napi online kultúra és tudomány

INTERJÚ
Szerkesztő a metró másik kocsijában
Interjú Kemény Vagyimmal


Kemény Vagyim a Café Bábel főszerkesztője, és a Ráday utcai Folyóirat-fesztivál kitalálója, továbbá a VersMetró ötletgazdája, egyik főszervezője. A VersMetró harmadik, Titkos hely címet viselő pályázati szakasza a napokban zárult le, és ennek apropóján ültünk le beszélgetni.

A legtöbb esetben a neved mellé biggyesztik, hogy szociológus vagy, én viszont úgy tudom, a Közgázra jártál.

Igen, ennek az az egyszerű oka, hogy a Közgázon van szociológia, sőt filozófia szak is, és én mindkettőt elvégeztem. Amióta erre lehetőség van, talán három olyan őrült ember akadt, aki ezt a szakpárosítást választotta, mondjuk a marketing helyett.

Mihez kezdtél diploma után?

A Közgázon működik egy Társadalomelméleti Kollégium. Ez egy szakkollégium, ahol a diákok előadásokat, konferenciákat szerveznek, kutatnak, és ahogy az olyankor szokás, ha ötven-hatvan fiatal együtt lakik és gondolkodik, megpróbálják megváltani a világot. Diploma után itt lettem senior. Amikor elvégeztem az egyetemet, egy darabig azt gondoltam, hogy elitkutató leszek, ebből is írtam a szakdolgozatom. Aztán egy-két év alatt rájöttem, hogy ez a téma lerágott csont, semmi meglepően újat sem tudnék felmutatni.

Sokszor találkozhatunk a neveddel, mint aláíróéval: tiltakozásokra, nyílt levelekre gondolok. Milyen ügyek mellett kötelezed el magad?

Kissé bonyolult, hogy mikor ki mellé érdemes odaállni, de én viszonylag egyszerű elvet követek: mivel a szó szellemi – és nem pártpolitikai – értelmében baloldali elkötelezettségű vagyok, általában olyanokkal vállalok szolidaritást, akik elnyomottak, bajban vannak. Az is zavart, amikor turistákat vertek, de mivel radikális feministának vallom magam, ez ügyben is többször írtam már alá.

Hogyan kerültél a Café Bábel vonzáskörébe?

A folyóirat-kultúrához fűződő kapcsolatom egy kedves, személyes történettel kezdődik. Elsőéves voltam, és egy szociológia vizsgára készülve Andorka Rudolf „Bevezetés a szociológiába” című alapművét olvastam a kettes villamoson. Egyszer csak észrevettem, hogy velem szemben maga a szerző utazik. Ő is észlelte, mi a helyzet, el is mosolyodott. Erre nekibátorodtam, és megszólítottam. Mindenféléről beszélgettünk, elmesélte, hogy épp egy válaszcikket fogalmaz a Replikának, ahol kikezdték a tanait. Több se kellett, rohantam a könyvtárba Replikát olvasni, és rájöttem, hogy a tudományos élet a folyóiratokban zajlik, így ha valamit akarok kezdeni magammal, akkor falnom kell ezeket a lapokat. Azóta vagyok folyóiratmániás. A Bábelhez pedig úgy kerültem, hogy az egyetemen tanárom volt Braun Róbert, a lap alapító főszerkesztője, és Keszthelyi András egykori szerkesztő is. Robival kvázi mester–tanítvány viszonyba kerültem. 1999-ben megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni a szerkesztőséghez. Eleinte nem sejtettem, hogy – más fiatalokkal együtt – azért vett be a csapatba, mert át akarja engedni nekünk a lapot. Úgy gondolja ugyanis, és ebben egyetértek vele, hogy a lapszerkesztés a húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó lelkes fiataloknak való – más kérdés, hogy a publikálók közt idősebbek is vannak.

A lelkes szó azt is jelenti, hogy lelkesedésből, vagyis ingyen dolgoztok?

Persze, ez inkább szerelem. Jelenleg csupán egy szerkesztőségi titkárt vagyunk képesek eltartani különböző pályázati pénzekből. Csak a publikációkért és a fordításokért tudunk fizetni.

A generációváltás új szellemiséget, új struktúrát is jelentett, vagy inkább a folyamatosság a meghatározó?

Mindkettő igaz. A generációváltás hál’ istennek eléggé zökkenőmentesre sikerült, és néhányan maradtak a régi szerkesztőségből is: Miklósi Zoltán, Várkonyi Benedek és Zentai Violetta. Vannak, akik velem szinte egy időben kerültek a laphoz, mint Borgos Anna vagy Kiss Károly Miklós, és vannak, akiket már én hoztam ide: Balázs Eszter Annát – akit épp a Versmetró révén ismertem meg – vagy ilyen Dombos Tamás is. Valamiféle váltás bizonyosan érzékelhető, mivel az új emberek új érdeklődési kört, új hangsúlyokat hoztak magukkal. Négyen vagyunk például közgazdászok, úgyhogy felbukkantak közgazdasági szövegek, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző. Borgos Anna megjelenésével a pszichológia is hangsúlyosabbá vált, Balázs Eszter Anna bekerülésével erősebb lett az irodalmi vonulat. Ugyanakkor épp az az izgalmas a munkamódszerünkben, hogy egy-egy szerkesztő nem csak a saját, szűken vett területéről hoz ötleteket, mindenki belekóstolhat másba is. Azt hiszem, nem sok olyan negyedéves lap van, amely elmondhatja magáról, hogy a szerkesztőség hetente szigorúan összegyűlik egy kis együttgondolkodásra. Ennek nagyon fontos közös szellemiség építő szerepe van. Vannak társszerkesztőink is, őket évente kétszer-háromszor keressük meg, mert adunk a véleményükre: mostantól Babarczy Eszter, Barna Imre, Kálmán C. György és Wessely Anna lesznek segítségünkre.

A Café Bábel tematikus lap: hogyan dől el, mi lesz a következő szám kulcsfogalma?

Elkezdünk gondolkozni, dobálózunk szavakkal és asszociációkkal. Hogy mi marad fenn a rostán, az attól függ, hogy melyik fogalomhoz tudunk fontos, releváns szövegeket kötni. Ha már megvan a fogalom, akár fel is kérünk szerzőket egy-egy cikk megírására. De az is előfordul, hogy varázslatosan sikerül a dolog, és az egyik szám kiköveteli a következőt. Azután rendezünk egy gyors ötletbörzét, hogy milyen jelentős külföldi cikkek kapcsolódhatnak a témához. Például a legutóbbi számunk a sors fogalma köré csoportosult, és nekem fontos volt, hogy ezzel kapcsolatban lehozzunk egy Max Weber munkásságával foglalkozó szöveget. Amikor valaki nekiáll elolvasni a lapot, nyilván nem ezzel a cikkel kezdi, de nekem a szívem csücske. A lap büszke arra, hogy bizonyos témákat mi dobunk be a hazai közgondolkodásba: például a Bábelben lehetett először olvasni értelmező tanulmányt a Maus című képregényről, Frida Kahlo-ról vagy Malinowskinak, az antropológiai terepmunka atyjának morális problematikusságáról. De a legutóbbi számunkban ilyen csemege a Rachel Rosenblum-tanulmány is: ez egy olyan pszeudo holokauszt-történetről szól, ami Nyugaton évek óta vitákat gerjeszt, de itthon még nem nagyon lehetett hallani róla.

Ironikus enciklopédista lapnak tituláltad a Bábelt. Ezt hogyan kell értenünk?

Nos, most egy szellemi coming out következik: én egy rendes posztmodern srác vagyok. Mint ilyen, nyilván nem gondolom azt, hogy lehet enciklopédiát csinálni, hogy meg lehet ragadni a tudást, szövegre lehet fordítani a világot stb. Ezt csak ironikusan lehet ma értelmezni, ugyanakkor persze nem lemondva a mindenre kíváncsiság hevületéről, ami tovább él az emberben. Annyiban is ironikus a dolog, hogy a választott témák játékteret engednek nekünk: aki megnéz egy lapszámot, látja, hogy megpiszkáljuk a fogalmak körül megkövesedett asszociációkat, törekszünk az új szempontok felmutatására.

Kiknek szól a lap?

A bölcsészet, a társadalomtudományok iránt érdeklődő egyetemi, posztegyetemi világnak, főként a húsztól negyvenig terjedő korosztálynak. Ha idősebbek is olvasnak minket, annak persze örülünk. Az egyetemi célközönség abból a szempontból is fontos szerepet játszik, hogy egyes cikkeink meghatározóak lehetnek bizonyos egyetemi kurzusoknál. Ettől függetlenül nem vagyunk szakfolyóirat, tehát nem kifejezetten kutatási szövegeket jelentetünk meg, mert törekszünk rá, hogy laikusok számára is olvashatóak legyenek a cikkek.

A VersMetró kezdeményezés is a Café Bábel nevéhez fűződik. Hogyan született az ötlet?

Kalandosan. Jó pár éve utaztunk a metrón az akkori kedvesemmel, és az Arany János utcai megállónál azon kezdtünk töprengeni, hogy milyen jó lenne Arany János verseit olvasni a megálló területén. VersMetrónak vagy MetróVersnek kereszteltük az ötletet, de egy időre jegeltük. Aztán amikor megismerkedtem Balázs Eszter Annával, aki a Szépírók Társasága titkára volt, megemlítettem neki a dolgot, pláne, mert ők is szerveztek valami hasonlót, a Szépírók Villamosát. Meg is tetszett neki az ötlet, de megint sok idő telt el, amíg már annyira komolyan vettük, hogy el is kezdtük szervezni. Először is ki kellett derítenünk, kié a metró. Kiderült, hogy a metrómegállók nem jönnek szóba, de a metrószerelvények tulajdonosának (Promix-Plus Rt.) médiaigazgatója, Pető Zsolt szimpatizált az ötlettel. Arra gondoltunk, tíz-húsz versről lesz szó, de ő túlszárnyalta az elképzeléseinket, kétszáz verset kért, amit aztán lealkudtuk száztízre. Nem könnyű feladat száztíz színvonalas kortárs verset egybegyűjteni, úgyhogy kiírtunk egy pályázatot.

Az első fordulónál az volt a szándékotok, hogy minél többen jelentkezzenek a pályázatra, és legyen ez egy össznépi ügy, vagy arra törekedtetek, hogy ismert költőktől minél jobb versek érkezzenek be?

Nem az volt fontos, hogy minél ismertebb költőktől, hanem az, hogy minél jobb művek szülessenek. Tény, hogy elsősorban az irodalmárokat céloztuk meg, olyan helyeken hirdettük meg a pályázatot, ahol főleg ők érhetik el, például a litera.hu-n, a terasz.hu-n, a Szépírók Társasága körlevelében. Természetesen aztán ez elterjedt a városban, végül is négyszáz pályamunka érkezett be. Balázs Eszter Anna, Mészáros Sándor és jómagam válogattuk ki a legjobbakat. Egyenként feküdtünk neki a verseknek, és mindenki hozta az általa legjobbnak vélt száztízet. Persze rengeteg volt az átfedés, úgyhogy nagy vitáink nem voltak. Bár tágan határoztuk meg, elvileg volt kiírt tematika: a városról kértünk verseket. Egy idő után aztán beláttuk, fontosabb szempont, hogy jó verseket olvassanak az utasok, úgyhogy e téren engedékenyek voltunk. A mostani pályázatnál már szigorúbban vesszük a tematikai kötöttséget. Hál’ istennek, a költőknek is fontos volt, hogy ekkora olvasótábor előtt megjelenhessenek, nagy elánnal vetették magukat a munkába. Aztán jött a második etap: képzőművészeti anyagokat válogattunk a versekhez. A litera.hu-n annak idején szavazni is lehetett a plakátokra.

Melyik a kedvenc versed ebből a fordulóból?

Tóth Krisztina versét, a „Hajdu-bluest” imádom, Nádasdy Ádám verse, az „Angyal a metró másik kocsijában” szintén a kedvenceim közé tartozik, van egy sora: „Mindent tudtál, csak nem tudtad, hogy minden” - sokat rágódtam-rágódom rajta.

A következő forduló idén áprilisban József Attila-versrészleteket mutatott be. Ezek már a kettes és hármas metró vonalán is olvashatóak voltak, és angolul, németül, franciául és oroszul is megjelentek.

Nos, a metró egy olyan terep, ahol nem csak magyarok utaznak, hanem turisták is, ezt figyelembe kellett vennünk. Különben is, jelenleg a VersMetró a legtöbb olvasót elérő irodalmi felület. Van a marketinges számolás, ami napi egymillió olvasóról beszél, de ha szerényen számoljuk, akkor is összességében több mint egy millióan olvassák ezeket a verseket. Márpedig egyéb felületeken kortárs magyar művészetet egymillió ember nem olvas. Vegyük, mondjuk, Tóth Krisztinát, aki az „istennő”: néhány száz ember veszi a köteteit, ez nevetséges. Érdekes kérdés egyébként, hogy milyen is a jó versmarketing. Hol találkozunk kortárs versekkel? Leginkább sehol. Az irodalmi folyóiratokat az újságosok is eldugják, köteteket csak a költő halála után veszünk, a tévében, rádióban nem lehet ezt a műfajt jól megjeleníteni, az emberek az ilyen típusú műsorokról rutinos mozdulatokkal elkapcsolnak, a napilapokban a versek elvesznek. Maradnak az óriásplakátok vagy a VersMetró. Ezért is keveredtünk ebbe a dologba, mert rátaláltuk arra a felületre, ahol a versek meg tudnak élni.

Az előadóesteket ezek szerint anakronisztikus műfajnak tartod?

A színész kiáll, elmondja, taps, visszavonulás. Nem tartom anakronisztikusnak, kedvelem az ilyesmit, de elitműfaj. Egyébként mi is csináltunk bemutatót a projektünkhöz, megpróbáltuk játékossá tenni, érdekességekkel megspékelni, például dj-cselló-énekes felállásban is előadták a verseket.

Hogyan válogattátok a plakátokat?

Az első VersMetrónál még esetlegesen. Voltak képzőművész ismerőseink, barátaink, nekik szóltunk, illetve írtunk a Képzőművészeti Egyetemnek is. Beérkeztek az alkotások, és Eszterrel kiválasztottuk, melyik kép melyik vershez passzol. Most már külön pályázatot írtunk ki a képző- és iparművészek számára. Ezt a határidőt tíz nappal későbbre tettük, így a már kiválogatott versekhez kereshetünk képeket. A mostani, „Titkos hely” koncepció egyszerre több célt szolgál: egyrészt a város olyan új helyeit képes elhelyezni a mentális térképen, amelyek eddig nem szerepeltek a képeslap-Budapest turisztikailag bejáratott helyei között, másrészt ez egy olyan hívó szó, ami nagyszerű ugródeszka lehet a költőknek, ebből nagyon izgalmas dolgok születhetnek. Különben is, szeretem Budapestet.

Ha sok kiváló, új vers összejön, kiadtok esetleg egy kötetet?

Ez a tipikus literátusi szemlélet, ahol a vers könyvformátumot jelent, ami leemelhető a polcról – pedig egy vers egy kötetben csak néhány száz embernek szól, a metrón viszont több százezernek. Egyébként ha minden összejön, és valahonnan terem rá pénz, akkor lehet, hogy csinálunk kötetet is.

Honnan az irodalmi elkötelezettséged? Tulajdonképpen milyen indíttatásból kezdted el a VersMetrót, miért nem hagytad az irodalmárokra?

Nekem többféle elkötelezettségem is van. Az az érdekes, hogy ez a két ügy, a Bábel és a VersMetró, tulajdonképpen egy és ugyanaz. Nemcsak azért, mert Eszterrel a Bábel szerkesztői vagyunk, így aztán ez egy bábeles megmozdulás, hanem azért is, mert már korábban elhatároztam, hogy ha fene fenét eszik is, újra felvirágoztatom a folyóirat-kultúrát Budapesten, illetve az országban. Nyilván nem egyes szám első személyben, de ebbe személy szerint is komoly energiát fektetek. Mivel terjesztés nincs, médiatámogatás nincs, folyóiratokról szóló kritika gyakorlatilag nincs, ki kell találni alternatív megoldásokat. Fut is már két-három olyan projekt, amelyek ha hosszú távon működőképesek és sikeresek lesznek, akkor elmondható, hogy letettünk valamit az asztalra az ügy érdekében. Ilyen a Ráday utcai Folyóirat-fesztivál, amit szintén a Bábel szervez, és ilyen a VersMetró is.

Talán én nem értem jól a dolgot, de a VersMetróból miként következik, hogy az emberek folyóiratokat fognak olvasni?

Nyilván nem közvetlenül, de az is valami, hogy egyáltalán elkezdenek olvasni, kultúrát fogyasztani. Az az első lépés, hogy beépül a tudatukba, hogy van kortárs magyar irodalom. A folyóirat-kultúra sem önmagában érdekes, hanem a szellemi tunyaság elleni eszközként. Remélem az is aktivizálja majd az embereket, hogy az egész kezdeményezésnek lesz internetes vetülete is: a litera.hu felvállalta, hogy házigazdája lesz az ügynek, megjelenteti a műveket, de lehet majd szavazni, fórumozni is. Sőt úgy tűnik, hogy a plakátokon lesz egy SMS-szám is, amire szavazatokat lehet majd küldeni. Arra törekszünk egyébként, hogy a VersMetró állandó projekt legyen, azaz minden évben sor kerüljön egy-két ilyen megmozdulásra.

Zsolnai Judit

Fotó: Egyed Péter


Kapcsolódó link:
A Litera oldala




Korábbi interjúk: