Most, hogy az első űrturista jókedvéről érkező hírek minden órában meghallgathatók, nemkülönben az orosz űrközpont vezetőinek mentegetőzése, hogy ők, nézzék el nekik, csak a pénz miatt stb., talán nem is tűnik olyan borzongatóan abszurdnak Viktor Pelevin első, 1992-es, de magyarul harmadikként megjelent regényének a valamikori szovjet űrkutatásról rajzolt képe.

Az alapképlet egyszerű: ha a szovjet rendszer mindig és mindenben hazug, manipulált információkkal élt, akkor a mindennél fontosabb, és az amerikaiakkal való versengés leglátványosabb színterének számító űrkutatásban ezt miért ne tette volna? A regény szerint a kérdés csak az, vajon itt mekkorát hazudott a propagandagépezet, és hogy maguk az űrhajósok vajon tudták-e, mi történik velük, hogy mi igaz mindabból, aminek állítólag ők a főszereplői. Az egyébként bulvárlapokban is rendre előkerülő témában Pelevin szélsőséges álláspontot képvisel: a Holdon, sőt az űrben ember sosem járt, orosz biztosan nem, az erről szóló beszámolók puszta reklámfilmek. A regényben például a Hold sivatagja a híres moszkvai Gyermekvilág Áruház alatti hangárokban lett kialakítva, a kozmoszban lebegő szkafanderes figurákat pedig jól képzett filmesek örökítették meg - nem is a napelemekre rögzített ipari kamerák.

A mindössze 39 éves, de a poszt-szovjet irodalomnak az itthon ugyancsak sikeres két Jerofejev mellett világszerte legismertebb alakja voltaképp ugyanazt teszi, mint névrokon pályatársai: oda-visszautazik Leningrád és Pétervár között - trolin, trojkán vagy épp űrhajón. Iróniával, parodisztikus elemekkel és hitetlenkedő szomorúsággal beszéli el a szovjet idők néhol tényleg hihetetlen ostobaságait, miközben ahol csak lehet, a jelenkori Oroszországban uralkodó állapotokra is utal. Méghozzá kizárólag negatív előjelekkel, a dekadencia, a válság, a kóma vagy a katasztrófa metaforáiból merítve. Persze talán joggal mondják az újorosz irodalom világméretű sikerét - Pelevint eddig tizenöt nyelvre fordították - kétkedve figyelők, hogy a legjobbnak kikiáltott írók elsősorban jó üzletemberek, hiszen nagyon jól kimérve épp azt adják a nyugati olvasók kezébe, amit az ottani, Oroszországgal kapcsolatos előítéleteiket maradéktalanul kielégíti, sőt erősíti. Vagyis a romos, civilizálatlan, nem működő, voltaképp apokaliptikus társadalom kvázi-realista képét, ahol még, mit itt is, a retteget medvék is csak némi pénzért jelmezbe öltözött szerencsétlen emberek.

A regényben mindez egy Omon Krimovazov nevű hős sorsában tükröződik, akinek dédelgetett gyerekkori álma válik valóra azzal, hogy bekerül a repülőiskolába, ahol aztán rövid úton közlik vele, hogy küldetése, vagyis egy rádióadó elhelyezése a Holdon, amely “Lenin”, a “CCCP” és a “Béke” szavakat fogja aztán a kozmoszba küldeni, az életébe kerül majd. Mert bár a szovjet propaganda Amstrong - állítólagos? - Holdra lépése után azt hangoztatta, hogy csak az amerikaiak kockáztatják felelőtlenül az emberéleteket, szemben a szovjetetekkel, akiknek holdjárói teljesen automatizáltak, Pelevin szó szerint is fantasztikus regénye épp innen indulhat: “Most mondjam, mit jelent a szovjet automatika…?” Krimovazov persze vállalja a feladatot - a lábfejét is levágják, hogy ne gondolkozzon túl sokat -, de egy technikai “malőr” következtében életben marad. Hihetetlen szellemességgel és lenyűgöző lendülettel megírt kalandok után hogy-hogy nem a moszkvai metró egyik peronján találja magát, és már csak arra a kérdésre figyel, vajon épp melyik állomásén. És itt mi is csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy akkor most hol is vagyunk.