynek is. De a megjelenés után egy hiba még maradt benne: 1944-ben az egyik szereplő tévét néz Ausztáliában. De kiderült, hogy Ausztráliában csak 1945-ben vezették be a televíziót. Így a tévéből később rádió lett.

Korábban beszédeket írt régen mások számára. Ez a regény levelekből illetve monológokból áll. Segítette ez a korábbi tapasztalata?

A beszédírás nagyon jó gyakorlat volt a regényíráshoz. Valaki más hangján kell megszólalni, és ez a valaki tulajdonképpen nem is valós figura. Hiszen egy beszédben mindenki viccesebbnek, okosabbnak, összefogottabbnak akar tűnni, mint amilyen valójában. Nyíltan vagy burkoltan a legjobb színben akar feltűnni. Úgyhogy ez mindenféle szempontból nagyon jó gyakorlat volt.

A regényben szereplő karaktereknek voltak konkrét mintái a valóságban?

Nem nagyon. Howard Carter visszaemlékezése volt az egyetlen inspiráció. Ennek bizonyos részletei nagyon alkalmasak a paródiára, annak ellenére, hogy Carter nagy tisztelője vagyok. Trilipush egyes tulajdonságai Carter valódi figurájából származnak. De a kitalált figuráknak nincsenek valódi megfelelői.

A bonyolult és szövevényes történet megírása izgatta inkább vagy volt valami alapgondolat, ami foglalkoztatta?

Kérdés, hogy van-e egyáltalán olyan gondolat, amit közölni akarok az olvasóval. A válasz: nem. Bár semmi kifogásom az olyan könyvek ellen, amelyek valamiféle üzenetet közvetítenek. Ha lenne valami fontos, amit el akarnék bárkinek is mondani, akkor azt egyszerűen kimondanám. Egy könyvben a gondolatok csak abból a szempontból fontosak, hogy a szereplők min gondolkodnak, és mi motiválja őket. Csak az ő véleményük számít, és ők el is akarják mondani az életüket meghatározó gondolatokat. Egy könyv pedig akkor van jól felépítve, ha ellentmondásos, és minden több szemszögből van megvilágítva.

Több self-made man is szerepel ebben a könyvben. A „self-made man”-ség számomra az amerikai álommal kapcsolódik össze. Ön ezzel meg akarta kérdőjelezni az amerikai álom érvényességét?

Sokkal kisebb dolgokról van itt szó. Vannak barátaim, akik rossz körülmények között éltek gyerekkorukban, de aztán „megcsinálták” magukat. Ez pedig nem vagyon, hanem személyiség kérdése. És én csodálom őket azért, amit elértek. Talán ez a legfőbb közös pont a Prága és az Egyiptológus között: hogyan teremtik meg magukat az emberek, aztán mit kezdenek ezzel, és ezek a megteremtett alakok hogyan találkoznak egymással.

Egy interjúban azt mondta, hogy „érdekes élmény már publikált írónak lenni. A siker után most kezdődik annak a feszültsége, hogy vajon belebukok-e a következőbe”. Ezt most hogy látja a második könyve után?

Ugyanígy. A második könyv is siker lett, akkor mi lesz a következő után. Ez soha nem fog megváltozni.

Nem? Az első könyv után biztosan sokan mondták: vak tyúk is talál szemet.

Most pedig azt, hogy szerencséje volt: írt két jó könyvet, de majd meglátjuk, mi lesz. Nagyon szerencsésnek érzem magam. A világon nekem van a legjobb munkám, és szinte el sem hiszem, hogy ezt csinálhatom. Olyan, mintha ötösöm lett volna a lottón. És persze nem szeretném, ha ezt el kéne veszítenem. Nem akarok hibázni; nem akarok rossz könyvet írni; nem akarom, hogy ne tetsszen az embereknek, amit írok; nem akarok olyat írni, amit én nem szeretek, vagy amit senki sem olvas el. Ez egy nehéz biznisz, és minden jószerencsém elveszhet egy pillanat alatt. Nem hiszem, hogy csökkenni fog a nyomás. Ez benne van a pakliban.

Olvastam a New York Times kritikáját. A Prágát az egekig magasztalták, ezt viszont lehúzták. Az egyik kritikus azt mondta, el kell döntenie, hogy annak a közönségnek akar-e írni, amelyiknek a Prágát írta, vagy annak, amelyiknek az Egyiptológust. Mit gondol erről?

Nem tudom, szabad-e egy szerzőnek kemény véleményt mondania azokról a nagy-nagy hülyeségekről, amelyeket néha írnak róla. Ez annyira buta megjegyzés, hogy nem is tudom, mit kezdjek vele. ... Ön szerint helyes az, ha egy neves újság megmondja az írónak, hogyan viselkedjen, és hogy ugyanannak a közönségnek írjon? Szerintem ez elég furcsa egy ilyen jó nevű laptól, mint a New York Times. És különösen akkor, amikor ugyanez a lap arról panaszkodik, hogy az írók kiszámíthatóak, és úgy adják-veszi őket, mint egy árucikket, meg hogy nem elég különbözőek a könyvek. Akkor miért mondják meg másnak, hogy ugyanazon a hangon kell írnia, mint az előző könyvében. Szerintem ez egy nagyon bizarr megjegyzés.

Az interjút Hidas Judit készítette.
(A beszélgetés egyes részei a Magyar Rádióban is elhangzottak)

Kapcsolódó linkek:
A Prága honlapja
Az Egyiptológus honlapja
M. Nagy Miklós a Prága című könyvről, részlet a regényből




Korábbi interjúk: