napi online kultúra és tudomány

KÖNYVKRITIKA
Pina piedesztálon
Eve Ensler: A Vagina Monológok.
Dee-Sign Kiadó, Budapest, 2002. 139 oldal, 1968 Ft.

Nem volt itthon felhördülés egyáltalán. A Vagina Monológoknak biztosan jót tett volna egy kis kéretlen reklám, betiltási kísérlet, aláírásgyűjtés, vagy egyéb felhajtás; de manapság, a vizeletbe mártott feszületek és a pszeudoleszbikus nőket ábrázoló választási plakátok korában az, hogy vagina, a jelek szerint még egyes kerületi polgármesterek amúgy alacsonyra belőtt ingerküszöbét sem lépi át. Ide jutottunk szabadosság tekintetében.

Miközben több hazai színházban (a Tháliában és a Pécsi Harmadik Színházban) párhuzamosan fut A Vagina Monológok színpadi változata, a Dee-Sign kiadó úgy döntött, megjelenteti magyarul az eredeti művet, Eve Ensler könyvét, amely a kilencvenes évek vége óta szolgál alapjául a világ számos országában bemutatott színpadi változatnak. A könyv fekete borítóján vörössel a cím: a betűkből stilizált vagina formálódik, hogy még véletlenül se téveszthesse el senki. A magyar változatot négy fordító is jegyzi: a szerkesztőként is feltüntetett Szurdi András mellett Debreczeni Júlia, Pordán Ferenc és Tandori Dezső. Jó fordítás, szép fordítás, nincs is vele semmi baj.

Hanem ez a könyv.

A monológ eleve köztes műfaj. Leginkább a drámákban szokott benne kimondatni a tutifrankó, tehát hogy mi itt a kérdés, gond-probléma, s monologizálás közben a drámai hőst ritkán érdekli, hogyan viszonyul bárki a mondandójához: csak nyomja a magáét. Pontosan ezt teszi Eve Ensler, és az általa megszólaltatott nők, A Vagina Monológokban - csakhogy itt álmonológokról van szó. A szerző az anyaggyűjtés során több száz nővel beszélgetett, sztoriztatta, faggatta őket vaginájukhoz való viszonyukról, illetve olyan kérdéseket tett fel nekik, hogy mit viselne a pinájuk, ha viselne valamit (bőrdzsekit; szemüveget; csipkét és bakancsot), illetve hogy milyen szaga van (nedves hulladék; nyirkos moha; sajt). Azután a saját kérdéseit kivágta, a válaszokat pedig összeszerkesztgette: így születtek ezek a monológok. Színpadi előadásra szánt, csonka interjúk – műfajilag Havas Henrik, rossz passzban.

Ensler célja amúgy nemes: igyekszik ráébreszteni a nőt nő mivoltára, rábírni a prüdéria és a mindenféle gátlások által elrejtett vagina újra felfedezésére, s a pina által megélt gyönyör nagyszerűségére. Történeteket meséltet, amelyek között van megható és elborzasztó is; történeteket, amelyek önmagukban kifejezőek és elgondolkodtatóak, mint minden rendes történet. A nőről, akinek úgy sikerült rendbe hoznia megromlott szexuális kapcsolatát, hogy vagináját IzéMizéről átkeresztelte Vulvára; a nőről, akit a boszniai háborúban katonák csonkítottak meg; a nőről, aki egy tanfolyamon fedezte föl saját csiklóját.

Sajnos azonban ezeket az önmagukban érvényes narratívákat, amelyek a szerző tálalásában gyakran kontrollálatlan, ösztönös tudatfolyamként törnek elő a megszólaltatottakból, Ensler a hetvenes évek militáns feminizmusának módszereivel tálalja. A hosszúra nyúlt bevezető szövegek – az egyik Ensler, a másik Gloria Steinem tollából – és a "monológokat" megszakító, azokat értelmezni és kontextualizálni igyekvő átkötő részek tanúskodnak róla, hogy Ensler minden adandó alkalommal kilép a szerzői szerepből, s amolyan modern szüfrazsettként az összes katartikus pillanatot gátlástalan pinapropagandába csomagolja. Empatikus, érdeklődő, figyelő és megértő szerzőből oldalról oldalra politikai szólamokat hangoztató agent provocateurré és néptanítóvá válik.

Módszere egyszerű. Először demisztifikáljuk a pinát, tegyük a helyére, fedezzük föl, nevezzük nevén, ráadásul a lehető leghangosabban, és annyiszor, amennyiszer csak lehet: "PINA! Mondd ki bátran: Pina, Pina – szeretem ezt a szót – Pina! Pina!" (114. old.). Ezután antropomorfizáljuk, bújtassuk ruhába, esőköpenybe vagy csokornyakkendőbe, adjunk neki új neveket, tegyük minden dolgok eredőjévé, kultikus imádat tárgyává, és bizonyítsuk be: a pinánál nincs csodálatosabb.

Vegyük például a faszt. Na, arról kiderül, hogy bizony csak fele annyi idegvégződés található benne, mint a csiklóban. "Ugyan kinek kell egy pisztolyka, ha van egy gépfegyvere?" Vagy vegyük a templomot, ami tudvalevőleg nem más, mint a férfiak hímsovén-hegemón törekvéseit ékesen bizonyító, hatalmas pina, amelyben az oldalhajók a petefészkek, s az oltár a méh; bizonyítsuk be, hogy a keresztelés rítusa is onnan ered, hogy a férfi el akarja venni a nőtől a szülés örömét – ezért szüli újra a hímnemű pap a gyereket a magzatvizet szimbolizáló keresztvízzel.

Azután pinológusi minőségünkben és a Vulva Klub tiszteletbeli elnökeként szervezzünk Amerika-szerte erőszakellenes "V-day"-eket (P-napokat), s jussunk el odáig, hogy az év összes napját pinanappá nyilvánítjuk, a Föld országait és városait pedig osszuk fel pinabarátságuk és pinaellenességük szerint: az előbbiekben tartsunk gyújtó hangú előadásokat, utóbbiakba járjunk el néha tapasztalatszerzésre, vagy csak szörnyülködni egy kicsit. Afganisztánban például öltsünk csadort, és panaszkodjunk klausztrofóbiára.

A könyv megírása óta Ensler mozgalma a pinával a zászlaján prominens nőket állított csatasorba Whoopie Goldbergtől Susan Sarandonon át Glenn Close-ig. Utóbbi színésznőnek egy előadás során például sikerült 2500 embert rávennie arra, hogy felállva skandálják a "pina" szót. Képzeljük el egy pillanatra ugyanezt akár csak 1000 emberrel, de Bajor Imrével és fasszal.

Félreértés ne essék: a pina fontos. Nagyon fontos. Az is kétségtelen, hogy mindannyiunknak –nem csak az afgánoknak – rengeteg tennivalója van még pinaügyben. Visszatetsző ugyanakkor, hogy Ensler egy irodalmi babérokra pályázó, stiláris értelemben néhol sziporkázó műben a tömegpszichózis eszközeivel és különböző áltudományos fejtegetésekből fakadó pénisz- és férfigyűlölettel operál, s hogy a bensőséges, sok helyütt szubtilis humorról tanúbizonyságot tévő monológokat megrontja a harcias, eszetlen pinapropaganda. Kár értük.

Mikes E. Lajos :-)



Korábbi könyvkritikák: