napi online kultúra és tudomány

KONFERENCIA
Zene – képzőművészet – irodalom


A Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszéke az ELTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékével közösen szervezett két napos konferenciát június 21-22-én. Az első napon zene és képzőművészet, míg a másodikon zene és irodalom kapcsolata volt a téma. Az eseményről szerkesztőségünk a litera.hu-val közösen számol be.

Összevetések


(...) Aki a keddi hőségben úgy döntött, hogy inkább zárt térben hűsöl és összeköti a kellemest a hasznossal, úgy vélem, nem csalatkozott. Egyfelől azért, mert hasonló kezdeményezéssel viszonylag ritkán találkozik az ember, másfelől pedig azért, mert a laikus hallgató számára is jól követhető előadások számos problémát tettek láthatóvá a jártasabb kutatók számára is. Ezt legjobban az előadások utáni viták mutatták meg, amelyek – még ha nem is minden esetben - termékeny, a továbbgondolásra bíztató kérdésekkel segítették az előadót.

A konferencia első napján három előadás-blokkban hallgathattunk ismertetéseket: az első blokkban Erdély Miklós és Hajas Tibor performanszairól volt szó, majd egy, az Új Symposiont bemutató vetítésen kép és szöveg viszonyának alakulását is nyomon követhettük a folyóiratban. Különösen Hornyik Sándor előadása kelthette fel a hallgatóság érdeklődését, aki Erdélyi munkásságának olyan jellegzetességeire is rámutatott, amelyek a természettudományos felfedezéseken, elsősorban a fizika felfedezésein keresztül a művész nyelvről való felfogását is más megvilágításba helyezték.

A Ludwig Múzeumban tartott kiállításmegnyitó és a nemrég megjelent Hajas-könyv kapcsán igazán aktuális volt Dékei Kriszta előadása is, aki a két különböző, szamizdat kiadásban megjelent SIDPA BARDO naplót tette vizsgálódása tárgyává. Dánel Mónika „képtörténet” összeállítására vállalkozott, amikor az Új Symposion folyóirat 25 számában követte nyomon kép és szöveg egymásra hatását. A képregény, a karikatúra, valamint a plakát önálló médiumként jelennek meg a szövegek mellett, s maguk is alakítják a folyóirat arculatát - fejtette ki az előadó, aki érdekes témaválasztása és éles szemű megfigyelései ellenére néha bizonytalanságban hagyta hallgatóságát afelől, vajon a képi és a szöveg-konstrukciók viszonyának változása milyen, a jelentést is érintő változásokat eredményez, vagy hogy ez milyen irodalomtörténeti változásokkal hozható összefüggésbe. A vitában Szegedy-Maszák Mihály professzor azt is felvetette, számos más folyóiratban is találkozhatunk hasonló jelenséggel, így azok belevonhatók, összehasonlításképp, a vizsgálatba.

Maszárovics Ágnes cikkének folytatása a litera.hu-n

Új tudományosság - konferencia zene és irodalom kapcsolatáról


A második nap központi gondolata a zene és az irodalom kapcsolatának vizsgálata volt. A két terület egyszerre áll közel és távol egymástól. Könnyen tud bárki irodalmi műből készült zenét említeni vagy egy zenemű hatására írt irodalmi alkotást. Az átjárás magától értetődik, azonban a két matéria közötti kapcsolat lényegének felrajzolása valódi tudományos kihívás lehet.

A másik, nem kisebb kihívás azonban, hogy a konferencia valóban konferencia legyen, és ne felolvasó-nap. Nem tudom pontosan, mióta tart a magyar tudományos életben elharapódzott szokás, hogy az előadók papírról olvassák fel mondandójukat. Szomorú és elgondolkodtató ez, hiszen meghalasztja a szóbeliséget, ellehetetleníti a párbeszédet. Egy tudományos igénnyel megírt dolgozat felolvasásához mit lehet felelősen fűzni? El kell azt olvasni, és lehet rá reagálni írásban. A konferencia viszont, főképpen a mostani, ahol általában húsz perces előadások hangzottak el, mindenképpen az élőszó varázsától volna érdekes. Őszintén: dühített, hogy fiatal kutatók nem tudnak mankó nélkül negyed órát beszélni unásig ismert kutatási területükről.

Dohogásaimnak nyilván nincs sok köze magához a szorosan vett tudományos munkához, mégis az elsekélyesedést jelzi, ha nincs szerepe az egyéniségnek, csak a száraz tudományos szövegnek. Kár érte. Kár, hogy az egyenstílus, ahol a leggyakoribb szó a diskurzus és a textus, sokakat magába szippant. Kíváncsi lettem volna arra, hogy az előadók személyük hitelességével miként tudnak meggyőzni kutatásaik eredményességéről. (Ellenvetésként elhangozhat, hogy a konferencia nem színház, mégis: több teatralitást, ha lehetne kérni!)

Zene és irodalom összefonódásaként a legkézenfekvőbb műfaj az opera. Tengernyi szakkönyv született már a különböző librettók és forrásaik elemzéséről. Nehéz újdonsággal előrukkolni. Peremiczky Szilvia (ÖH-PhD hallgató) összefoglaló igénnyel közelített a hatalmas anyaghoz, elsősorban a klasszikus olasz operák szemszögéből. Vizsgálatairól hasznos összefoglalót is készített, mely egy specifikusabb kutatás kiindulópontja lehet a későbbiekben, hiszen egyelőre hiányzik látóköréből a kortárs opera. A kínálkozó friss példa éppen A gólyakalifa: Gyöngyösi Levente műve Babits Mihály kisregényéből született.

Balázs Miklós (politológus hallgató) a filmre vitt opera és a politikum kapcsolatát elemezte Káel Csaba Bánk bán-mozija kapcsán. Előadásában azt igyekezett bizonyítani, hogy a film nem rendelkezik egységes nézőponttal: más tendenciákat mutat a rendezői szándék és mást a színészi játék, illetve egy harmadik megközelítési mód a látványvilág. Utóbbi egyértelműen a klasszikus, romantizáló értelmezést hangsúlyozza, és hiába formál hús-vér alakot például Marton Éva Gertrúdból, ha közben középkori, ásatag (a szemlélet, nem az anyagminőség) díszletek között kell játszania. A fiatal kutató azonban a szoros elemzésen túl nem vizsgálta a film szélesebb társadalmi összefüggéseit, hatásait, ami egy ilyen, a politikumhoz erősen kötődő alkotás esetében elengedhetetlennek tűnik.

A kanonizáció problémájához Wagner és Hans Sachs összehasonlító elemzésével kapcsolódott Földvári József (ÖH-PhD hallgató). Arra próbálta irányítani a figyelmet, hogy a wagneri operában számos, valóban Sachs korát és stílusát idéző elem van, tehát nem feltétlenül helytállóak azok az újabban képviselt álláspontok, amelyek demitizálni, Wagnertől elválasztani akarják Sachs-ot. Mindenképpen megfontolandó Földvári azon felvetése, hogy A nürnbergi mesterdalnokok formája, szerkezete, hangulata maga is a 15. századi Fastnachtspielt azaz farsangi játékot idézi (számos más hatással együtt természetesen).

Rendkívül izgalmasnak bizonyultak a nap egyetlen külföldi előadójának gondolatai: Aviva Boissevain (teológus, irodalomkutató - Amszterdam) Mozart Don Giovanni című operáját helyezte szélesebb társadalmi/történelmi összefüggésbe. Az 1787-ben, Prágában bemutatott dalmű átmeneti időszakban született, hatalmas társadalmi mozgások zajlottak ekkor, az ún. felvilágosodás korában. A világ az egyre szabadabb, individualistább társadalmi berendezkedés felé tartott. Boissevain hangsúlyozta, hogy Don Giovanni számtalanszor énekli a darabban: Viva la liberta – Éljen a szabadság, miközben változatos módokon hágja át a hagyományos moralitás szabályait. Ő szélsőségesen, a maga totalitásában képviseli a felvilágosodás szabadság-eszméjét, ami egyúttal azt is jelenti, hogy vállalja ennek kockázatát, a bukást is. Boissevain kiemelte, hogy a felvilágosodás túlzásba vitt eszméinek abszurditása jelenik meg az operában, egy olyan épülő, új világ ábrázolásában, ahonnan már hiányoznak az isteni törvények. Nem véletlen a Don Giovanni korabeli prágai sikere, hiszen a városban változásra éhes polgárok laktak, a korszak mozgatói.

A Dohány utcai Zsinagóga főkántora, Fekete László kilépve az opera vonzásköréből, egy chászid gyűjtésről beszélt. Eisikovits Miksa (kolozsvári zeneszerző, később az opera igazgatója) Máramaros szigetén gyűjtött énekeket az ott élő chászid közösség körében 1938-39-ben. Az anyag kéziratos kottákban maradt fenn, melyekből Fekete László élőben szólaltatott meg néhány dalt. Főként imákról van szó, melyeket Eisikovits-nak rendkívül nehéz volt összeszednie, hiszen kezdetben bizalmatlanok voltak vele szemben, és a szent dallamokat nem szívesen adták „csak úgy” elő.

A legnagyobb érdeklődés Szegedy-Maszák Mihály (egyetemi tanár, ELTE) Ezra Poundról szóló előadását kísérte. Rövid, de szinte minden részletre kiterjedő összefoglalását hallhattuk Pound zenei kapcsolatainak – meglehetősen feszített tempóban. Elhangzottak a költő zenei gondolkodásának kulcsfogalmai: fontosabbnak érezte az élő zenét a kottával szemben, a techné, a szerkezet elsőrendűségét hangsúlyozta, valamint szolgalmazta a romantika előtti korszakok, elsősorban a középkor zenéjének felfedezését. Pound szerint az időbeli előrehaladás nem jelent egyértelműen fejlődést is. A magyar kultúrával is a zene révén ismerkedik meg: nagy elismeréssel nyilatkozik Bartók művészetéről, míg Puccini és Mascagni zenéjét „ócska latyaknak” minősíti.

A szerzők és művek bűvköréből Lajosi Krisztina (ÖH-PhD hallgató) előadása vezetett ki, hiszen tágas témát választott, a zenéről való írás 19. századi alakulását a Regélő és a Zenészeti Lapok működésén keresztül. A zenei írások természetesen tükrözik korukat, és elsősorban a kialakulóban lévő nemzeti öntudat lenyomatai. Lajosi vitaindító problémaként vetette fel, vajon miért nem Erkellel vagy Kurtággal azonosítanak minket a világban, és miért inkább a magyar nótával? A fogalmazás sarkos, attól függ, hogy honnan nézzük a kérdést. Magyarország sohasem tartozott a jegyzett nagy nemzetek közé, a kicsikről pedig inkább tudnak megjegyezni valamilyen érdekes, de számunkra talán jelentéktelenebbnek tűnő sajátosságot, mint bármilyen komoly, a magas kultúrához tartozó ismeretet. Másrészt: elrettentő példák mindig akadnak (ilyeneket sorolt Lajosi), de alapvetően, az értők körében Kurtág, Bartók, Ligeti világhírűek. A szobafestőnek nem kell ismernie őket.

Összességében: számos érdekes részlet elhangzott, de zene és irodalom kapcsolatának természetéhez nem jutottunk közelebb. Kutatási töredékeket, részeredményeket hallhattunk. Remélem, hogy a folytatás belátható időn belül következik.

Sőregi Melinda

A gólyakalifa előadásfotója (Magyar Állami Operaház, r.: Harangi Mária) Egyed Péter munkája.


Kapcsolódó linkek:
Az ELTE honlapja
A Magyar Képzőművészeti Egyetem honlapja





Korábbi konferenciák: