„Kotródom el" – írta Háy kötetének címéül, s utolsó verséül: nyilván az élettol való távolodás, a halál közeledésének megérzése okán, mintegy az „
Itt benn vagyok a férfikor nyarában" életérzésének posztmodern, átironizált, önsajnálattól és felstilizáltságtól mentes változataként. Különös címadás: a távolodást tenni meg az önfelmutatás gesztusának – vagyis azt mutatni meg a publikumnak, ahogy, mint érzi s mondja a költő, egyre csekélyebb súlya van az épp itt és most zajló jelenlétnek… (…) Háy szép dalgyűjteménye éppen most biztosítja a költőt arról, hogy életérzése ide vagy oda, éppen nem távolodásról, hanem impozáns megérkezésrol van szó – e gyűjtemény után Háy már nem tud majd, még ha esetleg akarna, akkor sem, elkotródni a magyar költészet tereiről…
A teljes kritika a literán >>
