Tudtam, hogy hozza majd a postás a Symposiont Újvidékről (vagy Kishegyesről), maga a szerző jelezte emilen. Valami olyasmit írt, hogy megjelent a Sympo szeptember–októberi száma, én írtam tele. Azt hittem, viccel, de nem: a Symposion 1998-as szeptember-októberi számát teljes egészében Szerbhorváth György írta. Mielőtt fölháborodtam volna, hogy na, ez azért mégiscsak sok, egy teljes folyóiratszámot kisajátítani egy szerzőnek, elméláztam azon, vajon melyik "otthoni" hetilap, folyóirat közölte volna ezeket a (kulturszociológiai?) esszéket. Mondjuk a Híd az Értelmiségünk kvintesszenciájáról című fejezetet, ahol a vajdasági magyar irodalom pápája Bori Imre (mellesleg a Híd főszerkesztője) kapja meg a magáét, vagy A nép című fejezetet a Dudás Károly szerkesztette Szabad 7 Nap (amely attól "szabad", hogy Kasza József Szabadka polgármestere, mint hírlik, hűségnyilatkozatokat irattathat alá "szabadon" az újságírókkal) stb.

Szóval megértettem, ezt vagy könyvalakban érdemes megjelentetni, vagy így, egy teljes folyóiratszámban, merthogy nem nagyon van rá más mód. Nyolc fejezetből álló (kultúrszociológiai?) esszé. A címe: Vajdasági magyar bölcsek protocollumai. Nem szokványos esszék az bizonyos. Szerbhorváth olyan nyelvezetet "talált föl", ami úgymond eladhatóvá teszi a szociológiai tanulmányok ezen típusát. Maga a nyelvezet nem új, jelen van pl. a Magyar Narancs publicisztikájában, Farkas Zsolt esszéiben és tanulmányaiban, vagy a deKON csoport szövegelemzéseiben stb. Ami talán az újdonságát adja az az, hogy oldja a száraznak ismert szociológiai nyelvezetet. Szerbhorváth ugyanis szociológusi tudásának teljes apparátusát "zúdítja rá" a vajdasági értelmiség tevékenységére. Van itt idézet és módszertan bőven! Ugyanakkor a nyelv minden eszközét fölhasználja a képzavartól a dagályosságig, a tájnyelvtől az irodalmi idézetekig, hogy ironikus, szarkasztikus, trágár, sőt cinikus legyen. "Saját gyerekeitek előtt viselkedjetek így semmirekellők, öreg vitézek, gyászhuszárok, kuglófzabáló bérszellemi parasztjai az univerzumnak" – írja a "vajdmagy." értelmiség legjaváról. Az sem lepne meg, ha egy idő után (mondjuk 50 év múlva) szépirodalomként is olvasható lenne Szerbhorváth Symposionja.

Tanulmányainak, esszéinek két sarkalatos pontját emelném ki:
1. A Szabadka– Újvidék ellentét, amely fű alatt mindig is jellemezte a II. világháború utáni vajdasági magyar értelmiség helyzetét, ahol a szabadkaiak főleg azt nehezményezték, hogy a vajdasági magyarság zöme Szabadkán és környékén él, akkor miért vannak az intézmények (Magyar Tanszék, Forum Könyv- és Lapkiadó Maffia) odaát, míg az újvidékiek többnyire válaszra sem méltatták a szabadkaiakat, nem tartva őket igazi vitapartnereknek. Ám ez a múlt, mert a politikai hatalom (hatalmacska) a Vajdasági Demokratikus Közösség (VMDK) fölbomlása óta Szabadkára került. Pontosabban Kasza József és segédei kezébe. Amit Szerbhorváth nehezményez, az nem más, mint az, hogy a Szabadkán koncentrálódó, Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) vezette, nemzeti szinezetű hatalom ugyanúgy politizál, mint azt tették Major Nándorék a titói és posztitói érában. (Arról már nem is beszélve, hogy Kasza és csapata nem tud mit kezdeni az estlegesen visszatelepülő értelmiséggel sem. "Nincs szüksége ránk" – mint azt egy szabadkai barátomtól hallottam nemrégiben. Nevét, érthető okoból, elhallgatnám.)

2. Sziveriék leváltása a másik fontos pontja Szerbhorváth szövegeinek. Ez azért lehet érdekes, mert azok, akik segédkeztek a Sziveri-féle szerkesztőség menesztésében (nem részletezem, mindenki név szerint szerepel Szerbhorváthnál), azt gondolhatták, hogy a háború, s ugyanezen nemzedék (és az utána jövő) többségének Magyarországra költözése majd elmossa, elfeledteti azt, amit (gyakorlatilag büntetlenül) műveltek. Két dolgot szeretek az életben (kedvenc frázisaim, ha úgy tetszik): azt, hogy mindenki meghal egyszer, és hogy Isten nem ver bottal. Szerbhorváth ugyanis, időt s fáradtságot nem kímélve, végigolvasta a vajdasági magyar sajtó utolsó ötven évének jelentős részét, és elmondta a saját verzióját, nem rejtve véka alá véleményét a történtekről és a szereplőkről, miközben mindenkit szembesít a múltjával és jelenével. (Mellesleg e sorok íróját is, és saját magát is.)

Lehet, hogy Szerbhorváth stílusa (egyeseknek) túl erős, néha magam is fölkaptam itt-ott a fejem, ám aztán elmerengtem, hogy abban a "bús, beteg, poros Bácskában, az ákácok alatt", meglehet, másként nem is lehet. Mit nem lehet, nem szabad! Mi tagadás, azon is elgondolkodtam: mi miért nem voltunk ennyire kemények – de az egy más szöveg tárgya. Persze, így is reménytelen, de lagalább termelődik az adrenalin, s az adrenalin, mint tudjuk, a vért is tisztíccsa...

NB: A recenzens természetesen ismeri Szerbhorváth György Spájz című könyvét is, amely vegyes műfajú írásokat tartalmaz a publicisztikától az esszén keresztül a novelláig (ezért Spájz). A könyv írásai többnyire korábban készültek, mint az itt tárgyalt egységes szöveg. Az itt hangsúlyozott állítások nagyrészt érvényesek a Spájzra is, különösen a (csípős) nyelvezetre vonatkozók.