. kontextus.hu



  napi online kultúra és tudomány

KIÁLLÍTÁS
Fény – árnyék nélkül
400 év francia festészete a Műcsarnokban


Kígyózó sorok a Műcsarnoknál, a jeges szélben százak várják a bebocsáttatást. Százezer látogató egy hónap alatt – ekkora lenne a sznobizmus? Vagy mindez valódi kulturális igény, amely eddig nem elégülhetett ki? A nagy nevek vonzása vagy a magas művészeté? Így vagy úgy: végre valami! A Műcsarnok végre igazolja, hogy lehet középpontja a kulturális életnek (a szervezés kitűnő, a kiállítás időtartama alatt az intézmény este nyolcig tart nyitva), a közönség igazolja, hogy érdeklődő (és sznob). Épp eme ambivalens tulajdonsága miatt éppúgy megnyerhető a magas kultúrának, mint ahogy a mélyen kultúra alatti megkísértéseket is képes elfogadni. Előbbi biztató jelenség.

A Műcsarnok belső terébe lépve a nagy, nyugati kiállításokat idéző jóleső érzés fogja el a látogatót. Sietve tesszük le kabátunkat, a hosszú várakozás után jelentős élményre éhezve lépünk be a "szentélybe". Nem is csalódunk. Megnyerően elegáns, vörös szalonként mutatkozik az első terem, ahol a XVII. század műveit láthatjuk, köztük a nyitó képet, a kiállítás egyik meghatározó darabját, Georges de La Tour Szent Irén ápolja Szent Sebestyén sebeit című festményét. Ez a nagyméretű, erősen kontrasztált fényhatású, nehezen felejthető, sugárzó festmény az egész kiállításnak is mintegy „felütése”. A kép középpontja – nyilván nem véletlenül ez a nyitó kép – egy alakok közti fényforrás. A termet körbejárva a tekintet mindig visszatér ide, ahol a sötétvörösre festett falon, a dúsan aranyozott keretben szuggesztíven izzanak föl a háromalakos kompozíció fehérjei és feketéi.

A terem különleges izzásához hozzásegít a hazánkban szokatlanul elegáns és értő rendezés. A kiállítótermek mindegyike igen látványos, a belső terek a fény-árnyék tematikájára épülve az adott korszakra jellemző szín- és formavilágú berendezéssel élvezetes hangulatot teremtenek, amelyben szerepet játszik a vörös terem vörös, a kék terem kék padlószőnyege, ülőkéi, de mindenekelőtt a ravasz teatralitással tervezett és megvalósított világító mechanizmus, amely fölragyogtatja a képfelületeket, kiemelve azokat a sejtelmes homályból. Kiss Edit belsőépítésznek köszönhető a nyugat-európai színvonal. A Műcsarnok kifejezetten erre a kiállításra szerezte be a különleges reflektorokat is, melyekkel a képeket világítják meg – kiválóan. Ennyiben az alcímben szereplő fény kifejezetten pozitív fogalommá lesz az egész kiállítás során.

A vörös teremből a nem kevésbé elegáns, ám megnyugtatóbb, visszafogottabb, könnyedebb hangulatú zöld terembe (XVIII. század) érve Jean-Antoine Watteau képénél érzünk késztetést először megpihenni: a Nimfa és szatír nemcsak modern fény-árnyék hatásaival, de érzékiségével is megkap. Ha Watteau érzéki, akkor Francois Boucher már kifejezetten buja: Apollo fölfedi szerelmét… című képén az ifjú isten egyenesen a Madame Pompadourról mintázott kacér szépségnek vall szerelmet. Ez már a rokokó. A klasszicizmus fegyelmét valami könnyedség, frivol elegancia váltja föl. Mindazonáltal a terem (és a kiállítás) egyik legizzóbb alkotása Jean-Honoré Fragonard Jeroboámja.

Elérkezve a felvilágosodás korához, a festészet morális tartalmaival találkozhatunk, ennek legszebb példája Jean-Baptiste Greuse Karácsonyi ajándék című festménye. A rokokó elutasítása tükröződik a Diderot által oly kedvelt Vernet kikötőket ábrázoló opuszain is.

Az ismét színe által meghatározó hangsúlyt kapó kék szalonba (XIX. század) lépve már közelítünk korunkhoz. Az acélkék szőnyegeken lépdelve összehasonlíthatjuk Jacques-Louis David, Napóleon kedvelt festője vásznait a hozzá hasonlító magyar megfelelőkkel (Benczúr tudott ilyen pazar drapériákat festeni negyven-ötven évvel később). Élvezhetjük Théodore Géricault romantikájának személyességét, Jean-Auguste-Dominique Ingres fantasztikus rajztudását, és Pierre-Henri de Valenciennes romantikus színvilágát. A terem fő produkciója Gustave Courbet két képe: a Szeretők a szabadban és a Szajna-parti kisasszonyok. Az első még klasszicista megközelítésű, a második már az érett Courbet a maga újító szemléletével: részletezően színes, rajzos környezet, romlottságot árasztó erotika.

A talán legjellegtelenebb, berendezésében is modernebb hangulatú negyedik kiállítóteremben (XX. század) már a modernek láthatóak. Az átlag néző itt találkozik a legismertebben csengő nevekkel (a magyar kiállítás-látogató általában az ide tartozó festőket, mindenekelőtt az impresszionistákat ismeri és kedveli), ennek ellenére az itt bemutatott válogatást érezheti legesetlegesebbnek, sőt hiányosnak.

Paul Signac pointilista kikötője után a kubisták következnek: Pablo Picasso, Georges Braque és Fernand Léger. Akik követik az eldönthetetlen Bonnard kontra Matisse vitát, ez alkalommal egyértelműen Matisse oldalára kell, hogy álljanak, aki gyönyörű kis képpel, a Nizzai interieurrel van jelen a kiállításon. Ami pedig az említett kubistákat illeti, fölmerül a kérdés: az ő szerkezetes-grafikus monokrómjaiknak mi köze a fény-árnyék koncepcióhoz? Kis következetlenség, de ez az egész XX. századi sorozatról elmondható. A kérdés persze nem a személyekre vonatkozik, hisz a szemközti falon Picasso és Braque is egy-egy jelentős (nem kubista) munkával szerepel. Aki látogatását névsorolvasással kívánja összefűzni, megkérdezheti: miért nincs jelen Georges Seurat, Pierre Puvis de Chavannes, Chaim Soutine, Marc Chagall és sokan mások? Aki jártas a francia festészetben, fölteheti a kérdést: a legnagyobbakat miért nem főművekkel képviseltetik? (Érdekes, hogy Paul Gaugin jelentéktelen fiatalkori képével szerepel, Edouard Manet és Jean-Baptiste-Camille Corot sem életművük kiemelkedő alkotásaival vannak jelen, Toulouse-Lautrec-től pedig kifejezetten vázlatos, műtermi maradványt láthatunk. Viszont a kiállítás egyik legszebb darabja a nálunk kevéssé ismert Gustave Moreau Katonákat szemlélő pásztorok című kompozíciója.) Aki szeret összehasonlítani, keresheti és sorolhatja a megfeleléseket a magyar festészettel. Aki azonban „csak” képlékenyen befogadó, kapkodhatja a fejét a jobb és bal oldali melléktermekben Monet gyönyörű kisméretű enteriőrje vagy Pierre Soulages hatalmas vászna közt; Jean Dubuffet színben-formában megragadó, gyerekrajzot idéző Boldogság vagy Georges Rouault Zsolozsma című képei egyaránt megbabonázhatják.

Aki a fölsorolt termeket mind végigbóklássza, igencsak elfárad, szinte már örül, hogy két kis teremben már nem a kiállítás folytatódik, hanem vetítés látható (Claude Monet-ról szóló dokumentumfilm), illetve festeni, rajzolni, számítógépezni lehet. Ekkora súlyú élmény egy látogatásra fölfoghatatlan. Visszajönni pedig valószínűtlen a pénz – idő – sorban állás tényezők egybevetése miatt. Javasolható tehát egy kis szünet beiktatása, mondjuk két terem után, a kiállítás elméleti középpontján, egy jó kávéval vagy teával a büfében.

A tájékozódásban a gondos rendezés, az egyes termek falán olvasható művészettörténeti ismeretterjesztő szövegek hivatottak segíteni, a kiadott katalógus ellenben drága és sokak szerint pontatlan. Van ellenben tárlatvezetés, nem is kevesen veszik igénybe a fiatal művészettörténészek segítségét.

A kiállítás címében megfogalmazott koncepció kissé erőltetettnek, „kívülről hozottnak” tűnik – a fény és árnyék minden festészetnek alapkérdése, nem kifejezetten francia jellegzetesség. Létezhet-e mellékesen fény-árnyék viszonyokat felmutató festészet? Ennek ellenére a kiállított anyag lenyűgözően gazdag, ám az impresszionisták, fauvok korától kezdve vitatható erősségű.

Ha Franciaország ezzel a kiállítással köszönti uniós tagságunkat, máris gondolkodhatunk, miféle hasonlóval fogjuk ezt (mikor és hol?) viszonozni. Van-e olyan művészettörténész grémiumunk, amely művészetünket ilyen szuggesztivitással és elfogultságok nélkül képes fölmutatni, és lesz-e pénzünk rá, hogy ezt meg is tegye? Addig azonban örüljünk, és semmiképpen se hagyjuk ki ezt az élményt életünkből!

Zsolnai Judit


Kapcsolódó linkek:






További kiállítás:

Tiepolo a Szépművészeti Múzeumban
Festészet Napja
Joan Miró kiállítás a Szépművészeti Múzeumban
Espana 1950 - Az újjászületés évtizede a Műcsarnokban
Két kiállítás Pécsett
Giorgione a bécsi Kunsthistorisches Museumban
Alberto Giacometti a Szépművészeti Múzeumban
Klimt Schiele, Kokoschka a Nemzeti Galériában
Szamizdat kiállítás a Millenárison
Monet és barátai a Szépművészetiben
EgyHetes a Műcsarnokban
Japán és magyar a Ludwigban
Színes magyar a Néprajziban
Mednyánszky-kiállítás a Nemzeti Galériában
Az Eredeti-másolat-hamisítvány a Néprajzi Múzeumban
Réber a Vigadó Galériában
A 4. ARC a Felvonulási téren
Budapest egy napja a Millenárison
Modigliani, Sautine és barátaik a Budapesti Zsidómúzeumban
A Kitalált hagyomány a Néprajziban
Barbata a Kiscelliben
Párizs és Budapest a divat tükrében - BTM
Verrocchio és görög ékszerek a Szépművészetiben
Magyar Sajtófotó 2002 a Néprajzi Múzeumban
Schéner Mihály a Gerbaudban
I.N.R.I. a MEO-ban
Robert Doisneau az Iparművészeti Múzeumban
Teremtett valóság a Mai Manóban
Szex és kommunizmus a Centrális Galériában
Ember, bőrbe kötve, Veszprémben
Greenaway a MEO-ban
"Álomimázs": kiállítás a Millenárison
Kupka kiállítás a Ludwig Múzeumban
Kedves, vidám dolog Toys R Us a Knoll Galériában
Klimatikus viszonyok a Műcsarnokban
Az interakció Szervize a Műcsarnokban
Párizsi Anziksz az Iparművészeti Múzeumban
Light as a Feather a Mai Manóban
A szépség dícsérete a Nemzeti Múzeumban
Hűsölés a teremben: nyári kiállítások
2. óriásplakát pályázat
SYMPHONIA HUNGARORUM. Magyarország zenekultúrájának ezer éve
Walter Péter a Mai Manó Házban
Kelet vörös a Centrális Galériában
FLASH a Kortárs Művészeti Intézetben
Brassai a Ludwig Múzeumban
Szamizdat kiállítás a Centrális Galériában
Új reneszánsz kút Visegrádon