Debrecen: Csokonai Kiadó, 2000. 115 oldal.
A debreceni Alföld Könyvek igen színvonalas, nagyratörő könyvsorozata újabb kötetekkel bővült a millennium évében. Mivel a sorozatszerkesztő Keresztúry Tibor, úgy tűnik, nem ad a generációs igényéből, ezért a fiatal szerzők munkái mellett kevésbé fiatal, immáron klasszikussá emelt irodalomtörténészi munkákat is gondoznak. Németh G. Béla, akinek legújabb kötetét most adták ki, egyrészt tavalyi Alföld-díjas irodalomtörténész, másrészt egy igazi élő klasszikusunk. Több tucat kötettel van már jelen, idézik, gyakran találkozunk vele irodalmári és egyetemi dolgozatok lábjegyzeteiben is. "Irodalmi ízlés és értékformáló alak". A mai fiataloknak, akik a lírai szereprol, a német romantikáról, a filozófia és irodalom, a férfias versus nőies líra kapcsolatáról gondolkodnak, képben van Németh G. Béla. Még akkor is, ha ma már nem ritka az "apagyilkosság" vele kapcsolatban, éppen az említett területeken.
Németh G. Béla most ismét olyan tanulmánykötetet írt, amely - bár ez csak egy bizakodó orákulum - újfent megkerülhetetlen lesz. Arról van szó ugyanis, hogy olyan korszakát és orgánumát vizsgálta a magyar irodalomnak, mely gyakran kimarad a mai divatos irodalomári toposzainkból. Újfent úttörő tehát a mester. A tanulmányok hét, háború utáni, tiszavirág életű folyóiratot térképeznek fel, miközben elhelyezik őket az ideológia akkori és mai territóriumán. A lapok közös többszöröse csak annyi, hogy mindannyian 1948-49 vagy '50-ben szűntek meg, és hogy mindmáig leginkább csak hallgattunk róluk.
"A hallgatásnak mindig több oka van." Egyrészt minálunk a folyóirat-kutatás érdemtelenül elhanyagolt terület, olykor még megteremtetlen értelmezői nyelvvel és politikai-esztétikai-szociológiai kultúrával bír. Illetve épp az, hogy nemigen bír még semmivel. Ám nem csak a nyelv és a nyelvileg "megcsinált" kép hiányzik e területről. A nagyobb baj inkább az, hogy rendkívül sikamlós politikai talajra lépünk, ha ezeket az orgánumokat és a köréjük csoportosuló személyeket "olvassuk".
Az 1945-48-as korszak, a kommunista és pártállami rendszer kialakulása és benyomulása az irodalomba és intézményeibe máskülönben is alig olvasott korszak. Ez nem csupán a szerzőket érinti, mint ahogy eddig leginkább mentegetőzés és leleplezés volt az eredmény, hanem a folyóiratkultúra és -diszkurzus kényszerítő, integráló-bedaráló világát is. Márpedig Németh G. Béla gondolataiból jól kivehetően a politikai aknamunka nem csak a napi sajtóba, hanem - kevés kivétellel - e hét folyóiratba is begyűrűzött, és mellőzött minden esztétikai, poétikai és szerkesztői érvet. Kivétel - a szerző szerint - a posztnyugatos, független Újhold, a debreceni, konzervatív Magyarok, és talán még a pécsi Sorsunk. A többieknél "nagy volt a marxista nyomás": így a Válasznál, a Valóságnál, a Forumnál és a Társadalmi Szemlénél. Ennek megfelelően megkerülhetetlen állandó (oppozíciós) jelzők vannak köréjük írva: népies/urbánus, kommunista/demokrata, paraszti/kispolgári, nemzeti/moszkvai, lukácsista/diltheyánus, élménylírai/közösségilírai stb.
Németh G. Béla egyenként veszi számba a lapokat, miközben valójában "összeolvassa" a politikával a folyóiratokban közölt tanulmányokat, kritikákat és szépirodalmat. Mint kiderül, ő kiváló Lukács-kritikus, így több olyan sarkalatos mozzanatra, perdöntő vitára, politikai összefüggésre is felhívja a figyelmet, amelyet nemcsak az utóbbi ötven év távlata mondat vele, hanem a kortárs is. A tapasztalat. Ebből az életanyagból pedig csak tanulni lehet. Az indulataiból kitűnik: ő nem külső szemlélő. A Lukács és Bibó-taktikát, a programbeszédeket, az ízléskülönbségeket akárcsak a tenyerét, belső emberként ismeri: tudja a neveket, a szereplőket és a szerepeket. Nem csak a sarokba szorítottakat vesézi ki, hanem - és ez már Foucaultnak is tetszene - a szorítómestereket is. Ekkor fény derül a keserű tényekre, és a bolsevik taktikára. Még azt is megkockáztathatnánk, hogy ennyi év után újfent lehull a lepel több "szent" figuráról. És ha valakit Németh G. Béla kifejezetten nem szeret, egy-egy csípős
megjegyzéssel "veri ki tudós nyelvének rossz lelkületét". Ezekből szemezgettem: untató, semmitmondó Hamvas Béla; Kodolányi sváb hisztériája; mindenkinél, mindent jobban tudó Veres Péter; exhibicionista Németh László; bőbeszédű, naív Bibó István; gátlástalan Lakatos Imre.
A tanulmányokat egy záróinterjú követi. Ebben az irodalomtörténész szülőfalujáról beszél, a Balatonfelvidék és a Kisalföld vidékérol, ahol - mint mondja - sem különösebb mítoszok, sem kultuszok nem kaptak helyet. Csak a munka, a tények, na meg a lényeglátás. Az így sugallt párhuzamokat, tehát pl. hogy miért került a könyv végére az interjú, csak sejteni lehet. (Bár kétlem, hogy az Alföld már az emlékművet állítaná.) A vége tehát kicsit romantikusra és kultikusra sikeredett. De kevés egyéb gesztussal érdemes lezárni egy ilyen, végső soron eléggé megrázó könyvet a "hazugságokról", mint a személyes romantika hangján.
P. S.: a nyelvi pongyolaságokra és a korrektúrára azért szánhattak volna még egy kis időt és ötletet az eddigiekben csak dícsért szerkesztők.
