Mérei Anna:A film eredetileg az apukámról, Mérei Ferenc pszichológusról szólt volna, aki szintén börtönben volt ’56 miatt. Az ő történetével szerettem volna foglalkozni, de mindenféle okok miatt a börtönévekre szűkítettem le az eseményeket. Akkor jött az ötlet, hogy más szereplőket is bevonhatnánk a filmbe, a végén pedig úgy alakult, hogy ezt a témát elhagytam és maradt a filmben szereplő két család, Vásárhelyi Miklósé és Bali Sándoré. Így reprezentatívabb lett a film, hiszen egy értelmiségi és egy munkás család szemszögéből is bemutatja a történteket.

Katona Zsuzsa:Bali Sándorék története nagyon megfogott bennünket, ráadásul róla, róluk soha nem készült még semmilyen anyag. Anna a Vásárhelyi családot ismerte régebbről, így egyértelmű volt a választás. Azért is csak két család szerepel a filmben, mert többel érdemben nem lehetett volna foglalkozni.

Miért tartották fontosnak, hogy a legfiatalabb generációt is bevonják a történetbe?

M.A.:Amikor még az a felállás volt, hogy az apukám szerepel a filmben, folyton azon gondolkodtam, ki készítse az interjúkat, beszélgetéseket édesanyámmal és a családtagjaimmal. Eszembe ötlött, hogy a mai generáció érdeklődését helyezzük a középpontba, így a családom esetében a fiam kérdezett volna, aki egyébként újságíró. Ebbe az ötletbe beleszerettünk, megtartottuk azután is, hogy apukám történetét elhagytuk. Szerettük ezt a megoldást, mert nagyon jó átkötést ad két generáció között.

Szerzőpárosként készítették ezt a filmet. Hogyan találkoztak, mióta dolgoznak együtt?

K.ZS.:Egy helyen dolgoztunk, a Magyar Televíziónál, de külön osztályokon. Egy barátnőm dolgozott akkoriban Annával, akivel jól kijöttek, legalábbis nekem ez volt az információm. Én is nagyon szerettem volna vele dolgozni, az 1990-es évek elején próbálkoztam is nála, de ez nem sikerült igazán jól, akkor még „túl lila” voltam Annának. 1996-ban indult a Magyarok Cselekedetei című sorozat, ott találkoztunk újra össze. Úgy gondoltam, ez olyan téma, ami őt is érdekli, megint nekifutottam, hogy becserkésszem. Az első közös munkánk a magyar kártyáról szóló Magyarok Cselekedetei etűd volt. Ezt követően majdnem húsz epizódot készítettünk együtt, és jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk. Amikor Annát 1999-ben, engem 2000-ben elbocsátottak a televíziótól – hozzá teszem, hála Istennek, mert azóta érzem magam szabadnak és függetlennek – a saját lábunkra álltunk, ma már saját cégünk készíti a filmeket.

M.A.:Nagyon jól kiegészítjük egymást. Zsuzsa hihetetlenül dinamikus és erre nekem nagyon nagy szükségem van. Mikor én csüggedek, ő mindig tud erőt adni nekem.

A film nagyon sajátos nézőpontból, az otthon maradt nők szemszögéből mutatja be azt, amit eddig az események főhőseinek aspektusából ismerhettünk. Mennyire gondolják feministának a filmet, a témát?

K.ZS.:A feminizmus egy egészen más politikai, társadalmi mozgalom. Arról szól, hogy a nők a férfiak helyére akarnak állni. Mi azonban olyan nőkről csinálunk filmet, akik a férfiak mögött állnak és segítik őket. Az ok, amiért a nők oldaláról mutattuk be a történetet az, hogy a téma szerintem jobban megragadható érzelmi oldalról. Fontos volt, hogy ne csak pusztán a tényeket mutassuk be, hanem érzelmileg megérintsük a nézőt. Úgy vélem, minden munkánkban jellemző vonás, hogy nemcsak a tényszerűség a fontos, hanem az érzelmi töltet. Az a fontos számunkra, hogy a nézőt megérintse a film, hogy sírjon, vagy nevessen, amikor kell, hogy élmény legyen számára az alkotásunk. Ez egy olyan szemszög, aminek segítségével közelebb lehet hozni a nézőhöz a történelmet.

M.A.:A feminizmus egyáltalán nem érdekel. Már az előző munkáinkban, a Múzsa csókjai című sorozatunkban is az érdekelt minket, hogy az erős, nagy egyéniségű férfiak mellett milyen a nők szerepe. Ők, mint háttér, nagyon sokat jelentenek, és mi ezt próbáljuk kutatni. Ebben az esetben a férfiak azonban már nincsenek közöttünk, nem volt nagyon más választásunk, minthogy a nőket, a családot mutassuk be, azt, hogy a családok, miként éltek abban az időben. A börtön valójában elég eseménytelen helyszín, kint viszont zajlik az élet, küzdeni kell a mindennapi létért. Minket az érdekelt, hogy a feleségek hogyan tudták tartani a „frontot”. Lehet, hogy ebben a témában megint benne van az én sorsom is. Azért is gondolom, hogy ennek a feminizmushoz semmi köze, hiszen mindkét családban a fiú unoka kérdez.

Eltelt ötven év. Mészáros Márta nemrég készítette el A temetetlen halott című filmjét. Mit gondolnak, a magyar társadalom megérett-e arra, hogy indulatok nélkül feldolgozza a múltat, az ’56 utáni megtorlás időszakát?

M.A.:Erről már rég kellett volna beszélni, de a mai napig erős az elhallgatás, és nagy a káosz ezzel kapcsolatban. A film készítése során elképesztő volt azzal szembesülni, hogy az emberek általában milyen keveset tudnak a történetekről, ötvenhatról . Azt gondoltam, hogy számomra teljesen egyértelmű események már a könyökünkön jönnek ki, de döbbenetes volt tapasztalni mennyire nincsenek benne a köztudatban bizonyos események. Teljes elhallgatás jellemzi a kort.

K.ZS.:Így igaz. Tizenöt éve volt rendszerváltás, és ’56-ról most kezdenek csak filmek születni. Visszatérve a kérdésedre, szerintem nem tudta a magyar társadalom feldolgozni mindezt. Még Trianont vagy a második világháborút sem sikerült, pedig azóta több idő telt már el. Lehet, hogy a mohácsi vészt már fel tudta, bár arról is vannak még viták. Az eltelt ötven év csak apró porszem a történelem menetében. Még élnek olyanok, akik akkor szerepet vállaltak, és ez még inkább megnehezíti a dolgot. Mindenki ki akarja sajátítani magának, ’56-ot, van sokféle társaság különféle oldalról, jobbról, balról, középről és mindenki azt mondja: ő csinálta a forradalmat. Majd talán a mi unokáinknak, ha eltelik újabb ötven év, a helyére kerül a dolog. Most annyi történik, hogy legalább elkezdtek erről beszélni.

Az interjút Szlanárs Emese készítette.



Kapcsolódó link:
A DUNA TV honlapja