. kontextus.hu



  napi online kultúra és tudomány

KIÁLLÍTÁS
Monet a sorban
Monet és barátai a Szépművészeti Múzeumban


Nem a képekkel kezdődött, hanem a kígyózó sorral. Verőfényes szombati nap: kirándulások, szerelmes andalgások ideje. De vannak ebben a városban olyan önsorsrontó kultúrsznobok, akik nem sajnálják idejüket a Hősök terén álldogálva tölteni, hogy három órás kitartó várakozás után végre bebocsáttassanak a szentélybe, a "csodálatos" Monet-kiállításra. Sorban állni: életforma, semmivel össze nem hasonlítható életérzés, ami kiszakítja a tudatot a hétköznapok vergődéséből, és biztos vágányra állítja. Érdemes nyitott füllel tipródni a múzeum előtt, hiszen feltárulnak itt a néplélek gyönyörűségei. Mindenki tud valamit, amit tovább akar adni. Mindenki picit többet akar tudni a másiknál, így a folytonos licit elkerülhetetlen. Fellelhetőek az örök dicsekvők, akik külföldi tárlatokkal hencegnek, és az örök morgolódók is, az irigykedők, akik csak azt figyelik, mások miként jutnak náluk előbb a múzeum-lépcsőre. Apokaliptikus az élmény, rendőrökkel és papírdobozból árult pereccel fűszerezve.

A bejutást újabb sorok követik, hisz állni kell még a jegyért, aztán a ruhatár előtt, majd a konkrét kiállítási terem bejáratánál is. A szépséges első emeleti oszlopos körfolyosón végig ér az "emberkígyó". Van viszont büfé: méregdrága tea-kávé-túrósrétes kombinációval. Kerek három és fél óra múltán végre benn vagyunk. Inkább leülni szeretnénk, mint bármiféle kultúrát is befogadni, de a tömeg sodor magával, nem lehet leállni. Kell újabb fél óra az akklimatizálódáshoz, hogy az ember felmérje, merre is bújnak a fontos képek és a szemét a szűrt fényhez meg a gusztustalan, elkoszolódott kórházi drapériákhoz szoktassa. Bizonyosan a drága műkincsek védelme indokolja az „elsötétítést”, mégis túlzásnak tűnik. Főként a kiállítótér szűkössége miatt, amit amúgy sem lehetne verőfényesre világítani, másrészt az esztétikai élmény rombolása miatt. Persze működik a fantázia, el lehet képzelni, hogy milyen lenne a tengerpart napsütésben és a lángoló pacsirtamező több száz wattos égőnél, de nem elképzelni, hanem megtapasztalni jöttünk ide.

Külön kultúr-szociológiai tanulmányt érne a Monet-kiállítás által keltett óriási érdeklődés. Miért vállalják több ezren órák hosszat a kényelmetlenségeket? Bonyolult kérdés. P. Szűcs Julianna már megkísérelte a probléma részleges gyorselemzését (Népszabadság, 2003. december 13.): "Tegyük föl, hogy létezik egy mai magyar kulturális középosztály. E réteg képtelen volt leszokni a magaskultúra fogyasztható javairól, és nagy áldozatokra készen, türelemmel várta, hogy igényeit a ’piac’, valamint a ’politika’ honorálja valamiképpen.(...) Tegyük föl, hogy létezik egy festményt önmagáért szerető műélvező réteg. Egy (vagy több) magára hagyott generáció, amely ’a kép’ előtt nem akar sem liturgikus, sem nemzeti imákat mormolni, sem ismeretelméleti, sem létfilozófiai tanok nyomaival szembesülni. (...) Geskó (Geskó Judit, a kiállítás kurátora – A szerk.) kettős mondanivalót állított a kiállítás tengelyébe. Az egyik muzeológiai természetű, és egy fájdalmas hiányról szól. A Szépművészeti Múzeum XIX. századi osztálya ugyanis kevés, túlságosan is kevés impresszionista festményt mondhat magáénak.(...) A másik mondanivaló, Geskó kiállításának koncepciója magáról Monet-ról szól. Arról a mesterről, aki hatvan évet – ha fújt, ha esett – végigfestett. Aki minden művésztársát szerette, és akit minden művésztársa szeretett. Aki nem akart forradalmat csinálni, de aki a festészet legtartósabb revolúcióját hozta létre." És tegyük föl még: létezik egy olyan elementáris vágy Magyarországon, hogy mi is tartozzunk a fősodorba, legyünk részesei az európai kulturális vérkeringésnek. Mindenképpen telitalálat volt hívó szóként Monet-t választani, hiszen széles tömegek ismerik, nem tapadnak a nevéhez előítéletek vagy kulturális bozótharcok. Tetszik sznobnak, laikusnak és műértőnek egyaránt.

A képek tematikus rendben szorongtak a falon, így minden teremben lehetett vadászni a Monet-alkotásokra. Talán az időrendi sorrendet pontosabbnak éreztem volna, hiszen így lehetett volna látni az impresszionista stílus kibontakozását. Az egyes termekben a témák ugyan egybe vágnak, de a képek különböző korszakokból származnak. Nagy szerencse, hogy sikerült megszerezni a londoni Parlament-sorozat egy darabját (A Parlament, viharos ég, 1904). A rossz körülmények ellenére is lenyűgöző a vászon mozgalmas színvilága, a részletekből kibomló látomás varázsa. Ugyancsak a kiállítás erényeit szaporítja, hogy a tavirózsa-sorozatból is láthatunk egyet: Tavirózsák, 1904. Itt akár el is felejthetjük a figuralitást, hiszen inkább zöldbe futó álomképről van szó, ami a víz, a lebegés érzetét kelti. Kellemes rácsodálkozni a huszadik századi modern festészet gyökereire egy idős mester munkáiban. Szinte már az absztrakt határait súrolja Gondola Velencében (1908) című műve, melyen a lila nagyvonalúan felvitt árnyalatai emlékeztetnek csak a velencei gondola látványára.

Monet nem a valóságot festi, mégis a végeredmény minden fényképnél jobban emlékeztet az igazira. Monet-ért tényleg érdemes volt furakodni, sorban állni: közelről vizsgálni a mágikus ecsetvonásokat. De kétségeket is hagyott maga után a kiállítás, hiszen nem tudott túllépni a képek puszta "felmutatásán". Talán a szervezőknek éppen a tárlat pontosabb kimunkálására nem jutott idejük. Csellengünk egy hatalmas, jelzések nélküli kép-erdőben, melyből ki-kivillan a Monet-felirat...

Sőregi Melinda

A művek sorrenben: Jégzajlás; Szomorúfűz; Tulipánmezők Hollandiában; A Parlament, viharos ég; Gondola Velencében

Monet és barátai
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
1146 Budapest, Dózsa György út 41.

Látható: 2004. március 15-ig
Nyitvatartás: Hétfő kivételével 9 és 22 óra között, pénztárzárás 20.30-kor


További írásunk a Szépművészeti Múzeum kiállításairól:


További kiállítás: