Barátságtalan könyv. Már a címe is az, egy bonyolult, idegen szó. Terület, amely kívül van. Min van kívül? Mindenen, mondhatnánk, de nem is az a fontos, hogy min, a kifejezés meghatározó eleme a kívüliség. Kívüliségterület.
Az alcím szerint "ezredvégi jelenetek" a műfaj, a fülszöveg szerint háborús napló, az újvidéki Végel László, a hatvanas évek Új Symposion-generációja és a vajdasági magyar kultúra egyik meghatározó személyisége, regény-, dráma- és esszéíró írta a NATO Jugoszlávia elleni bombázásai idején. Olvasva egyre inkább regénnyé minősül át a szöveg, ebben az olvasói hozzáállásban maga Végel is támogat minket, 1992-es kiadású, Lemondás és megmaradás című esszégyűjteményét is non-fiction regényként határozza meg. Ez sokkal inkább az.
Az Újvidék melletti Temerin kistelepülésről és az események végéről indítja történetét, egy kertes ház udvaráról, a NATO feletti győzelem éjszakáján, amikor az észak-atlanti szövetség és a jugoszláv hadsereg megállapodása nyomán a NATO leállítja a Jugoszlávia elleni légitámadásokat. A romokon tartott össznépi vigasság közepén, ebből a vereséget győzelemmé hazudó, abszurd helyzetből tekint vissza a légitámadások idejére, de valójában még távolabbra a "főhős", a vajdasági magyar értelmiségi. Mint egy régi jó pikareszk regényben, a hőst követve végigjárjuk a Vajdaság jellemző helyszíneit. Először Újvidéken "vándorol", biztonságot keresve a bombázások elől, majd az eseményeknek hátat fordítani próbáló Szabadkán húzódik meg, aztán elmegy súlyosan beteg anyjához Szenttamásra, közben egy ismerős tanyájára is elvetődik, végül egy temerini házban állapodik meg, illetve innen már nem megy tovább.
Nemcsak barátságtalan, hanem valósággal komor a hangvétel, mégpedig "a valóságtól menekülő Szerbia" vidámsága láttán. Elutasítja ezt a külföldi szemlélők által is oly sokszor dicsért találékony vidámságot, szerinte mindez a valóság elkendőzése, Vukovár, Szarajevó, Srebrenica valóságáé, Koszovó valóságáé, a tömegsírok valóságáé, ami után senkinek nincs joga semmilyen eszmények nevében nevetni. Gondolkodásában eljut addig a tabuig, hogy hiba lenne mindazt, ami a szerb néppel történt, néhány politikus nyakába varrni, és ezzel levenni a felelősséget az őket mindenek ellenére megválasztó nép válláról. Mert Végel szerint a nép nem tájékozatlan, nem félrevezetett, végig pontosan tudja, mi történik, együtt él a hatalommal a nagy hazugságban, úgy érzi, hogy történelmi joga van mindarra, amit tesz.
Leírja a jugoszlávsághoz való viszonyát a múltban, annak változásait, a vajdasági magyar közösséghez való viszonyát, az anyaország helyét az életében egykor és ma, és mindezt ritkán tapasztalt nyíltsággal. Az "exterritórium" fölismerése Végel számára a szólás tényleges szabadságát is megadja, ebben a helyzetben már nincs kire tekintettel lenni, annyira esetlegessé, lényegtelenné vált mindaz, ami miatt korábban mindig a kezünk ügyében volt a hangfogó.
Végigjárva a vajdasági panoptikumot, megállapítja, hogy számára élhető élet egyik közösségi térben sem létezik már, a gyerekkor világa végleg a múlté, nemcsak az idő távolította el, hanem a generációváltásokkal és népességcserékkel ténylegesen eltűnt az egykori közösség, és ez a néhány túlélőn látszik leginkább. Szétzilálódott az újvidéki otthonosság, a jugoszláv kontextus illúziónak bizonyult, a szabadkai nosztalgiát nem tudja vállalni, de a Vajdaságon kívüli új életre sem érez indíttatást. A múlt halálát legteljesebben az anya halála jelenti, ami már a főszöveg terén kívül, az ajánlás ("Anyám emlékének") utalásával teszi befejezetté a könyvet.
"Egyre kevésbé leszel jelen: begubózol anyanyelvedbe, s mérlegeled, hogy múlik el feletted az idő" - adja meg cselekvési programját és annak territóriumát a főhős. És tragikuma ebben a célkitűzésben lesz teljessé. Mert a könyv barátságtalan voltához nemcsak a téma, nemcsak a szerző józan reménytelensége járul hozzá, hanem a könyv nyelve is. A nyelv kiművelt, igényes, csak éppen valahol az anyanyelv területének peremvidékén él, pontosabban ebben a kiművelt formájában csak ebben a könyvben. Mondatszerkesztésén, de helyenként szókincsén is átüt a mindent meghatározó környezet nyelve. Ott van az idegen szavak fokozott használatában (ez a szerbre sokkal inkább jellemző, a magyarra kevésbé), ott van egy-egy félrecsúszott kifejezésben, még abban is, ahogy kerüli a "vajdmagy" szóhasználatot, az eltévesztett szórendben, abban, ahogy vergődik a nyelvvel ott, ahol számára idegen terepen mozog, ahol egyszerűen nincsenek anyanyelvi mintái. A banális példákon túl olyan kifejezésekben is, mint a "pontos előírás szerint" ásott lövészárkok, ami ugyan helyes lehetne, csak éppen magyarul másképp mondják, a "tanultak a többi közép-kelet-európai és a balkáni nemzetek" többes száma, vagy az annyira kedvelt, ámde nem túl igényes képes beszédben ("a patriotizmus gondolata ebből a kényszerhelyzetből lombosodott ki") és általában abban, ahogy küzd a nyelvvel a megfelelő kifejezésért. Maga a nyelv, a stílus elmarad a könyv szerkezeti, gondolati színvonalától. És ezzel tragikus módon beteljesedik a végeken élő kisebbségi író sorsa. De hát Végel ennek tudatában ír, tudja, hogy azon a nyelven kell beszélnünk, amelyik megadatott számunkra. Ennek a könyvnek ez nem hátránya, tulajdonképpen hiba lett volna erősebb szerkesztői kézzel dolgozni, mert a stílus nehézkessége a lényegéhez tartozik.
Marad tehát az udvar, ahol kertet ugyan már nem tudja termőre fordítani, mint az anya tette, csupán a pázsitot gondozza, legalább ennyi legyen rendezett. És itt nem csupán az angol pázsit reménytelenségére kell gondolnunk, hanem Voltaire-re, akinek Candide-ja, végigjárva a korabeli világot, végül a kertnél állapodik meg, és minden okoskodásra, elmélkedésre azzal válaszol, hogy vár rá a munka a kertben. Erre utal némiképp talányosan Végel non-fiction regényének utolsó mondata: "Nemsokára megvirrad, jó lenne aludni egy kicsit, legalább egy pár órát, hogy reggel a fűnyíróval rendbe hozd a pázsitot, bizonyára utána az íróasztal mellé ülsz, és beleborzadsz: milyen szépen megművelted a kertet."
