Történt pedig, hogy egy alkalommal ott lehettem a pápa húsvéti áldásosztásán a Szent Péter Bazilika előtti téren. Amikor a százhuszonnyolcadik nyelven is megkaptuk amire vártunk, a Szentatya egy szimpatikus fiatalember karjára támaszkodva kilépett az erkélyre. Éppen akkor érkezett a térre egy kisebb japán turistacsoport, vezetőjük egyenesen hozzám lépett, megragadta a karomat, és tört angolsággal azt kérdezte:
- Ki az a lilasapkás ott a Zilahy Peti mellett?
Ha a világra igazán nézel, igazán néz vissza.
Mondjuk, ha Zilahy elhatározná, hogy a hétvégét Jásznagykunszentkereszten tölti, legott kitörnének ott a villongások, avagy minden eddiginél félelmetesebb vírus ütné föl a fejét, amitől ő csak csodával határos módon menekülne meg.
Velem mindig történik valami, írta Janikovszky Éva.
Viszont sosem olvastam az Ablak-Zsiráfot.
Most Zilahyval olvasom visszafelé, azaz Szarajevó felől, vesd össze, Auschwitz után nincs művészet, dehogy nincs, csak olyan, amilyen, beöntöttek mindenfélét egy szerszámosládába, kutatsz, káromkodsz, néha előhúzol valamit, közben össze-vissza vagdalod a kezedet.
Mennyire viccesek például a tüntető-jelvények.
SMILE SERBIA, YOU ARE ON CANDID CAMERA!
Egészen sírnivaló.
Ez egy útikönyv. Én annak idején mindig a seggre esettektől tudtam meg, mi van odakint, például az úgynevezett Jugoszláviában. Kiment a magyar, seggre esett, aztán hazajött, és elkezdte mesélni, mi odakint a helyzet. Úgy nagyjából az „odas’, apám!” és a „nézd, bazmeg, őzikék!” fogalmi keretei között.
Zilahy kimegy, például Jugoszláviába, és nem esik seggre. Például ott éppen történik a történelem. Egyszerűen csak álldogál, valószínűleg nagyon pimaszul tud álldogálni, mert időnként betörik az orrát. A könyv hátsó borítóján meg egészen piros a feje, azt állítja, hogy nyomdahiba, de szerintem azért, mert éppen tíz perce röhögött, amikor lefényképezték. Apropó, fényképek, a könyvben a szerző fotói keverednek az egykori Ablakzsiráf szívszorító grafikáival, van például egy fénykép, egy tank áll az utcán, na, abból majd az expozíció után kimászik egy katona, és hadonászik picit a géppisztolyával. És közben fogalma sincs arról, hogy a háta mögötti épületre előrelátó emberek négyméteres betűkkel ráírták, hogy BINGO.
Ebben a könyvben valószínűleg túl sok ego van, a túl sok ego meg nem divatos, de ezek az egók itt egészen rendesen viselkednek. Körbeállják azt az egyet, amelyik beszél, és vihogva mutogatnak rá. Zilahy - a bevezetőben elmondottak ellenére - nem ismer se Istent, se embert, ami praktikusan azt jelenti, elég jól rá tud pillantani megint először a világra. És csak azt írja le, amit lát. Amit a szeme elhisz.
Közben persze ez az egész valamiért nagyon komolyan sül el. Talán, mert hogy így süljön, az nincs akarva olyan nagyon annyira. Nincs seggre esés, mégis van tudás arról, hogy milyenek voltak az orosz rajzfilmek a tévében. Az meg mintha még, egy rövidke ideig, kell a pontossághoz, legalább is a világnak ezen az ismerősebbik felén.
Vszjo hacsu znáty.
Az elég baj mostanában, hogy lehetetlen beszélni komoly dolgokról. Amikor valakinek négy lépésről szétlövik a fejét, az elég komoly, nem? Vagy mégis lehetséges? „Esetleg helyett ezt is mondhatjuk: talán.”

Zilahy Péter honlapja


Nagyon érdekes időket élünk. Például az ember bemegy egy múzeumba, és az is előfordulhat, hogy egy olyan könyv több hetes bemutatójára téved az egyik teremben, amelyik már régen nem csak egy sok-sok nyelvre lefordított kortárs remekmű, hanem valahogy bement a számítógépbe, ott összekapcsolódott mindenféle képekkel, hangokkal, különös effektusokkal, és ráíródott egy lemezre, amit CD-nek, sőt CD-ROM-nak mondunk…
A Ludwig Kortárs Művészeti Múzeumban, március 24.-én zárt be az a kiállítás, amelyen Zilahy Péter Az utolsó ablakzsiráf című könyvének multimédia változatával ismerkedhettek meg a látogatók. Nem csak a CD-ROM-ot mutatta be, hanem Zilahy Péter elmúlt évének munkáit: könyv, rádiójáték, fotók, digitális képek, interaktív munkák.
Maga a kiállítás - mint egy munkásság szintézise - érdekes volt, bár pontosabban fogalmazok, ha azt írom: jó volt ott lenni. Ennek nyilván híre mehetett, mert feltűnően sokan látták. Annyira, hogy már maga Zilahy is meglepődött azon, hogy minden nap százak kíváncsiak a multimédia-bemutatóra, sőt a vége felé már naponta több mint ezer látogató érkezett.
Nekem eddig egy hetemet rabolta el ez a lemez. Hiába olvastam már a papírkönyvet, hiába láttam a kiállítást, ami tulajdonképpen bizonyos motívumokat és képeket mutatott be a lemezről, egyszerűen nem tudom abbahagyni a nézegetését.
Pedig nagyon csúnyán kezdődik. Úgy lehet elindítani a programot, ha egy olyan szavannában vizsgálódom a célkeresztes virtuális távcsövemmel, ahol zsiráfok is laknak. Lődözni meg úgy lehet, ha kattintok az egeremmel. (Húsz éve még senki nem értette volna ezt a mondatot. Húsz év múlva senki nem érti, mert megint csak azt a kicsi állatot nevezzük majd egérnek, ez a villanyos pedig eltűnik.)
Eddig azt hittem volna, ha ilyesmi egyáltalán fölmerül bennem, hogy zsiráf közelében lövöldözni legföljebb egy ősrégi kommunista vagy egy közelmúltbéli kisgazda funkcionárius képes. Mindenesetre úgy ítélem meg, hogy Zilahy és alkotótársai próbára teszik az egykor volt rendszerben szinte negyvenévnyi mélyre nyúló mentális gyökereimet, és már az első pillanatban megborzongatnak. A zsiráfot persze nem lehet lelőni.
A multimédia CD-ROM nem elterjedt eszköz, hordozó Magyarországon, sőt talán azt lehet mondani, hogy az egész világon nem használjuk ki kivételes lehetőségeit - legalábbis a művészetekben. Vagyis azt a lehetőséget, hogy a számítógépek erejének növekedésével egyre több olyan információt vihetünk egy lemezen tárolt rendszerbe, amelyek immár nem csak betűkkel jelentethetők meg. Hanem - miközben úgy lapozgathatunk a képernyőn, mint egy könyvben -, zenei és egyéb hangok, álló- és mozgóképek bukkannak föl, néha csak úgy, maguktól, máskor pedig akkor, amikor mi úgy akarjuk - kattintás egérrel valami kívánatos célpontra.
Ez kivételes, teljesen új lehetőségeket ad az írónak. A lemez olvasása közben a kép és a hang, a rajz és a film, a fotó és a ki tudja még milyen hang és látványhordozó nem a könyv illusztrációjaként működik, hanem beleépül a műbe, és az egész együtt alkot egységes egészet.
Nem kell többé elképzelnünk, hogy mire is gondolt az író, amikor egy filmrészletre, reklámra, vagy valami zenére utalt. Ha színészi gesztusról van szó, előugrik a színész, ha politikusról, akkor a politikus, de ha éppen rendőrcsizmáról, akkor látjuk az ünnepélyes rugdosásra alaposan megpucolt ellenszenves lábbeliket. Mindez persze nem azt jelenti, hogy Zilahy állandóan direkt üzeneteket ad aláfestés gyanánt. Inkább arról gondoskodik, hogy azt érezzük, amit ő szeretne.
Még van valami, amit feltétlenül meg kell említeni: a papírkönyvet az elején kezdjük, a végén fejezzük be. Ez még akkor is így van, ha olyan lexikonfélét olvasunk, mint Az utolsó ablakzsiráf, papírba kötve. Lehet persze ugrálni, hivatkozásról-hivatkozásra lépegetni, de kicsit kényelmetlen. Az ember, ha papírkönyvet tart a kezében, szereti tudni, hol tart. Ám a CD-ROM olvasása közben ez szinte lehetetlen, minden jelre rákattintunk, ide-oda ugrálunk, vagyis ez a fajta villanyművészet szinte végtelen számú olvasási lehetőséget kínál. Ha a hagyományos könyvet laposnak, kétdimenziósnak látjuk, a multimédiás inkább gömbszerűnek mondható.
Vélhetően nincs olyan irodalmi műfaj, amelyik ne lenne alkalmas arra, hogy az alapművet a multimédia eszközeivel gazdagítsuk. Ám különös szerencse, hogy Zilahy Péter éppen olyan könyvet írt, amelyik erre a lehető legalkalmasabb.
Ha valaki nem olvasta volna Az utolsó ablakzsiráfot, annak - addig is, amíg ezt nem pótolja - elmondom, miről szól. Egy 1970-ben született - vagyis még mindig igen fiatalnak számító - író elmondja, mit is kell tudnunk a szocializmusról. Erre megtalálja őt egy igen jó drámai indulóhelyzet, amikor Belgrádba megy a nagy tüntetések idején.
Valószínű, hogy szerencsésen egybeért az egyéni sors és a történelem. Zilahy Péter ott volt a romániai, eleinte forradalomnak látszó eseményekben. Járt Berlinben is, falat dönteni. Ott volt Prágában is a bársonyos időkben, de mégis Belgrádra érett meg benne mindaz, ami ahhoz kell, hogy le is tudja írni azt a történelmi szomorújátékot, amelynek utolsó díszletei éppen Belgrádban dőltek le.
Zilahy nem tesz mást, mint úgy mondja el, amit a szocializmusról kell ugyan tudni - bár senki nem érdemes erre a tudásra -, mintha gyerekeknek mondaná el Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes stílusában. Mintha az 1971-ben, a Móránál megjelent, és több kiadást megért, amúgy szintén remek Ablak-Zsiráf - Képes Gyermeklexikont forgatnánk, kicsit idősebb gyerekfejjel. Zilahy talán abból tanult olvasni, az öt követő nemzedékek pedig talán az ő könyvéből tanulnak meg ráolvasni a megátalkodott politikai ostobaságokra.
Időnként idéz is az "eredeti" műből. Ez sokkal jobban érvényesül a CD-n, mint a könyvben, hiszen a számítógépen nem csak olvashatók ezek az idézetek, hanem képi és hangi hatásokkal sajátos aurát teremtenek.
A könyv nyelvezete nem primitív, nem gügyögő, hanem csakugyan lexikonszerűen tőmondó és pontos. Csak egy példa: "A szüleim nem politizáltak. Szidták a rendszert, de nem harcoltak ellene. Engem is szidtak, ellenem se harcoltak, felmérték, hogy a küzdelem reménytelen."
Azért idéztem ezt a mondatot, mert megrázott. Miközben a lelkemben úgy teszek, mintha Zilahy egyidős lenne velem, egyszer csak fölrémlik bennem, hogy a fiam is lehetne, vagyis: ezt a mondatot akár rólam is írhatta volna.
Annak idején, amikor a rendszerváltás éppen zajlott, és Glatz Ferenc volt a kultúra minisztere, egyszer egy interjúban megkérdeztem tőle, hogy szerinte mikor lesz itt a valóságban rendszerváltás. Azt mondta, akkor, amikor az első érvényes művek megszületnek.
Csak azt felejtettem el megkérdezni, hogy a szocializmusról vagy az új rendszerről. De én inkább úgy értelmeztem, hogy mégiscsak a szocializmusról. Pláne akkor, amikor kiderült, hogy az úgynevezett fiókokból nem jönnek elő az eldugott, vagy eldugatott antikommunista remekművek.
Természetesen úgy gondoltam, hogy a saját nemzedékem ír majd érvényes műveket. (Sőt: jómagam.) Már csak azért is, mert föl se tételeztem a saját, akkor éppen gimnazista gyerekeimről, hogy eléggé figyelnek, és egyáltalán érdekli őket, ami volt, meg ami történik.
Aztán volt egy időszak, amikor erős félelem kelt bennem: attól tartottam, hogy a Zilahy-nemzedékénél kicsit fiatalabbak - látván az új társadalmi igazságtalanságokat - rákapnak majd az amúgy gyakorlati tapasztalatok nélkül kétségtelenül vonzó szocialista-kommunista eszmerendszerre. Nem is tévedtem nagyot: a nyolcvanas évek elején született fiam - népes baráti társaságával - mélyen beleásta magát a szocializmus történetbe. Képeskönyveket bújtak, relikviákat szedegettek össze, mélységi magyarázatokat vártak tőlem a különféle eseményekre. Sőt odáig terheltek, hogy részletesen föl kellett idéznem magamban olyan figurák emlékét, akik már régen a lelkem röstelkedő-bugyraiban aludták örök álmukat. Ki gondolta volna, hogy gyerekek kérdeznek engem Husákról, Gierekről vagy éppen Szuszlovról és Podgornijról? (Tartok egy képet a fiókomban Honeckerről. Ha nagyon undorodom a mai rendszertől, előveszem, kicsit nézegetem, és azonnal jobban leszek.)
Keményen álltam a rohamokat, úgy tűnik, sikerült a korszak minden vonzó elemét valami rémisztővel ellensúlyozni, de az igazi segítség most Az utolsó ablakzsiráf, amire talán a Zilahynál kicsit fiatalabbak a legfogékonyabbak.
Mert Zilahy már az Ablak-Zsiráfon nőtt föl, akik meg a nyolcvanas években születtek, azok még azon. (Nekem az Öreg néne őzikéje juthatott volna eszembe, de abból nehéz rendszer-lexikont fejleszteni.)
Ezért lehetett éppen Zilahynak egy kiváló ötlete: azon a nyelven, abban a szisztémában, azzal a képvilággal építkezik könyvében.
Innen már csak egy lépés az az ötlet, hogy ebből CD-ROM is legyen. Ezzel szerencsére megint azt a generációt fogja meg, amelyet a legjobban óvnunk kell a szocializmus halottnak látszó ostobaságaitól.
Persze egy CD-ROM megalkotásához nem elég gondolni rá. Vélem én, hogy az ötlet már 1998-ban, a könyv megjelenésének idején motoszkálhatott Zilahy fejében. Ám egyáltalán nem véletlen, hogy csak 2001-ben jelenhetett meg. Az a kiállításon is kiderült, hogy Fuchs Tamás és Langh Róbert közreműködésével a C3 Kulturális és Kommunikációs Központban jött létre, de hogy a borítón szereplő harminc ember hány órányi munkájával, azt legföljebb csak megbecsülhetjük. Aligha tévedünk, ha úgy számolunk, hogy egy ilyen színvonalú CD-ROM elkészítéséhez több száz, esetleg több ezer úgynevezett "mérnökórára" van szükség. Ez egy rendkívül aprólékos fejlesztő és alkalmazó feladat, amelyet ugyan hasonlíthatunk bármi máshoz - például az animációs filmkészítéshez, a muzsika számítógépen való előállításához -de sehogyse leszünk eléggé pontosak. Ugyanis minden számítógépes alkotás - különösen, ha Az utolsó ablakzsiráf színvonalú multimédiás megjelenítésről van szó - olyan kényes, matematikai eszközökkel leírt rendszerre épül, ahogy egyetlen hibás elem tönkreteheti az egész alkotást. És ez magyarázza az ilyen kulturális termékek igen magas árát is - az meg azt, hogy miért nem terjed eléggé a CD-ROM Magyarországon.
Kéretik tehát: azok a középkorúak, akik meg tudják venni ezt a lemezt, mutassák meg a gyerekeknek is. Persze öt éves kor fölöttieknek - amint azt a borító ajánlja.


Kaotikus mű Zilahy Péter Az utolsó ablakzsiráfja. Lexikonformába szuszakolt, vulgárhistóriai betétekkel tarkított dokumentarista széppróza, ha mindenképpen meg szeretnénk a műfaját határozni. Persze lehet, hogy éppen sokfélesége miatt népszerű: 1998 óta megért két kiadást, lefordították egy tucatnyi nyelvre, elkészült multimédiás CD-változata, s több színpadi előadás alapjául szolgált a New York-i Broadwaytől a budapesti Trafóig.

A könyv keretét formailag és tartalmilag is a hatvanas években született gyermeklexikon, a Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes által jegyzett Ablak-zsiráf – Zilahy generációjának egyik első, kötelezően ajánlott olvasmánya – szolgáltatja, s ezt a keretet töltögetik a szerző belgrádi utcai tüntetéseken szerzett, képanyaggal illusztrált élményei, két hasábra tördelve: mintha-lexikon. Magas labda; le is van csapva rendesen. Egy öt éven felülieknek szánt, szükségképp szájbarágós, didaktikus és jócskán megideologizált lexikon valóságképén mindig van röhögnivaló. Főleg, ha az ember megszűnik ötévesnek lenni. Főleg, ha időközben lezajlik egy rendszerváltás is. A helyzetkomikum tehát adott: Kelet arra van, amerre a nap kel, hehe, és mindezt egy iránytűnek álcázott úttörőnyakkendős kisfiút ábrázoló rajz bizonyítja, ez valóban vicces, aztán jön az önirónia, illetve lehet azon sajnálkozni, hogy teúristen, mi ezen nőttünk fel, ezen bizony. (Pluszpoén, hogy az Ablak-zsiráf példamondataiban folyton felbukkanó kisfiút Péternek hívják, akár a szerzőt).

Igazságtalanság lenne azonban azt állítani, hogy Zilahy visszaél a maga teremtette helyzettel: az "alapműhöz" képest ő nem rág szájba és nem ideologizál, inkább csak bemutat és kacsint, legfőképpen pedig asszociál. Mindenről mindenre. Nagyszerű módszer, hiszen a lexikon szervező eleme, a betűrend a teljes szöveg szintjén egyáltalán nem számít rendnek. A lexikon szócikkeinek látszólag logikus sorrendisége önkényes konvencióra épül csupán, s így a textust alakító egyetlen lehetséges kötőelem a szabad asszociácó marad. Ez a módszer azután érdekes helyzetet teremt: a szigorú, már-már követelődző formát folyamatosan feszegeti a képzelet, az emlékek, a beugró képek, apró sztorik, személyek. A belgrádi események kapcsán megjelenik itt mindenki, a könyvre mondhatni keretes formában áldást adó Garcia Marquez, aztán Belmondo, Stallone, Drakula, Trockij, Tito, a szerző tornatanára, orosztanárnője, villamosmérnök szülei és Zilahy Lajos, hogy csak néhány alakot villantsunk fel a Zilahy, a Péter által megidézettek közül.

Mindehhez Belgrádban tüntetés zajlik, a szerző részvételével. Ez a fősodor. A tüntetők záptojással dobálnak, mogyorót rágcsálnak, enni adnak vagy csak beszólnak az őket szétverni kivezényelt rohamrendőröknek, akiknek a sisakján mindig megcsillan valami, vaku, nap, telihold – Zilahy kényszeresen csillogtatja a rohamrendőrök sisakját, mintha a lírát keresné a terrorban. Ő maga egyébként a tömegbe keveredett voyeur, aki pacifista Rózsa Eduárdóként a magyart képviseli a balkáni helyzetben, a magyart, aki büszke arra, hogy magyar, (v.ö. Knézy Jenő az úszó-világbajnokságon, ahol jó magyarnak lenni); akit akár meg is verhetnének a rendőrök, de mégsem verik, és akinek erről az egészről néha eszébe jut Hunyadi János. Vagy Bagdad, vagy az úttörők tizenkét pontja. Vagy egyéb gondolatok, mint például: "A magyarok úgy éltek, mint a kovbojok, és úgy harcoltak, mint az indiánok (…) Cortez és Pisarro Lehel és Bulcsú utódai".

Az elmélkedés mellett Zilahy, inkább szándékosan, mint nem, folyton dokumentál: a helyszínen érzékeny, hivatott megfigyelőként van jelen, aki a különöst keresi a tüntető tömegben, a habókos zöldségest, az erkélyről integető szimpatizáns öregasszonyt, a miniszoknyás csajt; helyenként újsághíreket idéz vagy CNN-t, de hát végül is, mint mondja, ő maga a "hír", tüntetőtársaival együtt. Dokumentarista szándékra utalnak a kötet legalább felét kitevő képanyagban szereplő fotók is (a szerző felvételei), de a képanyag eme része Az utolsó ablakzsiráf Achilles-sarka, mert bár jó író mellett lehetne Zilahy jó fotós is, sajnos nem az. A fényképek mintha egy foltos optikájú, itt-ott fényáteresztő Szmena Szimbollal készültek volna, lejárt szavatosságú negatívra: rosszul exponáltak, életlenek, színhelytelenek, az esetek nagy részében sablonosan vagy kifejezetten gyengén komponáltak, s ez utóbbi hiányosságon csak ritkán segít az utólagos vágás. Igaz, a roncsolt minőség vagy az életlenség lehetne szándékolt, extra jelentéssel bíró elem, de itt nem erről van szó: Zilahy képei jórészt dilettáns, nyomdai reprodukcióra alkalmatlan fotók, amelyeket egy diákzsűri az első körben kivágna, indoklás nélkül. A fényképekkel erős kontrasztot alkotva megjelennek még a könyven az igazi Ablak-zsiráfból átemelt retro-illusztációk (K. Lukáts Kató és Szűcs Erzsébet munkái), illetve a tüntetésekhez kapcsolódó jelvények, plakátok, a forradalmi folklór elemei – teljes tehát a vizuális zűrzavar. Ráfért volna a kötetre egy profi képszerkesztő, különösen mert bármilyen gagyi és mosolyognivaló az igazi Ablak-zsiráf, legalább megvan benne az a képi egység, harmónia, ami az "utódműből" hiányzik.

CD: Se kép, se hang

Nem sikerült valami fényesen Az utolsó ablakzsiráf CD-ROM-os adaptációja sem. Nem csak az a baj vele, hogy minden tekintetben eljárt fölötte az idő, hanem az is, hogy már elkészültekor sem számított a multimédia diadalának: a CD összességében nehezen kezelhető, lassú, unalmasan lineáris, vizuális eszközkészlete szegényes.

A külsőre amúgy jó kiállású CD-re írt program nem más, mint egy Macromedia Directorban készült, és azzal befordított exe; a tervezők még arra sem vették a fáradságot, hogy a szinte kötelező ikont legyártsák hozzá. S az interfész? Úttörőnyakkendős kisfiú áll egy játszótéri mókuskeréken. Kontextualizált mintamókus. Ha az egérrel sikerül megpörgetnünk a kereket, a kisfiú loholni kezd, egy idő múltán azonban elfárad és megáll. Ilyenkor a mókuskerék középső dongáján látható betű megjelenik a kisfiú mögött (fölött?) elhelyezkedő fa odvában. (Hogy miért pont ott, az talány.) Nos, erre a faodúban elhelyezett betűre kattintva lehet a megfelelő szöveghelyre, szócikkre ugrani. A szövegen belüli navigáció másik eszköze az ominózus csúszka (scroll bar), ami esetünkben parányi, különösen az általa mozgatandó szöveg mennyiségéhez képest: elég egy milliméteres mozdítás, és máris címszavakkal odébb találjuk magunkat. (A programot 800x600-as felbontásra tervezték, s ez azt jelenti, hogy a manapság elterjedt, 1024x768-as nézetben a képernyőn kb. elhanyagolható terület jut magának a szövegnek, ami a sztahanovista lendülettel megdizájnolt háttér miatt már eleve nehezen olvasható.) Van még egy útjelző tábla, amely segítségével a német és magyar nyelvű verzió között lehetne váltogatni, ha ennek bármilyen értelme lenne.

A fennmaradó hasznos felület felét vak, fekete négyzetháló foglalja el, ami esetenként megélénkül – kérdés, hogy minek. A Java-programozás hajnalán még poénnak számított, hogy az egérkurzor mozgását lepke vagy vonat követi, ma már csak idegesítő "eye candy", elsőbálozóknak. Ráadásul ezeknek a grafikai elemeknek sokszor semmi közük nincs sem az eredeti Ablak-zsiráfnak a kötetben előszeretettel újra felhasznált grafikáihoz, sem a könyvben felvonultatott Zilahy-fotókhoz – mintha egy template libraryből válogatták volna őket hasraütéses módszerrel. Nincs "vissza" gomb sem a programban– igaz, nincs is nagyon hova visszamenni. Hiába keresnénk a "kilépés" gombot is, így a felhasználó az interfésszel folytatott kilátástalan harc közben végig imát mormog, hogy csak működjön a végén az F4, az ALT+Q vagy az Escape, s ki tudjon szállni a mókuskerékből.

Súgó: az Escape müxik.

Korábbi könyvkritikák: