Namármost. Váncsa István legújabb, Hírvilág című könyve – a címmel ellentétben – nem igazán a hírek világáról szól. De Váncsa István ugyanezen, „Információs Társadalom kicsiknek és nagyoknak" sorozatcímű könyve – a sorozatcímmel ellentétben –az információs társadalomról sem szól igazán. Váncsa István könyve elsősorban az internetről mint médiumról, annak kialakulásáról és használatáról szól, közelebbről pedig arról, hogyan is internetezik maga Váncsa István. Szerintem elég jól nyomja.
Az viszont, hogy pontosan kinek nyomja, nem derül ki egyáltalán.
Az alcím szerint ugye a szerző egyszerre szólna kicsikhez és nagyokhoz, de az elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez a vékonyka, alig több, mint száz oldalas könyv kicsiknek sok, nagyoknak kevés, és leginkább azok érdeklődésére tarthat számot, akik kíváncsiak, mi visz rá egy épeszűnek mondott íróembert, hogy az internetről szüljön könyvet, és hálásak a vajúdást frappírozó, az ÉS-ből és a Heti Hetesből már jól ismert váncsaizmusokért.
Így lett a Hírvilág egyszerre tankönyv, esszéfüzér, klikkelési útmutató és memoár. Persze az internet a leitmotif, de a szerző mintha nem tudta volna eldönteni, mit is szeretne az egészből kikerekíteni. Olyan könyvvel ráadásul, amely a hálózat katonai eredeténél, az ARPANET-nél kezdődik és a html-oldalak készítésénél ér véget, teli a padlás. A tárgyalt mű pedig, mi tagadás, egy ilyen könyv. Csak magyar nyelven úgy a százhuszadik, s ha valami kiemeli egyáltalán a sorból, az kizárólag a szerző hozzáállása és stílusa lehet.
A többit tudjuk: maga Váncsa szögezi le, hogy egy számítástechnikai tárgyú könyv a kiadástól számított öt éven belül elavul; nos, a Hírvilág egyes részei már megírásuk előtt elavultak. Nem mintha a gopher, a veronica, az archie és egyéb archaikus rendszerek bemutatása nem lenne korrekt még ma is, de az egész könyv terjedelméhez és feltételezett céljához (ami lehet a szórakoztatva tanítás, tanulva szórakoztatás, vagy valami ilyesmi), tehát a célhoz képest aránytalanul sokat foglalkozik velük a szerző. Nagy biztonsággal állítható az is, hogy a Váncsa által megadott töméntelen mennyiségű hasznos és érdekes link pillanatokon belül eltörik: a végtelen hosszúságú, mindenfelé eldugott alkönyvtárakra mutató hiperhivatkozások helyett érdemesebb lett volna csak a legfelső szintű URL-t megadni, és a többit az olvasóra meg a szerencsére bízni.
Valószínűleg a célközönség definiálatlanságából fakad az, hogy Váncsa egyes helyeken direkt hülyének nézi az olvasót: elmondja, mi az a USA Today („tekintélyes amerikai napilap"), mi az a CNN („jeles amerikai hírtelevízió"), és kétszer is kifejti az International Herald Tribune mibenlétét: („egy roppant tekintélyes nemzetközi napilap"; 28. o.; „angol nyelvű nemzetközi napilap"; 64. o.). Ez önmagában nem is lenne baj, de akkor vajon miért gondolja Váncsa, hogy az az olvasó, akinek a CNN rövidítés feloldása nehézséget jelent, készségszinten köpi a VBA-t és az XML-t, és természetesnek veszi, hogy „létrehozunk egy alkönyvtárat, abban a tömörített állományt kibontjuk, elindítjuk az exét, és annyi"?
A koncepcionális bakiktól eltekintve azért jó olvasni Váncsát. Amikor arról mesél, hogyan mártogatta a nagyapó a pálinkába a kenyeret reggeli gyanánt, akkor egészen jóízű; persze amikor az összetett keresést a „(kövér OR hájas OR dagadt) NEAR asszony AND NOT (disznó or László)" példával illusztrálja, akkor egyszerűen ízetlen. Egyébként Váncsa hajlamos úgy írni, mintha szakácskönyvet készítene, és ritka jó pillanatnak számít, amikor – á la Lajos Mari – kiszól és önbevall: ezt így is lehet csinálni, de én amúgy szoktam. Na, ha valamitől, ettől pezseg a szív.
Az illusztrációktól már kevésbé. A Hírvilágban a didaktikus célzatú screenshotok, folyamatábrák és faszerkezetek helyett Szűcs Édua karikatúráit találjuk, talán hogy a stilisztikai elemekhez hasonlóan lazítsanak a mondanivaló nehéz szövetén. A lazítás éppen hogy nem sikerül, a rajzok legtöbbször a lap alján, a szöveg által összenyomva, a maguk által igényelt tér nélkül jelennek meg, elcsúfítva az egyébként gondos tördelést, arról már nem is szólva, hogy kiderül: ha a rendőrnek mindenről a sör és a pina jut az eszébe, akkor rajzművésznek – legalábbis internetes viszonylatban – a kukac és az egér. Ennek megfelelően látunk a rajzokon testes dívát, aki pedálként használja az egeret, látjuk Hamletet, aki koponyaként használja az egeret, és látunk háziasszonyt, aki felszeletelendő kolbászként használja az egeret. Ja, és látunk macskát is, aki egérként használja az egeret. Ez tényleg vicces.
Viccen kívül: azt például Váncsa nagyon tisztán és érthetően írja le, mit jelent a könyv az interneten, és hogy mire lehet használni a digitalizált irodalmat, ha már egyszer digitalizálva lett. Jól keres a neten, és jól el is mondja, hogyan érdemes. Ismeri a legátfogóbb referenciagyűjteményeket, biztosan és jó helyen utal rájuk. Szakértő módon és hitelesen mutat be mindenféle alkalmazást és segédprogramot: biztosra vehetjük, hogy amit ajánl, azt ki is próbálta. (Mondjuk megnézném azt a szerencsétlen gépet, amelyre háromfajta news tickert, fél tucatnyi FTP-klienst és ugyanannyi IRC-klienst telepítettek: Váncsa gépének se lehet könnyű lenni.) Az utolsó fejezetben könnyeden és mégis precízen tárgyalja, mit szabad az interneten, és mit nem – akit nem érdekel a részletes jogi blabla, annak ennyi bőven elég. A html-ezés rejtelmeibe bevezető rész első példája, a „Szeretlek, Amália." a maga lakonikus tömörségével és a végén mindent lezáró ponttal valóságos kódba öntött irodalmi gyöngyszem, az pedig, hogy a szerző slusszpoénként létrehozza a buddhizmus Váncsajána nevű leágazását, majd egy üres (i.e. tartalom nélküli) web szájtot kreál neki, metafizikai magasságokba röpíti az olvasót.
Ez az olvasó pedig, amikor leteszi a könyvet, nyilván azt gondolja, hogy van egy pasas, nagy öreg, jó fej is, aki tiszteletre méltó fanatizmussal – és sorstárscsoportjához képest valószínűleg az árral szemben – nyomja a kódot, mindehhez ízesen ír, és megpróbálja elhitetni a kretén tömeggel, kicsikkel és nagyokkal egyaránt, hogy a számítógép előtt is van élet. Biztos igaza van.
Mikes E. Lajos :-)
