Nincsenek vagy alig vannak jó könyvszerkesztők. Olyanok, akik szépen leülnek a szerzővel, legyen az kezdő vagy rutinos, vén róka, ide figyelj kedves barátom, mondanák neki, könyved jó, de menjünk végig rajta, mert itt meg itt bizony mellétrafáltál, emitt meg súlyos helyesírási vagy mondattani hibát vétettél, amelynek semmi funkciója nincs. Menj haza, olvasd el újra, és tedd fontolás tárgyává, amit mondtam. Ipar van, nagyipar, a számítógépek megjelenésével különösen, mindenki tud tördelni, szerkeszteni és írni.
Martinovics Tibor tényleg megtanult írni. Ahogy Parti Nagy Lajos mondotta a pályakezdéséről: kb. tíz éve az embernek rámegy arra, hogy megtanulja a szakmát. Martinovics újságíróként gyakorolta a nyelvvel, ezzel a “hideg fegyverrel” való bánásmódot (főleg kulturális tárgyú jegyzetei és intejúi jelentek meg napilapokban). Közben szépirodalommal kísérletezett, amelyet most adott közre a Baláca könyvek (Fenyvesi Ottó szerkesztésében) első köteteként. Karcsú kis fekete könyve mindössze nyolcvanöt oldalas, borítóján Jokesz Antal (valószínűleg) kórházi ágyat ábrázoló, rendkívül rideg fotója, a hátlapon pedig az ismeretlen szerző hajón készített portréja a szerzőről. Átlapozva szép könyv (ám vigyázat, amikor ezt írom, és közben lapozgatom: szétesik! tehát csak óvatosan forgassák!), amit azért tartok fontosnak megjegyezni, mert irdatlan mennyiségű csúnya könyv jelenik meg a piacon.
Hat novellát vagy inkább novellafűzért tartalmaz a kötet, amely három ciklusra tagolt, s a ciklusokat pedig egy-egy verspróza különíti el. A tematika nem új, a férfi és nő viszonya, a “se veled ,se nélküled” effektusa, és az ebből fakadó kínlódások, görcsölések, míg végül a férfi Budapestre költözik, és ezzel - úgy tűnik - megoldódik a helyzet. Közben föl-fölvillannak mindenféle emlékek, emléktörmelékek: a család, az apa halála, a gyermek mohó, szerelmes ragaszkodása az anyjához (tiszta Freud!). Mindezt úgy tálalja, hogy olykor Joyce módjára összekeveri az idősíkokat, olykor pedig hajnóczys, jéghideg pontossággal ügyel minden apró részletre. Novellafűzér, némi jóindulattal kisregénynek is nevezhető e könyvecske, talán csak a Kadencia lóg ki belőle. Az se a stílus mássága miatt, hanem mert gyöngébbre sikeredett a többinél.
A bevezetőben azért elmélkedtem a könyvszerkesztőkről, mert Fenyvesi Ottó sem olyan, ahogy én elképzelem e kihalófélben lévő faj képviselőit. Mert ha olyan lenne, akkor fölhívta volna a szerző figyelmét az ilyen és ehhez hasonló stilisztikai és mondattani melléfogásokra: “Már nincs itthon. Elment tanítani, mert ő angolul jól beszél.” (Nem azért megy valaki tanítani, mert jól beszél angolul, hanem azért, mert ez a hivatása, a szakmája. Én is elég jól beszélek szerbül, de eszem ágában sincs tanítani.) “...és nekem könnyesek a szemeim, ismerős székek és karfák, igyekszünk beleülni magunkat mindenbe, szeretnék valamit ideírni, valamit, ami nem determinál...” (Egy kis odafigyelés eltávolíttatta volna ezt az igyekvést a nagyot mondani akarásról, arról már nem is beszélve, hogy a szemem könnyes, és a karom fáj stb., de ez igazán részletkérdés.) Mindazonáltal szerintem nincs ételmaradvány se (ételmaradék van), illetve érthető ez így is, csak modoros; egy monológban (hacsak nincs az ember orvosnál) nem mondja azt, hogy “közösülni akartam vele”, még akkor sem, ha nagyon ridegen akarja kifejezni magát (meg akarja hágni, vagy kúrni vagy mittomén), a szopránokat nem kasztrálják, mert ők nők, és a tévét sem szokás bambulni, legfeljebb előtte... Ám nem kell megijedni, nincs ezekből annyi, hogy lehetetlenné tennék a ”műélvezést”, csak azt gondolom, ennyinek sem szükségszerű a szövegben maradnia.
Végül a cím: Időállandó. Értem én, hogyne érteném! Nem lehet kikerülni belőle, folyton ugyanaz, meg folyik, mint a Duna, és nem lehet belelépni ugyanabba... De akkor is modoros. A Nocturne zongorára sokkal találóbb. Mert zene ez, néhol többszólamú, néhol egyszólamú, disszonáns zene.
P.S.
Erdőháti Károly korrektornak meg üzenem, hogy azt javítsa ki, amit kell (mindjárt az első oldalon: “árnyakat csempészhelyükre” van írva), ami pedig az alkotói szabadsághoz tartozik, azt hagyja békén! Az utolsó mondat tehát helyesen: “Mert mindig kell egy arasznyi bizonytalanság”; pont nélkül és különírva az “egyarasznyi”, ahogy az a VárUcca Műhely 2000/1-es számában vagyon.
Bozsik Péter
