. kontextus.hu



  napi online kultúra és tudomány

KIÁLLÍTÁS
A Zsolnay 150 éve
Kiállítás az Iparművészeti Múzeumban


Tavaszig még látogatható a pécsi Zsolnay Gyár 150 évét feldolgozó kiállítás. Különösen érdekes ez ma, amikor az újsághírekben egymást érik a cikkek a magyar iparművészet olyan műhelyeinek megszűnéséről, „átszervezéséről” „racionalizálásáról” mint a parádi és tokodi üveggyárak, Herend, Hollóháza, vagy éppen a Zsolnay manufaktúra. Lehet, hogy mire bezár a kiállítás, a tárlat címét át kell fogalmazni: Zsolnay Kerámia - élt 150 évet.

Néhány évvel ezelőtt, Kispesten bezárt a Gránit Csiszolókorong és Kőedénygyár. A Gránit akkor már lassan 100 éve szolgálta ki a magyar családok alapvető igényeit. Kőedényei, tányérjai - kezdve a „virágos domborútól”, amiben a legfinomabb a nagymama levese, folytatva a „pöttyös bögréig”, amiből az oviban ittuk a malátakávét, egészen a magyar design egyik legnagyobb szabású programjáig, a „házgyári konyhaprogramig” - meghatározóak voltak a magyar formakultúra, a „mi tárgyaink” szempontjából. A Gránit elérhető és színvonalas tárgyakat gyártott. Aztán bezárt. A gyárat elbontották, a hajdani formakönyveket, tervrajzokat, dokumentációt meg elmosta az eső, megették az egerek, és szó szerint a törmelékkel együtt hordták el a hajdani „zweckform-okat” (gyártási öntő és présformákat), száz év formakultúrájának utolsó tárgyi emlékeit. Aztán csönd.

Most úgy hírlik, hogy a Zsolnay gyár is „gazdaságtalan”. Befektetők jelentek meg a gyár körül, érdeklődnek a részvények iránt, de mint rebesgetik, nem annyira a gyártás, mint inkább a technológia miatt. Amit aztán a gyárral együtt megszerezve Indonéziában vagy Kínában a pécsi költségek töredékéért alkalmazhatnának. Valószínű, hogy a „kihasználatlanság” miatt a „racionalizáció” és „átszervezés” utoléri Pécset, és Magyarország utolsó, valóban egyéni, valóban karakteres gyára is megszűnik. Persze ezek szigorúan feltételezések, a Zsolnay biztonságban van, kár az ördögöt a falra festeni… A kilencvenes évek közepén a Gránithoz is német menedzsment érkezett, és ígértek mindent. Megígérték, hogy felvirágoztatják, új piacokat találnak, és Közép-Európa legerősebb üzemévé teszik. Erre volt is esély: a Gránithoz hasonló kőedénygyár csak Skandináviában, Németországban és Franciaországban működött. De sajnos nem így lett.

Az Iparművészeti Múzeumba lépve mindenesetre a viharfelhőket egy időre eltakarja Lechner Ödön szecessziós épületének üvegkupolája. Az emeleti kiállítótérben eklektikus, orientalizáló edények fogadnak minket. Fantasztikusan gazdag díszítésű, klasszikus formájú tárgyak. Szemmel látható, hogy a Zsolnay Gyár a kiegyezéskori gazdasági prosperitás lendületével tört fel, csakúgy, mint a Ganz, Weiss Manfréd gyára, a Goldberger textil, és a legtöbb, mára csupán utcanévként létező történelmi vállalat.

A gyárat 1853-ban Zsolnay Miklós (1800-1880) és fia Ignác (1826-1880) alapította: kezdetben építészeti terrakottát, háztartási edényeket és vízvezetékcsöveket gyártottak. Az 1860-as évektől Zsolnay Vilmos, az alapító kisebbik fia nagyarányú fejlesztésekbe kezdett. Gépesítés, technológiai újítások jellemezték ezt a korszakot. Ekkor jutott el a gyár arra a szintre, hogy termékei színvonala bármelyik európai vetélytársáéval állta az összehasonlítást. Ami hiányzott még: a művészi invenció.

Zsolnay Vilmos 1868-ban Angliába utazott. Az ott látottak alapján rájött, hogy tömegtermékekkel nem versenyezhet a világpiacon. Piaci profilját a luxuscikkek felé fordította, és kidolgozta a porcelánfajansz technológiáját. A ma ismert „Zsolnay-hatás” egy különleges redukciós máznak és fémlüszter technikának, az „eozin-máznak”, valamint a máz alatti és máz feletti festés ötvözésének köszönhető. Ezek az újítások olyan jelentősek, hogy a későbbiekben esztétikai szempontból is „megnemesítik” a sokszor valóban giccses formákat. Ugyancsak Zsolnay Vilmos világszabadalma a fagyálló kerámia, a „pirogránit”, mellyel egészen új dimenziók nyíltak az építészeti kerámia alkalmazásában.

Zsolnay Vilmos mellé, akiben találkozott a feltörekvő kapitalista üzletember, a technikai újító és a szó legnemesebb értelmében vett fazekasmester, kellett egy olyan partner, aki gondolkodásában és céljaiban társa lehet, és terveit, szabadalmait valós épületeken, kézzelfogható formában jeleníti meg. A Zsolnay nem lenne Zsolnay Lechner Ödön nélkül, mint ahogy az Iparművészeti Múzeum, a Postatakarékpénztár, a Földtani Intézet is beleolvadna a budapesti eklektika szürkeségébe, ha nem „világítana” rajta a sárga és zöld pirogránit csempe és a számos homlokzatdísz.

A daliás időknek a trianoni békeszerződés vetett véget, hiszen a döntés értelmében a gyár elvesztette nyersanyagbányáinak és piacainak jelentős részét. A Zsolnay beolvadt a jórészt állami dotációkból és megrendelésekből fenntartott „reprezentatív manufaktúrák” közé. Így jött létre a Herend-Hollóháza-Zsolnay hármasság, és e háromság révén egy fáradt, önismétlő, gépies stílus, amit a harmincas évektől folyamatosan népszerű, ámde végtelenül giccses „búsuló juhász” és „táncoló paraszt” szobrocskák is fémjeleznek. A kiállítás tárgyai között ekkor jelennek meg azok a „művek”, amelyek az Art Deco feledhető oldalát képviselik, a luxus- és tömegcikkek giccsbe fulladó kereszteződéséből származó vitatható értékű darabok. Jellemző, hogy a „nemzeti romantikus szobrászat” népszerű darabjainak a húszas években legyártott replikái a mai napig gyártásban maradtak.

A Zsolnayé lehetne akár a „hosszú agónia” története is, melyre a pontot az 1948-as államosítás teszi föl. Valószínű, hogy azon belső törvényszerűségeknek köszönhetően, melyek a tőke, a teremtő akarat, az üzleti érzék és megrendelések egységét jelentették, a Zsolnay Vilmost követő időkben a vállalat magától már nem maradhatott volna fönn. A közvetlen államosítás - paradox módon - végül is megmentette a gyárat a biztos pusztulástól. Ebből a korszakból inkább kultúrtörténeti, semmint művészeti értékű tárgyak emelkednek ki. Az eozinos Lenin és Sztálin-fejek, traktoros vázák, szocreál figurák önmagukban is elég viccesek, pláne ha egy ilyen kiállítás keretében tíz méter sem választja el őket „elődeiktől”, a népies nippektől és a repülőgépet, automobilt vezető, esztétikailag azonos „szinten” álló figuráktól.

A hatvanas-hetvenes évektől a Zsolnay sem úszhatta meg a „pöttyösbögre” korszakot. A kiállításnak külön erénye, hogy a műkereskedelemben jegyzett szecessziós tárgyak mellett a porcelánfoglalatok, kályhacsempék és tömegtermékek is láthatóak. Sajnos a hatvanas évektől már jórészt alig találni mást. Néhány elszigetelt kísérlet, művészi szárnypróbálgatás kivételével a Zsolnay a luxustárgyak helyett újra a piacra termelt - ahogy számos alkalommal a 150 év alatt. Mára az állam jórészt kivonult a mecénási szerepből, a piacon pedig 200 forintért már be lehet szerezni a kínai porcelán tányérokat. Igaz, hogy ronda, és hamar törik, de porcelánból van és olcsó. A skandináv design is attól vált híressé, hogy az államok hathatósan támogatták sikeres gyáraikat: az Arabia, az Ittala, vagy az Orrefors fogalmak az egyetemes iparművészetben. Ezek az országok belátták, hogy egy sikeres kézműipari-iparművészeti cég egyrészről a gazdaságnak tesz jót, másrészről infrastruktúrát nyújt a magas színvonalú művészképzésnek és foglalkoztatásnak, harmadrészt pedig ha a piaci versenytől némileg védett helyzetben végzi tevékenységét, a nemzeti örökséget képes világörökséggé változtatni. Magyarország ilyen szempontból egyrészt gazdag, hisz rengeteg tehetséges keramikus művésze, designere, és európai színvonalú manufakturális hagyományai vannak, de ugyanakkor pazarló is, hiszen nem törődik értékeivel, nem ápolja örökségét. Reméljük, hogy a Zsolnay esetében a jég megtörik, és. a kiállítás anyaga nem a gyár reprezentatív nekrológja marad, hanem visszatekintés egy sikeres, világhírű cég kétségtelenül kalandos múltjára. Tavaszig sajnos még bármi lehet…

Szilágyi B. András

Ipar és művészet: 150 éve Zsolnay
Iparművészeti Múzeum
Budapest, Üllői út 33-37.
Látogatható: 2005. április 19-ig
Nyitva: hétfőt kivéve minden nap 10-től 18-ig

Kapcsolódó linkek:






További kiállítás:

Az FMK a Kogart Galériában
400 év francia festészete a Műcsarnokban
Tiepolo a Szépművészeti Múzeumban
Festészet Napja
Joan Miró kiállítás a Szépművészeti Múzeumban
Espana 1950 - Az újjászületés évtizede a Műcsarnokban
Két kiállítás Pécsett
Giorgione a bécsi Kunsthistorisches Museumban
Alberto Giacometti a Szépművészeti Múzeumban
Klimt Schiele, Kokoschka a Nemzeti Galériában
Szamizdat kiállítás a Millenárison
Monet és barátai a Szépművészetiben
EgyHetes a Műcsarnokban
Japán és magyar a Ludwigban
Színes magyar a Néprajziban
Mednyánszky-kiállítás a Nemzeti Galériában
Az Eredeti-másolat-hamisítvány a Néprajzi Múzeumban
Réber a Vigadó Galériában
A 4. ARC a Felvonulási téren
Budapest egy napja a Millenárison
Modigliani, Sautine és barátaik a Budapesti Zsidómúzeumban
A Kitalált hagyomány a Néprajziban
Barbata a Kiscelliben
Párizs és Budapest a divat tükrében - BTM
Verrocchio és görög ékszerek a Szépművészetiben
Magyar Sajtófotó 2002 a Néprajzi Múzeumban
Schéner Mihály a Gerbaudban
I.N.R.I. a MEO-ban
Robert Doisneau az Iparművészeti Múzeumban
Teremtett valóság a Mai Manóban
Szex és kommunizmus a Centrális Galériában
Ember, bőrbe kötve, Veszprémben
Greenaway a MEO-ban
"Álomimázs": kiállítás a Millenárison
Kupka kiállítás a Ludwig Múzeumban
Kedves, vidám dolog Toys R Us a Knoll Galériában
Klimatikus viszonyok a Műcsarnokban
Az interakció Szervize a Műcsarnokban
Párizsi Anziksz az Iparművészeti Múzeumban
Light as a Feather a Mai Manóban
A szépség dícsérete a Nemzeti Múzeumban
Hűsölés a teremben: nyári kiállítások
2. óriásplakát pályázat
SYMPHONIA HUNGARORUM. Magyarország zenekultúrájának ezer éve
Walter Péter a Mai Manó Házban
Kelet vörös a Centrális Galériában
FLASH a Kortárs Művészeti Intézetben
Brassai a Ludwig Múzeumban
Szamizdat kiállítás a Centrális Galériában
Új reneszánsz kút Visegrádon