napi online kultúra és tudomány

THEALTER-SZASZSZ
Bevásárlószatyor-filozófia
Szabó Réka Karc című előadásáról


Ahogy belépünk a színházterembe, öt ember fogad szívélyesen, kezet nyújtanak, bemutatkoznak és jó szórakozást kívánnak. Ezzel a meglepő, a színház konvencionális rendszerében szokatlan gesztussal indul Szabó Réka Karc című előadása. Az ember megérkezik valahova és köszön. Tényleg...

A nézők személyes fogadásának – meglepő színházi ötlet voltán túl – dramaturgiai funkciója is jól működik: az oldott hangulatú bemutatkozás, az ismerkedés gesztusa valódi közösségteremtő törekvés . Ők öten a színpad elején, a padlón egymás mellett elhelyezett, apró, nyitható ablakkereteken, mint egy csigaházba, hátrafelé araszolva bebújnak a színpadi játék terébe. Ez az előadás során többször felidéződik még, s az ablakok az előadás kulcspontjain újra meg újra előkerülnek. Szabó Réka mintha egy áruház kirakatát rendezné be a színpadon (ennek ablakát zárták magukra a játszók), de nem elsősorban tárgyakkal – bár azokkal is –, hanem színes karcolatokkal, szkeccsekkel, gegekkel. Néhány mozdulattal felvázolt, pontos-keserű-ironikus korrajz, eredeti és szellemes.

A Karc közhelyeket és evidenciákat mutat meg és fel (mint amilyen a köszönés-bemutatkozás is), és e viselkedési leltárkészítés legfőbb értéke abban rejlik, hogy mindezt intellektuális humorral, finom költőiséggel képes megtenni. Az egymásba folyó burleszk-, tánc- és prózai jelenetek áradata addig tart és olyan sűrű szövetet képez, hogy miközben könnyünk folyik a nevetéstől, egy ponton túl már elgondolkodásra késztet. A Szabó Réka által használt “dramaturgia” a felszínes és megszokott hétköznapi szituációk mélyére lát- láttat, és a maga hol humoros, hol ironikus, hol költői eszközeivel a banalitásoknak épp az igazságtartalmát villantja fel. Kövesdi László és Gőz István az előadás egy tetszőleges pontján a kortárstánc technikák esszenciát „nyomja le” fél percben, a „táncoló színész” lehető legélesebbre fókuszált esetlenségével és komikusságával. A jelenet frenetikus hatású, hiszen ironikus közelítésmódja révén pontosan szembe megy mindenféle trenddel.

A színpad tele van zsúfolva hétköznapi, a bevásárláshoz szorosan kötődő tárgyakkal: végtagjaikra darabolt kirakati babák, különféle méretű és anyagú szatyrok, a csomagolóanyagok legszínesebb arzenálja vonul fel, s a kör bővül még többek között bravúros WC papír-variációkkal is. Karc-os túlzással élve bevásárlószatyor-filozófia vonul végig az előadáson.Villanások erejéig mindenkinek testrészévé válik a csörgő-zörgő szatyor – van, aki teknőspáncélként cipeli a hátán, egy-egy lábbal belelépve, a szatyor fülénél fogva emelgeti lábát, másvalaki belebújva táncolni próbál benne. De ez a szatyor-fétistárgy önálló jelenet főszereplőjévé csak az utolsó pillanatban válik: Kövesdi László zsákban futás módjára hosszan rója a köröket benne, majd alsógatyára vetkőzve trappol tovább, míg észre nem veszi alulöltözöttségét. A kínos helyzet megoldását egy újabb szatyor adja, melyet mint extrém ruhakölteményt húz magára, s mint a divatbemutató kifutóján, pózol benne.

A látszólag kabarétréfa-szerűen következő jelenetek szigorúan egymásra épülnek, újra meg újra, más és más öszefüggésben térnek vissza. az előadás során. Az ily módon felfejlődő és kibomló jelenetsorok koherenciája is az intellektuális fölényt, a rálátás biztonságának szellemi erejét erősíti. A legtisztábban a rutin problematikáját körüljáró párbeszéd „történetének” elemei követhetőek nyomon: a két táncosnő önálló jelenetével induló sorozat később a két színésszel és a táncosok mozgásával kommentálta beszélgetéssel egészül ki, az előadás végén pedig a két táncosnő visszatér az előbbi színhelyre, és fejjel lefelé csüngve, immár ők is szavakkal folytatják külön történetüket. Ilyen dramaturgiai sort alkotnak a fent említett bevásárlószatyros jelenetek, de hasonlóan építkezik és rendeződik össze a színészek tv-csatorna kapcsolgatása megismételt kortárstánc jelenetükkel, a különböző módon kibogozódó-kibontakozó kézfogás-jelenetek, vagy akár Szász Dániel akciófilmes géppuskaropogást idéző magánszáma, ahogy különböző szituációkba vetődve egyre összetettebb viszonyba keveredik környezetével.

A kirakati lét kultusz-tárgyaival éles ellentétet képeznek a már említett apró, kék ablakok. Míg a fentiek primer valóságukban, önmagukként vannak jelen, addig az ablakok az elvonatkoztatott költőiség lehetőségét hordozzák magukban. Az ablakokban az üveget átlátszó fólia helyettesíti, ami egyfelől belehelyezi őket műanyag környezetükbe, ugyanakkor – és ezt tartom hangsúlyosabb gesztusnak – használóik, az emberek vonásait elmossa, így valóságon kívülivé, a szatyrok és próbababák primer realitásával szemben irreálissá transzformálja. Az ablak elválaszt: a kapcsolatok és érintkezések létrejöttekor illetve létre nem jöttekor kap kulcsszerepet. Gőz István és Jarovinszkij Vera egy nyitott ablak két oldalán, egymással szemben állnak, és így sem látják, nem is érzékelik egymást. Még akkor sem szereznek tudomást a másikról, amikor az ablakon át nyújtózkodva már ölelik egymást. Nincs feloldás: a férfi visszabújik ablaka rejtekébe.

Az előadás lírai, plasztikusan komponált jelenete az a négyes, amelyben a két színész két táncost (Réti Anna és Szász Dániel) vezet külön-külön zárt ablakaik mögött: irányításuknak kiszolgáltatottan körbebolyongják a színpadot, míg a véletlen egy közös ablakba sodorja őket. (Később ugyanők találkoznak még egyszer, cseppet sem lírai körülmények között: komikus mimikájú bábként mozgatja őket két társuk: a megismerkedéstől az aktusig mindössze néhány közönséges, gépies mozdulat vezet.) Miután a fiú és a lány egy közös ablakba költözött, s az üresen maradtba új lakó érkezik: Kövesdi László kíváncsi és rácsodálkozó arccal ismerkedik az ablakon túli világgal: arcát a nejlon ablak-üvegre tapasztva grimaszokba torzítja. Ő maga is megszűnik reális lénynek, evilági embernek lenni. Kinéz a kirakat zárt világából, magánya elszigeteltségéből, és kitárja az ablakot: a távolról halkan ideszűrődő finom oratorikus ének ijesztő magasságba csap – aztán gyorsan visszacsukja az ablakot. Marad inkább saját ablaka mögé zárva, társas magánya rejtekében.

Az előadáson végigvonuló másik fontos képlet a bábok következetes – konkrét és áttételes – használata: a szereplők egyes szituációkban maguk is bábokként működnek, illetve testük műanyag szatyrokkal olvad össze, vagy kirakati babák csonka testrészeivel egészül ki. Még érdekesebb szituációt teremt, amikor két ember teste keveredik össze egyetlen működő szerkezetté: a férfi színészek végtagjaiként az ölükbe hajló táncosnő-partnereik karjai funkcionálnak. Ez az elidegenedett, tárgyi létet hangsúlyozó világkép érezhető a geometriai formák alkalmazására épülő térhasználat szabályszerűségeiben is. Az ablakok, a dobozok, a fények, a lehetséges mozgásirányok mind szögletesen, geometriai módon behatárolt életteret implikálnak.

Szabó Réka (kevés) táncos – (sok) beszédes gesztusszínházi előadás-egésszé komponálta a szkeccseket. A jelenetek stilárisan is, és műfaji szempontból is széles skálán mozognak: a klasszikus Hacsek és Sajó kettősöket idézi Kövesdi és Gőz több jelenete is, különösen amelyik a rutin problémakörét taglalja. Gőz István gyorstalpaló jógatanfolyama az angol humor fagyosságával hat, szatírába hajlik a két színész „hogyan legyünk boldogok” demagógiája, cirkuszi gegek a bla-bla beszélgetések és Szász Dániel géppuskaropogást idéző kirobbanásai. A mozgásszínházi jelenetek közül a leghatásosabbak a bizarr műkezes szólók, az összecsavarodó-kibogozódó kézfogások, és az a négyes, amelyben a két táncosnő fejen állva, kicsavarodva szinte a két beszélgető színész testrészévé válik: a szavak azonos alakúságára, többrétegű jelentéseire alapozva mozgással illusztrálja-gesztikulálja a bármiféle valós tartalmat mellőző, a két színész szájából elhangzó közhely-parádét. A fenti plédák is azt bizonyítják, hogy az egyensúly a szöveges részek javára billen el, a táncos epizódok többnyire sterilen, elszigetelten vannak jelen az előadásban, és a szöveges vagy pantomim jelenetek súlya alatt maradva kevésbé szolgálják az előadás ívét. Az etűdök többsége a kommunikáció lehetőségeiről szól, és erős fénytörésbe helyezi annak olykor álságos mivoltát, csődjét, vagy éppen lehetetlenségét. A szó, a tánc, a gesztus, a mozdulat – a humor, az irónia és a líra is mind ezen mondanivaló kifejtésének szolgálatában áll. A kommunikációképtelenség fő reprezentánsa a kizárólag géppuskaropogás-effektet közölni képes fiú. A kommunikációt sokszor az is áttételessé teszi, hogy valamilyen médiumon – elsősorban a TV-n – keresztül érkezik hozzánk a „műsor”, így a jógalecke, a csatornakapcsolgatás vagy az akciófilmes idézetek mind pontos, villanásnyi látleletek mindennapjaink groteszk-szomorú valóságáról. De a manipulált, eltorzított fejhangok, vagy az előadás teljes hangzó világát átszövő sistergés, zörgés is a (amely talán valami rádióadásból szűrődik a színházterembe?) hibásan, tökéletlenül, karcosan közvetített világ érzetét sugallják.

Az előadás Szabó Réka rendező neve alatt "fut", de a színlap tanúsága szerint minden résztvevő alkotótársként működött közre. A játék egészén átüt a kollektív kreativitás, a szereplők egyéni hangja és humora, a játékos, szellemes, tobzódó ötletáradat sokszínűsége. Szabó Réka jó arányérzékkel fűzte egybe és rendezte egységessé a felgyűlt anyagot. Az előadás átütő humora valódi érték, és a poénkavalkád mélyén megcsillan benne a közhely mögött valami igaz és megborzongató gondolatiság.

Vigyázat, talán nem is olyan vicces!

Trifinov Dóra

Fotók: Katkó Tamás - A felvételek a Leica támogatásával készültek



Cikkünk a 2004-es fesztiválról:
Tudósítás a 2004-es fesztiválról

Cikkeink a 2003-as fesztiválról:
Beharangozó
Szegedi napló I.
Szegedi napló II.

Kapcsolódó linkek:
A fesztivál hivatalos oldala
Sebestyén Rita fesztiválnaplója a szinhaz.hu-n
Interjúnk Szögi Csabával



Korábbi idei SZASZSZ-riportok: