Alighogy kiheverte a látogatók Monet-rohamait, a Szépművészeti Múzeum újabb nagy dobással lepte meg a képzőművészeti ínyencségekre éhes magyar és külföldi érdeklődőket. Az 1901-ben született és 1966-ban meghalt svájci-olasz festő-szobrászseni, Alberto Giacometti műveit hozták el Budapestre.
Eddig semmi baj nem lenne. Mondhatnánk, hogy mindenki nyomuljon a Szépművészeti bejáratánál, mert érdemes, de mégsem mondjuk. Ennek legfőbb oka: a múzeum a világraszóló kiállításnak – talán épp a Monet és barátai miatt – egyszerűen nem tud megfelelő kiállítóhelyet biztosítani. A zürichi Alberto Giacometti Stiftung magángyűjteményekből kiegészített művészi keresztmetszete majdhogynem kifogásolhatatlan, a műtárgyak között szerepel az összes, reprodukciókról és fotókról már ismert „nagyágyú”. Méltó hely híján viszont az ember némi csalódottság-érzettel távozik.
Nem is véletlenül. Rutinos látogatóknak már gyanús lehet, hogy a kiállítás hollétét jelző tábla közvetlenül a lift mellett van, és bizony nem is csalódunk. A korai éveket bemutató teremhez a vécéajtókkal szembeni folyosón vezet az út. Átverekedem magam a könyvesbolton, ahol olasz fiatalok vesznek giccses ajándéktárgyakat. Az külön bekezdést igényelne, hogy a Van Gogh-os egérpadoknak és egyéb „ízléses” ajándéktárgyaknak mi köze van a Szépművészetinek nevezett múzeumhoz, de most itt nem ez a lényeg. A bosszankodásból a tudásvágy rezzent fel, és a kávézó mellett meg is találom a termet, amely elég kicsi, a tárgyak bezsúfolva kisebbnek, jelentéktelenebbnek tűnnek, mégis: legalább körbe lehet őket járni, meg lehet őket figyelni közelről is. Ottjártamkor, a nyitás idején alig tíz-tizenöt ember volt kíváncsi a gyűjteményre, ami akkor különösen sajnálni való, ha tudjuk, hogy a híres, nyúlánk szobrok és kisplasztikák mellett a kevéssé – vagy egyáltalán nem – ismert grafikák, vázlatok és olajfestmények is megtalálhatók a kiállításon.
Szépen nyomon követhetők az absztrakció lépcsői, ahogy a figurális, pepecselő munkákból fokozatosan kialakulnak a végtelenségig vékony alakokat megörökítő plasztikák. A bronz hidegsége éles ellentétben van a mintázáshoz szükséges agyag testmelegével. A fém hajlíthatatlanságát cáfolják a művész ujjnyomát megörökítő apró alkotóelemek, melyekből a minta megszületik. Párhuzamosan pedig annak is tanúi lehetünk, hogy Giacometti nemcsak tehetséges szobrász volt, hanem festményei is legalább ugyanolyan mérvű tálentumot mutatnak. Már az 1940-es években készült műveiben megtalálható az a szín-és hangulatvilág, amely az 1950-es évek végének olajportréiban kristályosodik ki. Az olajos barnák és kárminok ugyanolyan erőteljes világlátást tükröznek, mint a szobrok és kisplasztikák.
Üröm az ürömben, hogy a Szépművészetiben Giacometti műveit két, kisebb kiállítóhelyiségben halmozták fel. Nem kedvez a környezet sem a kiállításnak: a kávégép hangos gőzölése mellett kevesebb a lehetőség az elmerülésre. A folyosón hiába találhatók meg Ernst Schneidegger fotói Giacomettiről és műterméről, az ember legszívesebben menekülne, de a szűk helyen nincs hová. A múzeum a kiállítást multimédiássá bővítette: nagyjából tíz számítógép áll az érdeklődők rendelkezésére, de az ezeken található információ alig több mint amennyit a Szépművészeti honlapján amúgy is utol tudunk érni. Így aztán nem is csoda, hogy a képernyők előtt rajtam kívül csak egy embert találtam – egy múzeumi felügyelő nénit. Talán ő is úgy gondolta, hogy jobb a netről tájékozódni – a kiállításon ugyanis több tárgy keletkezési ideje vagy technikája hibásan szerepel a feliratokon. Mintha nagyon sietni kellett volna gyorsan még egy nagyot dobni Monet után. Talán előbb inkább méltó helyet kellett volna találni...
Kónya Orsolya
A művek sorrenben: Anette a műteremben, Az orr, Három gipszfej, Nő elvágott torokkal
Alberto Giacometti kiállítása
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
Budapest, Hősök tere
Látható: 2004. június 15-ig
Nyitvatartás: Hétfő kivételével minden nap 10 és 18 óra között
Korábbi kontextus-kritikák a Szépművészeti Múzeum kiállításairól:
