Oravecz "mindene szóból van", mondja Esterházy a
Héjról, "életem első elsőkönyvese", még ezt is mondja az Írók Boltjában, majd ismétli az
ÉS-ben. És mindjárt arra kellene gondolnunk, nekünk maiaknak, friss olvasóknak, milyen komolykodó dolgok hangzanak el az íróbaráttól, hogy mennyire nem ugyanaz, illetve mindegy, hogy anno 1972-ben, vagy most olvassuk ezeket a verseket. Valóban, Oravecz komoly költő, amolyan komolykodó, nem túl idillien dalol; újra kiderül róla, hogy nem fecsegően kápráztató - mégis káprázatos.
Attól a költészettől, amely ebben a könyvben szószerint és átvitt értelemben is
történik, az az érzésünk támadhat, hogy szó és jelentése között egy végképp áthághatatlan szakadék tátong. Nincs már nyelv, ami felverné a hidat köztük, s a játék végképp legyőzi az akaratos üzenet-irodalmat. A
Héj ugyanis nemcsak a költészet nagy metaforája, a világ áthéjazásának szerkezeti megjelenítése; hanem utalásokkal, ellenkezéssel, ellenhanggal teremtett líra; egy korszak és egy hatalom ellen íródott. Versei leképzett, (ki)fordított, újrateremtett nyelven szólnak, és mégis: a líra szubverziója úgy van "megcsinálva"
(Machbarkeit) bennük, hogy alig-alig lehessen - már nem a szót, hanem a jelentését - félreérteni. Például ha A KÉZ költemény zárlatát:
"mondhatatlan név / belülről vered / a héjat" mindenképpen értelmezni szeretném, akkor azt mondanám, ez a sor általában a költészet lehetetlenségéről, a szó elhallgatásáról beszél (és akkor Mallarmé, Celan, Trakl idéződik); ugyanakkor beszél saját költészetellenes korszakáról is (ám egész más hangon, mint Petri vagy Tandori).
A Jelenkor Kiadó szerkesztői nyilván azzal az egyértelmű szándékkal jelentették meg a kötetet - bár ebben kevésbé szeretnék tévedni, mint a versek értelmében -, hogy végre teljes egészében, kihúzások nélkül megismerjük, ha megnézzük, mely versek maradtak ki az 1972-es kiadásból, s így nyilvánvalóvá válik a cenzúra stratégiája. Annak idején bizonyos szavak szúrhattak szemet, olyanok mint a
templom, vagy a
kehely, máshol pedig a
történelem, a
múlt lehetett (túlságosan) kétértelmű. Holott az egész kötet két- sőt többértelmű, ezért sem érdemes húzni rajta. (Ám ebből a szempontból az épp legirritálóbb a
Praha, 1968 szignált költemény, lám, mégis benne volt már az első kiadásban is. Ezért csak azt tudom elképzelni, hogy a
Héj már akkoriban is egy hosszabb adok-kapok alku teljesítménye volt, aki olvasta pedig eleve beleolvasta az alkudozást.)
Az elmúlt rendszerünk, de talán általában a diktatúrák, azzal hagyhattak leginkább nyomot az irodalom képrendszerén, ha tiltották a metaforikus beszédet. Ugyanis a cenzúra így a legkisebbre redukálhatta az átvitt értelem kockázatát, miközben tudta nélkül segítette egy rendkívül intenzív metaforikus (politika és) poétika megteremtődését. Nem véletlen, hogy a kilencvenes évek "lírai demokráciájában" egyre inkább eltűnőben van ez a hang. S az sem véletlen, hogy Oravecz ihletője Paul Celan (akinek egyébként első, máig a legnagyobb hatású magyar fordítója is) a háború után hasonlóan sűrítette versbe a szót, így vált az egy és akárhány újraolvasásnál mindig többet mondó vers legnagyobb mesterévé. Érdekes azonban, hogy Oravecz későbbi köteteiben már alig beszél a
Héj nyelvén. Ennek egyik oka talán épp a cenzúra "metaforateremtő erejével" hozható kapcsolatba. Ezért sem értek mindenben egyet a most megjelent kiadás fülszövegével (amennyiben az egyetértés a kritika metaforája, hiszen persze, hogy másrészről meg egyetértek); ugyanis írója egy szoros kapcsolatot feltételez az 1998-ban ’Év Könyve-díjjal’ jutalmazott
Halászóember és a
Héj között. Az újra kiadott kötet szerintem nem Oraveczet mutatja be "új oldaláról", hiszen közelmúltunk, olyan emlékeink közé soroltuk őt eddig is, aki épp nem - az egyik versben említett -
"múzeumi kínos rendbe" tartozott. Ellenkezőleg. A
Héjat újra és újra (vissza)forgattuk, néztük, hámoztuk. (lásd tengernyi recepcióját.) Más kérdés, hogy megértését sok-sok habozás követte, hogy a dolgokat, melyek oly távol esnek benne a szavaktól, folyton félreolvastuk, pedig körvonalakban tudtuk mit jelentenek.
