Nagy Gergely első novelláskötete két ciklusra oszlik: az első – Lélektani határ – tíz novellát, míg a második – Geiger és Müller – húsz szöveget tartalmaz. Azért nem novellát írtam, mert ezek a szövegek a szereplők azonossága, valamint a húsz íráson keresztül – némi kilengéssel – finoman kibontakozó történet íve miatt egy összefüggő szöveg, akár egy kisregény részeiként (is) olvashatók. Mindazonáltal a két ciklus között szoros kapcsolat – helyenként intratextuális átfedés – figyelhető meg, ami a tematikus egyezéseken túl elsősorban az írások stílusának, a szövegépítés technikájának hasonlóságából fakad.

Ez a stílus pedig (eltekintve a sajnálatosan sok elütéstől és helyesírási hibától, a bosszantó ékezethasználati következetlenségektől vagy szóismétlésektől) – különösen a Lélektani határban – a gyakran jelen idejű kijelentő mondatok alkalmazásában tetten érhető szenvtelen ábrázolással, a rendkívül hűvös, tárgyilagos tónusú, retrospektív narrációval jellemezhető (Jutalomjáték), ami viszont azt eredményezi, hogy az elbeszélő nem telepszik rá szövegeire, mondatai önálló életet élnek, miközben a szereplők gesztusai viszik előre a cselekményt. Nagy Gergely narrátora, talán a szerző végzettsége okán is (dramaturg), szövegeihez hasonlóan mértéktartó, funkciója sokszor csupán a helyszín, a körülmények dokumentarista jellemzése – a novellák „drámai" karakterét a sűrűn alkalmazott párbeszédek nyomatékosítják, melyek valósággal színekre tagolják az egyes írásokat (Lakók).

A kötet novelláiban feltűnik a kilencvenes évek megannyi rekvizituma, a rendszerváltozás körüli-utáni időszak számtalan jellemzőjével együtt. Hajléktalanokat látunk, akciós Schaumáról, Kozmóról, Dzsojról olvasunk, marketing-előadást hallgatunk, utcai leszámolást nézünk végig, hol gyorsétterem, hol játékgépterem a helyszín, Geiger és Müller pedig a Bécsből hozott kazettán ámuldozik („csak három év múlva lehet legközelebb Bécsbe menni"). A tömegfogyasztói társadalmat leginkább leleplező novella a Walkman, melynek hőse (?) állást vállal egy nagy cég termékbemutatóján: dinónak öltözve prospektusokat osztogat, tetejében egyetlen szórakozási lehetőségétől, walkmanjétől is megfosztják, szakad róla a víz, mígnem egy úgyszintén a konzumvilág áldozatául esett, ezért teljességgel álságosnak tetsző hosztesz („Most vette észre […] mellén a kitűzőt: Erika vagyok. Segíthetek?") itatja meg Ice teá-val. Ennek a világnak a szereplői szükségszerűen válnak skizofrénné (Jutalomjáték), paranoiás, tudatmódosult állapotban élik életüket (A pelikán kicsinye). Az üldözési mánia két találó, orwelli-kafkai megjelenítése: A piros egy rendőrségi kihallgatást örökít meg, narrátora egy helyütt a véletlen fogalmát járja körül „ezt a súlyos fémtárgyat", amely olyan „valakiktől" származik, „akik figyelik a lépteinket"; a Geiger és Müller ciklus egy darabja, az Álom a pénzről egyfelől Ady Harc a Nagyúrral című versét parafrazálja, másfelől az alvilág szatirikus látleletét is adja, centrumában a Főbuhával, aki, megunván pénzsóvár talpnyalói dörgölődzését, „félig emésztett gyomortartalmát, a gyilkos, mérges zuhatagot egyetlen röffentéssel az alant élőkre zúdítja."

Ugyancsak a referencialitás szövegszervező erejét mutatja az az eljárás, amelynek során valóságos személyek – többségében zenészek (David Bowie, Johnny Rotten) – hitelesítik a fikciót. Az autentikusság azonban látszólagos, s inkább a komikum felé mozdul el: Bowie Magyarországon vett házat, felújította a családdal, fóliázik és állatokkal foglalkozik („[N]em telefonálnak utánam, nem baszogatnak."). Nagy Gergely könyvében egyébként is igen sok a zenei tematikájú szöveg, különös tekintettel, ami ugyancsak a szerző más irányú professzióiból fakad, a basszusgitárra – efféle ötleteit érezhetően nagyobb kedvvel és invencióval valósítja meg, plasztikusan ábrázolva a koncertek, klubok, pincehelyiségek hangulatát. Az Adjatok egy pontot avagy: a zalai rögtönzés is ilyen írás: sorkatonai szolgálatát töltő, páni félelemben menekülő basszusgitárosát részeg vadászok üldözik a vidéki hakniról egy szénapadlásra.

Nagy Gergely szenvtelen stílusának szárazsága nyomasztó hangulatú szövegeket eredményez, írásai sivár létközeget jelenítenek meg, amelyben nincsenek kedvező kilátások, amelyben mindenki tud mindenkiről mindent. Ez a hangulat uralja a beszédes című ciklus, a Lélektani határ szövegeit, épp ezért meglepő a sorozat záró novellája, a kötetcím-adó elbeszélés, mely már-már burleszkbe hajló, groteszk humorával kellemesen ellensúlyozza az addigi fojtóan feszült légkört, ugyanakkor felszabadultságával – bár minden bizonnyal a könyv húzódarabja – majdhogynem egyedül áll a kötetben.

Az Adjatok egy pontot második ciklusa, a Geiger és Müller keretes szerkezetű egység (G. másnapja – Előhang, illetve Utóhang). Geiger és Müller egy lényeg két megjelenési formája, ami afféle Doppelgänger-effektus, s minthogy ennek igen komoly irodalmi hagyománya van, a kötet ebben a tekintetben híján van az újszerűségnek. A ciklus (fő)szereplőjének, Geigernek a neve erős hajlandóságot ébreszt a könyv olvasójában a szerző nevével való összeolvasásra, s így talán – a Garaczi- és Poós-hatáson túl – hangsúlyosabban érződik az Esti Kornél-párhuzam. Ugyanis az Adjatok egy pontot esetében ugyanúgy szaggatott, esszenciáját a fragmentalitásban hordozó fejlődésregényről van szó, ugyanúgy megtörténik a szereplő(k) bemutatása (igaz, itt nem egészen következetesen), ugyanúgy megfoghatatlanul múlik, siet az idő („[N]em tud elszámolni az elmúlt idővel") és a történetekben (történésekben?) ugyanúgy nem áll össze egységes egésszé az individuum, mint Kosztolányinál – ezt egyrészt a megkettőződött ént tematizáló irodalmi hagyomány folytatása, másrészt Geiger egy kijelentése is igazolja: „–… Ha csak saját magam érdekelné saját magamat, akkor az azt jelentené, hogy a saját nevem és arcom meg tudom jegyezni legalább. // – És? // Színpadiasan (!) összeráncolta a homlokát. // – Hát nem éppen."

A kötet utolsó novelláinak egyike, a Műsorzárás – mintegy összefoglalván az előzőeket – a tömegkommunikáció fergeteges szatíráját adja: felvonul itt Rózsa Györgytől kezdve, Stahl Juditon át, Vágási Ferin és Columbon keresztül Gergely Róbertig szinte mindenki. A látlelet azonban cseppet sem derűs, hiszen zavarunkat, mentális összekavarodásunkat tükrözi, azaz bennünket, nézőket, értelmezőket is minősít. Talán ennek lehetséges oldására is utal a záró novella mélyre liftező Geigerének utolsó gesztusa: „Aztán elkezd körbetapogatni maga körül. Meg kellene keresni azt a szöget és azt a lámpást. És ha szerencséje van, talán itt lesz a vizespohár és a könyv is."

Korábbi könyvkritikák: