. kontextus.hu



  napi online kultúra és tudomány

KIÁLLÍTÁS
A terror és ami belőle látszik
A RAF és mítosza – kiállítás Grazban


A berlini Kunst-Werke januárban bemutatott Rote Armee Fraktion-kiállítása június 26-ától a grazi Neue Galerie-ben látható. A csaknem változatlanul átvett tárlat osztrák vélemények szerint nem vált majd ki olyan heves reakciókat, mint Németországban.

Berlinben nem először fordult elő, hogy Gerhard Schröder német kancellár, vagy Otto Schily belügyminiszter nyilatkozzon egy művészeti kiállítás tervéről. A Művészet az NDK-ban címmel megrendezett, vagy a nácikkal kokettáló gyáros, Friedrich Flick és családjának gyűjteményén alapuló tárlatot hasonlóan heves viták kísérték a közéletben, mint a Kunst-Werke januárban, Berlinben bemutatott, június végén pedig a grazi Neue Galerie-ben megnyílt Rote Armee Fraktion-kiállítását. Csak míg a Flick-bemutatót gondos pr-kezek magyarországi zsidók szerepeltetésével „igazolták”, a Rote Armee Fraktion, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) egyetlen áldozatának hozzátartozója sem érvelt a kiállítás mellett.

Sőt. A RAF, a hetvenes-nyolcvanas évek Nyugat-Németországának hírhedt terrorbandája által elkövetett robbantások, gyújtogatások és gyilkosságok emléke olyannyira fel nem dolgozott, be nem gyógyult seb, hogy a kiállítás kurátorainak különös érzékenységére és találékonyságára volt szükség, hogy megvalósítsák koncepciójukat. A Bild, a RAF, és általában a hatvanas évek diákmozgalma által nem túl kedvelt Axel-Springer kiadó bulvárlapja szalagcímekben tette fel a kérdést: miért támogatja a pénzügyi gondokkal küszködő főváros százezer euróval a rendezvényt? A RAF történelmére reflektáló művekből szervezett kiállítás tervére reagálva az áldozatok hozzátartozói levélben tiltakoztak vezető politikusoknál, a koncepció alapján attól tartva, hogy a tárlat „glorifikálja” majd a RAF vezetőit.

A tiltakozások egyik legfontosabb alapja az a szerencsétlen módon kiszivárgott belső koncepcióvázlat volt, amely a RAF tevékenységére utalva azt firtatta, mely ötletek és elképzelések őrizték meg az idő során értéküket, és melyek azok, amelyeket ma sem lehet a naív jelzővel elintézni. Maga Bettina Röhl, a RAF egyik vezéralakjának számító Ulrike Meinhof lánya is kifejezte aggodalmát amiatt, hogy a kiállítás nem jeleníti meg kellőképpen az áldozatok perspektíváját. Nyilván nem tett jót a kiállítás hírének az egyik művész, Gerhard Richter egy jóval korábbi nyilatkozata sem. Amikor Richter a nyolcvanas évek végén megfestette az „1977. október 18” elnevezésű, a RAF tagjait ábrázoló ciklusát, feltették neki a kérdést, hogy fontolgatja-e az áldozatok megfestését is. Richter válasza úgy hangzott: „ Nem, soha. Ez csak normális bűncselekmény, normális szerencsétlenség, naponta megtörténik. Amit én választottam, az a kivételes szerencsétlenség volt”. Az már csak hab volt a tortán, hogy a kiállítás egyik ötletgazdája éppen Felix Ensslin, a RAF-alapító Gudrun Ensslin fia. A Zöldek parlamenti frakciójának is dolgozó Ensslin azonban a Spiegelnek adott interjújában (2005/3) azt hangsúlyozta: nem az anyja szócsöve, személyes érintettségének nincs köze a kiállítás koncepciójához. A kialakuló botrányt látva a Kunst-Werke visszalépett a város kulturális alapjánál pénzügyi támogatásért benyújtott kérelmétől, és internetes aukcióval, ismert művészek felajánlott munkáinak elárverezésével szerezte meg az anyagi hátteret a kiállításhoz. A megnyitó előtti hetekben pedig a szervezők lépten-nyomon hangoztatták: a tárlat éppen a RAF mitologizálása ellen kíván hatni, éppen azt vizsgálva, hogyan válhattak idolokká a nyugat-német közelmúlt terroristái.

Az út a hőssé válásig pedig nem volt hosszabb, mint 68-as diákvezérből vagy lelkészlányból terroristává lenni. A RAF megalakulásának története ugyanis a hatvanas évek diákmozgalmaira nyúlik vissza. Schauschitz Attila egy a Beszélőben megjelent cikke (1998/6) szerint 1968 egyik irányzata a kapitalizmus, és a volt nácik gazdasági és politikai karrierjének kritikája mellett azt a megfontolást is magában hordozta, hogy a szó önmagában nem elég erős fegyver a világ megjavításához. A RAF-ot életre hívó röplap a következőképp záródik: „Osztályharcot kibontakoztatni- a proletariátust megszervezni- a fegyveres ellenállást megkezdeni- a Vörös Hadsereget felépíteni”. Amikor 1967 nyarán a perzsa sah berlini látogatása ellen tüntetők közül egy Benno Ohnesorg nevű diákot közvetlen közelről fejbe lő egy rendőr, az evangélikus lelkész lányaként felnőtt Gudrun Ensslin kijelenti: „Ez Auschwitz nemzedéke, ezek ellen nem lehet érvelni! Erőszakra csak erőszakkal lehet válaszolni”. Ulrike Meinhof, az evangélikus akadémia ösztöndíjasa, újságíró, a RAF „hangja” pedig a következő szöveget rögzítette szalagra 1970-ben: „Mi azt állítjuk, hogy az egyenruhás alak egy disznó, nem ember, nincs miről vitatkoznunk vele. Tévedés lenne egyáltalán csak beszélni is ezekkel, és természetesen lehet lőni is”.

A majd’ hatvan ember életét követelő terrorsorozat főszervezői viszont sztárokhoz hasonlatos bálványokká váltak, ennek egyértelmű jelei vannak a popkultúrában. A „Prada Meinhof” felirattal vagy a RAF logójával ellátott pólók, színdarabok, regények, mint Leander Scholz Rosenfestje kisebb kultusz kialakulását sejtetik. A mélypont sokak szerint a 2002-es Baader című film, amelynek egyik jelenetében a RAF-vezére, a terroristából lázadó vagánnyá fokozott Andreas Baader figurája és egy „rajongója” között a következő párbeszéd zajlik le: -Te vagy a Baader, ugye?- kérdezi a lány. –Én vagyok a Baader- bólint a kérdezett. – Wow!- lehelli a leányzó.

Tény: a RAF első generációjának nevezett alapítók két robbantás között a látványról sem feledkeztek meg. Baader sportautója, Ensslin megjelenése, maga a RAF-logó expresszivitása „nyomot hagyott”, és már annak idején is jól mutatott a fényképeken. Jellemző példa az a fotó, amely a munkaadók szövetségének elrabolt és később kivégzett elnökét, Hanns-Martin Schleyert ábrázolja. A meggyötört arcú Schleyer táblát tart a kezében, rajta a felirat: 20 napja a RAF foglya. A fotó címlapra kívánkozik, és ma is olyan képnek számít, amelyet rögtön előhív a „RAF” szó. Nem szeptember 11. terroristái használták először a médiát. A média pedig a „beszélő képekre” fogékony. Nem véletlen, hogy az az Ulrike Meinhofról a börtönudvaron készített fotó maradt meg a köztudatban, ahol torzonborz hajával, grimaszoló arckifejezéssel kellőképpen őrültnek látszik, s nem az, ahol csak anyuka-frizurás kolumnistának, vagy szelíd bölcsészlánynak. A Frankfurter Allgemeine Zeitung cikkírója találóan jegyezte meg: a médiafigyelem, amit a kiállítás bemutat, a RAF-jelenség része.

A várakozásokkal ellentétben a kiállítás anyaga- installációk, festmények, videófilmek, szobrok, grafikák, fotómontázsok, szövegek, valamint a RAF történelmének média-dokumentációja - nem mondható botrányosnak, a bemutatott művek éppenhogy távolságtartással reflektálnak a mediatizált terrorista-képre. Hans Niehus alkotása, a Hollywood Boulvard majdhogynem didaktikusan ábrázolja, mi is a történet lényege: az óriás képernyőn terrorista „néz szembe” a vele átellenesen, egymás mögött felfüggesztett kisebb televíziókra, amelyeken a RAF-ról szóló dokumentumfilmek futnak, a monitorok előtt pedig egy-egy alakos céltábla. A holland Theo Hightert műve, az avant-garde nem kevés gúnnyal veszi célba a RAF jellegzetes szóhasználatát. Három politikai röpiratából kiragadott és felnagyított részletet, amelyek mindegyikében feltűnik az „avantgarde” szó, helyez egy autóreklám képe mellé, amely a termék exkluzivitását szintén e jelzővel hirdeti. Erin Cosgrove a klasszikus amerikai képregények stílusában, szerelmi történetben figurázza ki a mítoszt, amelyben a főhős leányzó gyengéje a sorozatgyilkos-típus.

A tárlat minden bizonnyal egyik legvitatottabb műve Hans-Peter Feldmann A halottak 1967-1993 című sorozata. A körülbelül száz darab fotóból álló mű voltaképp egy leltár a RAF működése alatt áldozatul esett életekről. Sokak szemében botrányos, hogy az áldozatokat és a terroristákat egymás mellé helyezi, a képek alatt a puszta névvel és dátummal, nem téve különbséget tettesek és ártatlanok között. Közelebbről szemügyre véve azonban még furcsább alkotásról van szó: igazolványképtől, családi képtől a körözési fotóig és az igazságügyi orvosszakértői felvételig terjed a láthatóan újságcikkekből másolt és nagyított fényképek sorozata. Néha csak egy részlet látszik az emberekből, néha az sem: ezeket a koporsó képével helyettesíti. A különös haláltánc, a RAF történetének egyfajta dokumentációja személyes tragédiákra mutat rá. Fiatal nőkére, akik gyermekeiket elfeledve gyilkosokká váltak, majd magukkal is végeztek. Mindenekelőtt pedig az áldozatokéra, akiket csak státuszukon, társadalmi szerepükön keresztül láttak, de mint embert nem.

Fogarasi Ilona, Berlin


Die RAF-Ausstellung
Neue Galerie am Landesmuseum Joanneum, Sackstraße 16, Graz
A kiállítás 2005. augusztus 28-ig látogatható.

Kapcsolódó linkek:






További kiállítás:

Az új héber - kiállítás Berlinben
25 kérdőjel - kiállítás az Ernst Múzeumban
Bronzba zárt imák az Iparművészeti Múzeumban
Salvador Dalí kiállítása a Műcsarnokban
Leonardo tervei a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban
Romafotó kiállítás a Millenárison
Kopt művészet a Szépművészeti Múzeumban
Szentgyörgyi József kiállítása
Magyar Képregénykiállítás a KARTON Galériában
A Zsolnay 150 éve az Iparművészeti Múzeumban
Az FMK a Kogart Galériában
400 év francia festészete a Műcsarnokban
Tiepolo a Szépművészeti Múzeumban
Festészet Napja
Joan Miró kiállítás a Szépművészeti Múzeumban
Espana 1950 - Az újjászületés évtizede a Műcsarnokban
Két kiállítás Pécsett
Giorgione a bécsi Kunsthistorisches Museumban
Alberto Giacometti a Szépművészeti Múzeumban
Klimt Schiele, Kokoschka a Nemzeti Galériában
Szamizdat kiállítás a Millenárison
Monet és barátai a Szépművészetiben
EgyHetes a Műcsarnokban
Japán és magyar a Ludwigban
Színes magyar a Néprajziban
Mednyánszky-kiállítás a Nemzeti Galériában
Az Eredeti-másolat-hamisítvány a Néprajzi Múzeumban
Réber a Vigadó Galériában
A 4. ARC a Felvonulási téren
Budapest egy napja a Millenárison
Modigliani, Sautine és barátaik a Budapesti Zsidómúzeumban
A Kitalált hagyomány a Néprajziban
Barbata a Kiscelliben
Párizs és Budapest a divat tükrében - BTM
Verrocchio és görög ékszerek a Szépművészetiben
Magyar Sajtófotó 2002 a Néprajzi Múzeumban
Schéner Mihály a Gerbaudban
I.N.R.I. a MEO-ban
Robert Doisneau az Iparművészeti Múzeumban
Teremtett valóság a Mai Manóban
Szex és kommunizmus a Centrális Galériában
Ember, bőrbe kötve, Veszprémben
Greenaway a MEO-ban
"Álomimázs": kiállítás a Millenárison
Kupka kiállítás a Ludwig Múzeumban
Kedves, vidám dolog Toys R Us a Knoll Galériában
Klimatikus viszonyok a Műcsarnokban
Az interakció Szervize a Műcsarnokban
Párizsi Anziksz az Iparművészeti Múzeumban
Light as a Feather a Mai Manóban
A szépség dícsérete a Nemzeti Múzeumban
Hűsölés a teremben: nyári kiállítások
2. óriásplakát pályázat
SYMPHONIA HUNGARORUM. Magyarország zenekultúrájának ezer éve
Walter Péter a Mai Manó Házban
Kelet vörös a Centrális Galériában
FLASH a Kortárs Művészeti Intézetben
Brassai a Ludwig Múzeumban
Szamizdat kiállítás a Centrális Galériában
Új reneszánsz kút Visegrádon