napi online kultúra és tudomány

KÖNYVKRITIKA
Visszatérő
Milan Kundera:Nemtudás
Európa Könyvkiadó Budapest, 2001.

Kezdhetnénk úgy is e recenziót, hogy nincs könyvhét Kundera nélkül, vagy elképzelhetetlen az a karácsony, melynek környékén bizton nem botlunk bele egy új címet hirdető, de ugyanolyan, kékfedelű keménytáblásba, melyen persze szokásosan KUNDERA neve, feltételezhetőleg az eladhatóság szempontjából, meglehetősen furcsa arányban van a könyv címével, ám mivel a kiadó biztosra megy, fő a forma és a megszokás.

Bizony megszokhattuk Kunderát a hazai könyvpiacon. A fordítók az utóbbi időben behozták a több évtizedes lemaradást, és így a cseh-francia író utolsó regénye már egy éven belül magyarul is olvasható. Lassan több mint húsz év telt el azóta, hogy a szerző új hazát és nyelvet keresett magának s műveinek. A szövegek és hőseik idővel nagykorúak lettek az új világban is, és kívánkozni kezdtek némi nosztalgiával telve, vissza a végre szabad, régi Prágába, hogy ott újraéljenek egypár emlékezetem szerint más műben már megélt, de minden új olvasónak, bizonyosan érdekfeszítő kalandot.

Itt kezdődik Kundera új regénye, amely szokásosan belebújik a bölcselet és az esztétikai autonómia játékos elegyébe, kétségbe ejtve ezzel időnként „átlagembert", filozófust egyaránt. A nemtudás így nagyon is hangsúlyos lesz, bármelyik oldalról nézzük. Az esszéisztikus, filozofáló betétek bőven átszövik a művet, bizton tudva persze azt, hogy a regény bölcsessége messze nem azonos a filozófia bölcsességével. A jó munka megítélésének most is az arány szab, szabhat határt, hogy az író ebben az egyben fittyet hányva műve címére megtalálja-e azt.

Bizonyára nehéz teher lehet a könnyedség játszi imitálása, ez a populáris, felhőtlennek tűnő filozofálás. Ez a regény azokat a kvalitásokat vonultatja fel, amelyek a Kundera-regények olvasóit minduntalan „lenyűgözik". Alapvető létkérdéseket vizsgál újra, provokatívan rákérdezve azokra. Ugyanakkor értelmezi is őket, kemény szerkezetbe, keretbe téve őket, hogy ez a verzió legalább megmaradhasson az arra épp fogékony olvasónak, és metróra, vagy villamosra ülve, esetleg kedvesének érvényesítse, gyakorlatban alkalmazza azt.

Mert biztonság bújik elő a Kundera–regényekből, kis képzavarral élve a Nemtudásból szintén. A szerkezetté sűrített sorsszerűség súlytalanná teszi az életet, persze a fátum beteljesülése ugyanakkor paradox módon, elviselhetetlenné és élhetetlenné is.

Ebben a mostani regényben a visszatérés, -érkezés, -nézés lesz a fő motívum. A történelmi idők kényszerű utazói, az emigránsok elfáradva hazatérnek, hazatérhetnek, vissza a kiindulópontra, az elhagyott országba, melyet talán egyszer megcsaltak, talán cserben hagytak. Most visszatérnek, hogy aztán az otthon egyfajta furcsa, kegyetlen revánsot vegyen, vehessen rajtuk.

A szokásos kunderai variációk most is élnek. Párhuzamba állítva a cselekményt, a regényt, és a szereplők történetét, Odüsszeusz bolyongásával, a cseh történelem sorsfordító eseményeivel, Schönberg /zene/esztétikájával, és a sokszor emlegetett, kedvenc cseh költő, Ján Skácel metaforájával, melyben a szomorúságból épülne a haza, hova háromszáz évre be lehetne zárkózni, át sem lépve a küszöböt, ki sem nyitva az ajtót, amit a mi Hamvasunk úgy mondott: „otthon maradni s még az ablakon se nézni ki …".

Ez lenne talán az ideális, a megoldás, az egyetlen, mely jelenthet valamit a két világ között rekedteknek, akik Prágában már francia bort isznak sör helyett, akiket a helyi klíma is megtréfál, s akiknek egykori országában az odatévedt, alkalmi turisták is kellemesebben érzik magukat, mint azok, akik csak ott tudtak s tudnának élni. Azonban már nem tudnak sosem, hisz ők csak egymással érthetnek szót, élhetnek át kudarcot és flörtöt, mert birtokuk egyedül egyben, vagy akár külön – a visszatérő – érzés a kétely: a nemtudás.

Mizsér Attila



Korábbi könyvkritikák: