Túlzás lenne azt állítani, hogy értek a kortárs magyar novellákhoz. Egyszerű fogyasztó vagyok. Csak elvétve beszélgetek vagy bulizok írókkal. Csak azért írom ezt le, hogy nyilvánvaló legyen az outsider hozzáállásom. Én lennék a közönség, aki nem szakmájához kapcsolódva olvas szépirodalmat. Hogy jön ez egy kortárs brit elbeszélésekből összeállított kötet recenziójába? Úgy, hogy a konklúzió az lehet, hogy gyenge, vagyis inkább unalmas a magyar novellairodalom a brittel összehasonlítva.

Kifejezetten rekreációs céllal vettem meg a Beszélgetés az angyallal című kötetet. Ebben nem tudott visszatartani még a kifejezetten visszataszító borító sem. Ennek betűi ugyanis hét méretben, három színben próbálják meg eladni a könyvet, a betűtípusok közül egy-kettő csak távoli rokonságban áll egymással. Hatalmas vörös betűkkel szerepel a húzónév Nick Hornby, kis vörös kapitálissal a többi húzónév: Doyle, Fielding és Smith (?). A többi grafikai elem úgy néz ki, mint ha a Windows Clipart Galeryből összerakott Power Point prezentáció. Különben teljességgel megfejthetetlen, hogy mire utal a kompozíció.Külsőre az Európa többi Hornby kötetéhez illeszkedik, ha jól emlékszem a többit is Kállay Judit tervezte. A gyalázatos borító arra jó, hogy könnyű legyen megtalálni a boltban. Hazaérve dobjuk ki bátran.

A külső és az ígéretes tartalom közötti döntetlent nálam a kötet karitatív célja billentette a vásárlás oldalára. Nem azért van a borítón Hornby naggyal szedve, mint a ponyvairodalomban és filmekben szokás (Tarantino nyomán, Asimov előszavával, stb.), hanem mert ő hozta össze az autisták oktatásának támogatására ezt a könyvet.

A könyvet nagyon gyorsan befaltam. Novellák esetén nem egészséges a habzsolás, mert elsikkadnak az apró részletek, egybemosódnak a történetek. Direkt nem írom le a legérdekesebb történeteket, karaktereket, mint ahogy azt a fülszöveg teszi. Ennél kevesebb bosszantó dolog van. Inkább megpróbálok az egészről írni, arról, ami a habzsolás után történetektől függetlenül bennem maradt. Nagyjából pontos képet kaptam arról, milyen ma Nagy Britannia. Vagyis inkább passzol a kötet az én Nagy Britanni-képemhez, és tovább árnyalja azt. Milyen Európa egyik leggazdagabb társadalmának művészete? Meglátszik rajta, hogy megy a szekér, és az is, hogy a művészek nem tesznek magasról a modern brit társadalom ellentmondásosságára, a leszakadókra, és a jóravaló bár együgyű középosztályra. Nyoma sincs itt a híres „stiff upper lip" hozzáállásnak, vagy a prolihumor lesajnáló, számtalan idézőjel közé tett alkalmazásának. Ehelyett hús-vér alakok, egyszerű emberek, egyszerű problémákkal, akik ugyanúgy, mint bármelyik „nagy gondolkodó", szeretnék megérteni és belakni az őket körülvevő világot.

Mindig is nagyon röhejesnek tartottam, ahogy az orosz realizmuson felnőtt szocialista irodalomkritika mindig a valóság pontos ismeretét kérte számon a művészeken. Persze az ő valóságukét, amitől menekült a jóérzésű művész, leginkább a kelet-európai abszurdba. Talán érdemes lenne már túllépni az idézőjeleken, a parabolákon. Gogol, a keleti abszurd atyja, mikor az ifjú Babel tanácsért fordult hozzá, azt javasolta, menjen és ismerje meg az életet, és jó műveket fog írni. Erre Babel, elment a polgárháborúba, ebből született a Lovashadsereg. Talán a fiatal magyar íróknak ki kéne menni a Trafóból és a Rác-kertből, hátha kisülhet a mai brit prózához hasonló izgalmas dolog.

Amikor megérkeztem Skóciába négy hónapra, első nap megkérdeztem a kollégiumi szomszédomtól, hogy mit olvassak a kortárs skót irodalomból, hogy megértsem, hova érkeztem. Irvine Welsh Acid House-át ajánlotta. (Azóta megjelent magyarul is.) Megvettem, és még aznap éjjel nekiláttam. Merő kínszenvedés volt a fonetikusan átírt skót szlenget olvasni. A kocsmában helyi barátaim segítségével szótáraztam a különös kifejezéseket. Végeztem a könyvvel, és a végére tudtam, hol vagyok. Többet tudtam arról, mi vesz körül, hogyan élnek itt az emberek, milyen problémákkal küzdenek. Ha valaki kezébe veszi a Találkozás az Angyallalt, jobban fogja érteni a mai britséget, és talán egy kicsit saját magát is.

Kitzinger Dávid

Korábbi könyvkritikák: