napi online kultúra és tudomány

INTERJÚ
"Meg kell tanulni együttélni a kiszámíthatatlansággal"
Interjú Dusan Makavejevvel


Az egyik legellentmondásosabb jugoszláv rendező, aki egész életében a test felszabadításáról készítette a filmjeit, amelyek, ahogy ő fogalmaz „az individuum birtokbavételére és a politika visszahódítására” tett kísérletek. Úgy véli, a politika mindannyiunk ügye, és nem szabad hagynunk, hogy a politikusok kisajátítsák. Dusan Makavejev az Örökmozgóban bemutatott filmsorozata alkalmából járt Budapesten.

Mostanában több időt tölt Európában. Miért költözött vissza Amerikából?

Csak tanítani mentem Amerikába, csupán hat-hét évet éltem ott. Mindvégig megtartottam a belgrádi lakásomat. Sokfelé dolgoztam már, nem mondhatom, hogy Belgrádon kívül bármelyik helyhez hosszú távon ragaszkodtam volna. Most persze megkérdezhetné, hogy miért nem élek egy kellemesbb helyen, és talán tényleg jobb lenne olyan városban élni, ahol minden második évben forgathatok filmet. Belgrádban most nagy a fejetlenség, a káosz és a bizonytalanság. Nincsenek meg a feltételek a komoly munkához, nagyon primitív és kezdetleges állapotok uralkodnak, mégsem tudok máshol élni.

Szeretne most ott vagy valahol máshol egy újabb filmet készíteni?

Pillanatnyilag nincsenek ilyen terveim, de ez bármikor megváltozhat. Minden teljesen bizonytalan, de nemcsak ott, hanem egész Európában, sőt még Amerikában is. Nagy változásokon megy keresztül a filmipar. Először is egyre több a szuperprodukció, és a kisebb filmek lehetőségei csökkennek. Elárasztanak minket a mozgóképek, már telefonon keresztül is lehet filmet vagy akár operát nézni, otthon több száz csatorna közül választhatunk. De a bőség zavara ellenére gyakorlatilag csak másod- és harmadosztályú filmeket lehet látni mindenhol. Nagyon furcsa irányba változik a világ.

Mit gondol, ha összhasonlítja a mostani és a háború előtti helyzetet Szerbiában? Annak idején biztosan sok mindennel elégedetlenek voltak, de talán a mából visszatekintve mégsem tűnik olyan szörnyűnek az a világ.

Igen, innen nézve sokkal szebbnek tűnik. A kommunista rendszerrel az volt a legnagyobb probléma, hogy nem volt a teljesítménynek becsülete, és nem tűrték meg az ellenvéleményt. Minden előre meghatározott tervek szerint zajlott. Sokszor előfordult, hogy – a politika vagy más külső érdekek miatt – nagyon jó filmek nagyon rossz kritikát kaptak, és a rosszak meg nagyon jókat. Ebben az értelemben elég nagy volt a fejetlenség a filmek körül, de a mozi iparban dolgozók azért pontosan tudták, mik az értékek. Ráadásul – talán azért is, mert elég jó kommunikációs csatornákat alakítottunk ki a Nyugattal – ha egy jugoszláv film sikeres lett külföldön, akkor néha változott a hazai fogadtatás is, és a korábban elutasított filmet hirtelen felkapták. Ez elég mulatságos rendszer volt, amely viszont igényelte a tehetséges embereket, és a társadalom számos rétege jó lehetőségekhez jutott. Ma viszont nagyon kiszámíthatatlan módon működik nálunk az élet. Óriási az irigység, rengeteg a lopás és a csalás, gyors és látványos sikerek születnek, és egyes emberek hihetetlen, egyik napról a másikra jutnak vagyonokhoz. Ma tehát gazdaságilag és a törvényes rend szempontjából is sokkal rosszabb a helyzet. Olyan kialakulatlan még minden, hogy a legjobb, ha az ember kivárja, mi sül ki ebből az egészből.

Soha nem próbált meg erről készíteni filmet?

Az események nagy része művészileg érdektelen. A gyárak üresen állnak, nem működnek. Nincsenek olyan látványos konfliktusok, mint amikor például a munkások tüntetnek, és a gyártulajdonosok megpróbálják leverni őket. Mindenki szeretné, ha jobban mennének a dolgok, csak senki nem tesz érte semmit. Az ország nagy része teljes passzivitásban él, amely egyrészt a sajnálatos történelmi eseményeknek köszönhető, másrészt pedig annak, hogy a régi politikusok megőrizték pozícióikat, és az újakról nem nagyon lehet tudni, hogy kik is valójában.

Az ön filmjeire azonban nagyon jellemző a groteszk látásmód. Nem lehetne megragadni a jelenlegi helyzet abszurditását?

Nézze, elég groteszk, ha egy kórházat félig áruházzá alakítanak át, de szörnyű lenne ezen viccelődni, hiszen ez azért történik, mert nem tudják másképp kifizetni az alkalmazottak bérét. Rengeteg ilyen esetről lehet hallani. Vannak egyetemek, amelyeket parkolóházzá alakítanak át. Ez a gazdasági helyzetnek köszönhető. Persze minden generációban meg lehet találni a felelősöket, sajnos a nacionalizmus is borzalmas károkat okozott az országnak, és ezen kívül ott vannak a háborús bűnösök, akiket senki sem ítélt még el. Az egész helyzet rendkívül kaotikus és bizonytalan, idő kell még ahhoz, hogy elrendeződjenek a dolgok.

Sok minden megváltozott a filmiparban az utóbbi időben?

Elsősorban a finanszírozás módja változott meg. Európa régi múltra visszatekintő kultúrák hatalmas konglomerátumává vált, és e kultúrák között kell kiépíteni a szorosabb együttműködést. Ezt szolgálja például, hogy egyre több film készül koprodukcióban. Sajnos azonban a legtöbb kezdeményezés egyelőre nem jár túl izgalmas eredménnyel. Sok a középszerű alkotás.

Mit gondol a volt Jugoszlávia területén készülő filmekről? Szerintem nagyon jó alkotások születnek mostanában.

Úgy gondolom, hogy Boszniában kiváló filmek vannak, amelyeket főleg olyan alkotók hoznak létre, akik a bombázások alatt sem menekültek el Szarajevóból. Ez egy nagyon ígéretes alkotócsoport, boldog vagyok, hogy ismerem őket. Szerbiában ennél vegyesebb a „felhozatal”, de két-háromhavonta ott is bemutatnak egy-egy új filmet. Legtöbbjük nagyon kevés pénzből készül, de hatalmas erőfeszítések árán is leforgatják őket. Érezhető, hogy az emberek szeretnék megérteni a körülöttük lévő világot, és erre nem kapnak választ a sajtóból. A háborús bűnösök még mindig szabadlábon vannak, a Hágában lévő társaik pedig minősíthetetlenül viselkednek. A hadsereg még küzd a saját belső problémáival, több ezer menekült van még mindig Szerbiában, akik nem mehetnek vissza Horvátországba és Boszniába, és akik közül egyre többen pusztulnak el a rossz életkörülmények miatt. Borzasztó helyzetben vannak az emberek. Ezért nem is szeretek gyakran nyilatkozni, mert szinte csak rosszakat tudok mondani. Eközben persze ismerek tehetséges költőket, írókat és nagyon jó színházakat is, úgyhogy az ország azért próbál talpraállni.

A groteszk látásmód továbbra is jelen van ezekben a filmekben. Olyan mintha ez a gondolkodásmód kifejezetten jellemző lenne a térségben alkotókra.

Tulajdonképpen igen. Nemrég kicsit alaposabban tanulmányoztam a balkáni mozit. Egy tíz ország huszonnégy filmjéről szóló könyvhöz kellett előszót írnom, és kiderült, hogy az ezekben az országokban alkotó rendezők nem igazán tudnak egymásról, nem ismerik egymás filmjeit, de mégis rengeteg a hasonlóság a munkáik között. Hasonló a humor, az elbeszélésmód, sok alkotásban keveredik az álom és a valóság, a filmek ironikusak. Ez valószínűleg abból a furcsa hagyományból származhat, hogy mi mindig úgy próbáltuk túlélni az óriási veszteségeket, hogy elvicceltük a tragédiákat, vagy úgy tettünk, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Nemrég valaki a következő kérdést tette fel nekem: hogy lehet az, hogy Titó puha diktatúrája idején jobb filmeket készítettünk, mint például a görögök, ahol végig demokrácia volt. Persze onnan is származtak nagy művészek – például Elia Kazan, vagy Cassavetes –, csak ők soha nem tértek vissza Amerikából Görögországba. Mi viszont ingáztunk a Nyugat és a saját hazánk között. A mi kreativitásunk éppen ebből az ellentmondásos helyzetből fakadt. Úgy tettünk, mintha szabadok volnánk, aztán amikor elkezdtek minket külföldön is elismerni, akkor hirtelen a saját országunk és kormányunk - amely korábban teljesen elutasította a munkáinkat - büszke lett ránk.

Milyennek látja az ex-jugoszláv országok filmiparának jövőjét?

Sok az ígértes alkotás, de még nem lehet tudni, milyen filmek fognak hosszú távon születni. Lehet, hogy nagyon jók, de az is lehet, hogy nem. Ez nagymértékben függ a finanszírozástól. Kevés pénz is elég lenne ahhoz, hogy izgalmas alkotások készüljenek, de nehezíti a helyzetet, hogy nincs médiatörvény, a pártok marakodnak a televíziókon, és a politikusok mindent megtesznek azért, hogy a helyzet ne oldódjon meg. A televíziók egyébként újra a műsorukra tűznek ex-jugoszláv filmeket Szerbiában, Boszniában és Horvátországban. Érdekes, hogy a közvélemény mindenhol nagyon elutasító a régi Jugoszláviával kapcsolatban, de a tévében mindenki szívesen nézi ezeket az alkotásokat, és azokat a színészeket, akik a nemzetiségüktől függetlenül együtt játszottak.

Úgy tudom, hogy az ex-jugoszláv országok filmesei már koprodukciókat is létrehoztak.

Igen. A legfontosabb Rajko Garlic kezdeményezése, aki macedón és szlovén színészekkel dolgozik a legújabb filmjében. Ezenkívül a többi ország filmgyártása főleg Szlovéniával – az Európai Unió tagállamával – működik együtt.

Korábban beszélt arról, hogy mi ellen harcoltak a kommunista rendszerben. Nem érzi azt, hogy mindez felesleges volt?

Nem. Alapvetően a személyes szabadságunkat akartuk kivívni, hogy bármit elmondhassunk önmagunkról, vagy a világról. Ehhez egy új nyelvet találtunk ki, amely nemcsak otthon, hanem a világon mindenütt ismertté tett minket. Amerikában még az iskolában is tanítják a filmjeimet. Tehát nem panaszkodhatom, még akkor sem, ha néha összevertek. Ettől csak erősebb lettem. Nyugaton se könnyebb a helyzet, ott hisztérikus írók és olyan producerek vannak, akik az utolsó pillanatban is megváltoztatják az elhatározásukat.

Ön például egy darabig nem készíthetett filmet a Sweet Movie után.

Nem, mert a Sweet Movie sok embert megijesztett. Nem számítottam rá, hogy ilyen hatása lesz, én úgy éreztem, hogy az egy nagyon izgalmas és színes alkotás. De voltak, akik a saját személyük elleni támadásként értelmezték. Pedig a Sweet Movie improvizációk alapján született, tehát közös munka eredménye volt, és nem az én véleményemet közvetítette. Érdekes, hogy a film nagyon népszerű lett például Olaszországban, Izraelben és Norvégiában, de Nagy-Britanniában és Kanadában betiltották. A sors furcsa fintora, hogy tíz évvel később díjat kaptam a rendezésért, a New York Times és a Village Voice pedig az év tíz legjobb filmje közé választotta. Szóval az élet sokszor nem úgy alakul, ahogy várjuk.

Filmjeiben is sokszor ezt a kaotikusságot próbálja megragadni.

Igen, illetve ezt a kiszámíthatatlanságot. Ezzel meg kell tanulni együttélni. Sok embert teljesen váratlanul érnek az élet nagy fordulatai, amelyeket aztán évekig nem tudnak kiheverni, és nem értik, mi történt velük. Mindig azt gondoltam, hogy a filmnek tanítania kell az embereket – például arra, hogyan lehet túlélni a nehéz helyzeteket. Bár az is igaz, hogy hiába tanultam magam is sokat, azért még érnek újabb meglepetések.

Az interjút Hidas Judit készítette.


Kapcsolódó linkek:
Dusan Makavejev életrajza
Makavejev filmjeiről




Korábbi interjúk: