Fordította: Pályi András; Kalligram, Pozsony, 2000. 472 oldal, 2850 Ft
“Hétfő: Én. Kedd: Én. Szerda: Én. Csütörtök: Én.” Egy híres könyv elhíresült kezdete ez, négy mondat, mely egyszerre mond nemet az egyént a közösséggel szemben háttérbe szorító egyházi, tudományos és irodalmi diskurzosokra, és állít ezzel szembe egy szemérmetlen ars poeticát, melyben a kitűnés és a kitüntetettség vágya szólal meg a “nagy író akarok lenni, mert nagy író vagyok ” trivialitásában. Végre olyan könyvet olvashatunk magyarul, mely, például Esterházy Péter közvetítésével, már legalább tizenöt éve témája a magyar irodalomnak is, de amelynek hiánya minden bizonnyal e világirodalmi léptékkel mérhető életmű igazi magyarországi áttörésének gátja volt.
Furcsa módon nem azért, mert a Gombrowicz művek megértéséhez közismerten nagy segítséget nyújtanak az életrajzi adatok, hiszen a Napló, minden várakozás ellenére nem az a mű, amiből ilyen adatok nyerhetők. Ez a könyv legfeljebb formailag napló, nem a világ vagy a magánélet történéseit rögzíti, hanem egyrészt önkommentár, a művekhez fűzött kiegészítés és a kritikával való vita, másrészt harc a művészetek, az akkor divatos filozófiák és Lengyelország ellen, ez utóbbival főleg a másodrendű kultúrák állandóan visszatérő apóriáján keresztül. Harmadrészt pedig játék a nyelvvel és mindennel, ami kiforgatható a különcködés és a líraiság itt megtalált fix pontjaiba kapaszkodva.
Önkommentár, hiszen Gombrowicz azt állítja, hogy regényeit és drámáit nem úgy olvassák, ahogy kéne, és az ő, itt adott sillabusza nélkül ez talán nem is lehetséges. Egyúttal önértelmezés is, az önkrezáció értelmében, amennyiben - ahogy ő fogalmaz - az ember nem az, akinek hiszi magát, hanem az, akinek mások gondolják, de hogy mit gondolnak róla mások, az nagyrészt az önállításától függ. Az egyén önképe, és a mások által róla alkotott képek egymástól való állandó függése szerinte lehetetlenné teszi, hogy azonosak legyünk önmagunkkal, és itt ezért minden igaz, ami igazként állítódik, és persze minden hamis is, vagyis a fikció kérdése: a valóságos és a kitalált szétválasztás nem lehet valós kérdés, a Naplóban különösen nem. Mivel szerinte nem az az író, aki ír, hanem az, aki emellett eljátssza, hogy író, és ezt el is hiszik neki, bátran mondhatja, hogy bár naplókat általában azért olvasunk, mert híres a szerző, ő tehát azért írja a Naplót, hogy híres legyen. De azt is látni kell, hogy innentől már nem is róla van szó, hanem egy Gombrowicznak nevezett irodalmi figurának a elismertetéséről, aki csak bizonyos pontokon azonosítható a valódi, Lengyelországból származó falusi nemessel.
Gombrowicz 1939-től ’63-ig Argentínában élt, és a Napló első kötetének írásakor banktisztviselőként dolgozott, vagy inkább szenvedett. Ebből a helyzetből értelmezi újra és újra az anyanyelvéhez és a nemzeti irodalomhoz való viszonyát, és fogalmazza meg a másodlagos kultúrák helyzetének paradoxonát. Ha ugyanis íróként a saját hagyományából építkezve lengyel marad, állítja, akkor a vezető, nyugat-európai kultúrákhoz képest provinciálisnak látszik, ha viszont európaiságra törekszik, szükségképpen csak ismételni, vagy legfeljebb utolérni tudja azt. A cél: kiszabadulni a lengyelségből, és egy újfajta lengyelségbe megérkezni. Hogy ne Chopin és Mickiewicz örököseként kelljen beszélnie, hanem éppenséggel örökséghagyóként, elevenen és szabadon. Az ő szavaival: “Rombold le a készen kapott formákat, és teremts újat magadnak.” A könyv függelékében közölt két esszé, különösen a “Költők ellen” című épp Gombrowicznak a kanonizált, rögzült formakultúra elleni reakcióját mutatja teljes szélességében, miközben a főszöveg egyes feljegyzései Sartre, Borges, Camus, vagy épp Ionescu és Beckett eltévedéseit nevezik meg, mondván, az előbbiek legföljebb abban értékesek és újszerűek, amit ő már réges-rég megcsinált.
Nyilvánvaló: nyolc-tíz évvel ezelőtt ez a könyv Magyarországon is bestsellerré vált volna az akkor még kultikus figurának számító szerző, és nem kis részben az ’56-os eseményekre reagáló oldalak miatt. Ám az is kézenfekvő, hogy ma már ilyen értelemben elkésett. Hiánypótló, de több szempontból is üres helyre érkező könyv. Ennek ellenére eseményszámba megy, hogy a sajnálatosan elhúzódó, ám mesteri fordítói munka után, legalább az első kötet megjelenhetett.
