napi online kultúra és tudomány

KÖNYV
Isten éltesse John Lukacsot!
John Lukacs: Egy nagy korszak végén, Európa Kiadó, Budapest, 2005.


A könyvekről és szerzőkről szóló közhelyek jó része valószínűleg az alexandriai könyvtár felépítése óta kering a köztudatban. Kettő közülük erre az esetre is alkalmazható: "A könyvek további könyvekhez vezetnek el." és: "Egyes szerzők életük során ugyanazt a könyvet írják különböző változatokban." Kezdjük talán az utóbbival.

John Lukács munkásságában - amely immár magyarul is java részében hozzáférhető - nem először foglalkozik a történelem mibenlétének általános kérdéseivel, a történelmi gondolkodás sajátosságaival. Hasonlóképpen nem először ír a 20. század és az újkor lezárulásáról. Bár nem kívánnék a Lukács-szakértő szerepében tetszelegni, úgy látom, hogy a közhelyet kicsit módosítva az idős történész valójában három különböző könyvet írt meg újra és újra, néha összekombinálva, néha pedig jól elkülönítve őket. Egyrészt a történetfilozófia és a tudományfilozófia bizonyos kérdéseit boncolgató, valamint a történész mesterségének jellemző jegyeit kutató elméleti művet, amelybe kikerülhetetlenül beleszövődnek önéletrajzi elemek, ilyen : A történelmi tudat, A XX. század és az újkor vége, és az Egy eredendő bűnös vallomásai. Másrészt megírta a 19. és a 20 század fordulóján még létezett civilizált, urbánus világ és a benne élő művelt úriemberek szomorkás történetét, amint felszívódnak a múlt század fogyasztói tömegtársadalmában: A XX. század és az újkor vége, Az Amerikai Egyesült Államok XX. századi története, a Budapest 1900 és az Évek tarozik ebbe a sorba... A harmadik csoportba a második világháborúval és a hidegháborúval foglalkozó kis- és nagymonográfiái tartoznak: 1945: a nulla év, Öt nap Londonban – 1940 május, Hidegháború története, a Kennan-Lukacs levelezés, Az európai világháború, A történelmi Hitler, és A párviadal.

Nem nehéz kitalálni, hogy az Egy korszak végén az első és/vagy a második csoportba illik-e bele. A könyvecske fő állítása (és címe) az a gondolat, hogy az ötszáz éve elkezdődött újkor napjainkban ér véget, ezért újra kell gondolnunk a haladásról, a tudományról és az ember világban betöltött helyéről alkotott – szükségképpen az elmúló nagy korszak által kondicionált – képzeteinket.

De nem csak az életmű mintázatába való besorolás nem egyértelmű, a könyv az olvasó számára egyéb ambivalenciákat is tartogat. Mindjárt itt a műfaj kérdése. Lukacs esszének tekinti írását. Ez rendben is van, de milyen fajta esszével van dolgunk? Egy bizonyos, ez nem a szóhagyományos értelmében vett történeti esszé. A szigorúan történelminek tekinthető gondolatmenetek, rekonstrukciók, példák a szöveg kisebb hányadát teszik csak ki. Lehetne akkor talán romantikus, reakciós, kultúrpesszimista, történetfilozófiai értekezés. Az idős mester a reakciós megnevezés ellen bizonyosan nem tiltakozna, hiszen éppen a haladás/haladó fogalmaink radikális újraértelmezésére szólít fel.

Mi is lenne a történetfilozófia? Súlyos nagyképűség volna azt állítanom, hogy én rendelkezem a történetfilozófia tökéletesen vízhatlan definíciójával. A szótárak és lexikonok meghatározásainak idézgetését pedig többnyire retorikai fogásnak tartom. Most elégedjünk meg annyival, hogy szerintem a történetfilozófia tipikus kérdései közé tartoznak az alábbiak:

Milyen a történelmi idő szerkezete és mi(k) a szervező elve(i)?
Mi a felelős a történelem dinamikájáért, mi tartja mozgásban?
(Talán meglepő, de szerintem a fentiekhez képest csak másodlagos kérdés a 19. század történetfilozófiai gumicsontja: van-e a történelemnek teleológiája, azaz tart-e valami cél felé?)
Mi a múltra vonatkozó kijelentések ismeretelméleti státusa?
Mi az oksági magyarázatok általános szerkezete?
Léteznek-e "primitív" (azaz további alkotóelemekre nem bontható, nem komplex) események az időben?
Mi a múlt jelenbeli lenyomatainak értelmezési tartománya (azaz mi az önmagukon túlmutató "jelentésük")?

A listát biztosan lehetne bővíteni, egyes kérdéseket összevonni, másokat pedig többfelé bontani. Számomra ebből csak annyi a fontos, hogy Lukacs esszéjében ugyan szerephez jutnak ilyesfajta problémák, de a legnagyobb teret azok az absztrakt kérdések kapják, amelyek az emberi megismerés, gondolkodás, tudás általános jellemzőit feszegetik. Ezek pedig elsőrendűen az ismeretelmélet és a tudományfilozófia hatáskörébe tartoznak. Akkor tehát tudományfilozófiai esszével állunk szemben? Lehetséges, de annak viszont – és ezt nehezemre esik kimondani – nem elég jó.

Lehet, hogy ezt is a modernitás elavult eszméi közé kell sorolnunk, számomra mégis kevéssé meggyőző, amikor a természettudományokban csak autodidakta módon jártas gondolkodó általános kijelentéseket tesz arról, merre tart a modern fizika, illetve mi ennek az ismeretelméleti jelentősége. Természetesen nem azt kifogásolom, hogy John Lukacsnak van saját véleménye az általános tudományfilozófiai problémák némelyikéről. Nekem is van. Néhol értékítéleteivel is egyetértek (például szerintem is elképesztően túlértékelt Thomas Kuhn munkássága – de ez egy másik írás tárgya lehetne). Még az sem baj önmagában, hogy a véleménye megtámogatása céljából idézett művekkel szemben legalább annyira elismert szerzők írásait sorakoztathatnánk fel - homlokegyenest ellenkező nézetekkel. Leginkább az érveket hiányolom. Illetve a közismert ellenérvek logikai vagy empirikus cáfolatát. Itt ugyanis nem segít a jelentős történész páratlan stílus- vagy erős történelmi érzéke (szakmai szlengben "szaglása"), szintézisteremtő képessége és részletek iránti érzékenysége, amikor az a kérdés, hogy lehetséges-e a fizika egységes elmélete, vagy hogy mi az emberi megismerés alapvető formája.

Nincs kifogásom az ellen, hogy a tudománytörténettel annak egyik legelső (majdhogynem alapító) képviselője, Pierre Duhem munkássága révén ismerkedjünk meg, bár azóta történt egy s más ezen a területen is. (Egyébként szerencsés véletlen, hogy éppen most jelent meg Duhem legfontosabb műve A jelenségek megőrzése: Értekezés a fizikaelmélet fogalmáról Platóntól Galileiig. Budapest: Kairosz, 2005., így a magyar olvasó maga is utánajárhat az egyes kijelentéseknek.) Bár Lukacs könyvéből nem derül ki, a francia konzervatív katolikus fizikus és tudománytörténész a halhatatlanságot az úgynevezett Duhem-Quine tézissel nyerte el, amely lényegében annyit állít, hogy minden elmélet a releváns tények szempontjából aluldeterminált, azaz az empirikus adatok egy adott halmaza mindig több lehetséges elmélettel áll összhangban. Erről a trambulinról rugaszkodik el aztán a logikai pozitivizmust bíráló ismeretelméleti relativizmus. Mivel Lukacs nem bíbelődik a tudományfilozófia néhai főáramának ismertetésével, mindez akár érdektelennek is tűnhet. Csakhogy a szerző az égbekiáltóan erős tudományfilozófiai állítások sorát veti papírra, különösen a harmadik (A tudományos megismerés kérdése) és az ötödik (A világegyetem középpontjában) fejezetben.

Lukacs többször hangsúlyozza, hogy az emberi gondolkodás egyben nyelvi gondolkodás: "Márpedig az emberek szavakban gondolkodnak." Ez a drámai kijelentés mindjárt két irányból is erősen megkérdőjelezhető. Egyrészt radikális filozófiai állítás, ami mellett érvelni kellene. Nem elég kimondani, hogy pace Wittgenstein (valamint az egész brit empirista hagyomány), pláne nem W. nevének megemlítése nélkül. Ami talán még fontosabb, rendelkezünk számos tapasztalati beszámolóval arról, hogy bizonyos problémák megoldása az illetők agyában nemhogy nem az anyanyelvük keretébe zárva merült fel, hanem mindenfajta szimbólumrendszertől függetlenül. Lukacs szemében nyilván sokat levon a beszámolók hitelességéből, hogy ezen szerzők nagyobbrészt matematikusok voltak. Legyen itt elég annyi, hogy amellett is szólnak érvek, hogy a képi gondolkodás esetenként megelőzheti a nyelvi megformálást.

Lukacs több helyütt leírja ellenérzését a húrelmélettel szemben. Mind matematikai, mind fizikai ismereteim messze alatta maradnak annak a szintnek, hogy kompetensen megítélhetném, alkalmas lehetne-e ez az elgondolás a Nagy Egyesített Elmélet szerepére. De tudományos érvet Lukacsnál itt sem találunk, csak egy hosszú idézetet David Lindleytől (105-107. o.), amelynek az a lényege, hogy mindez merő matematikai játék, elvégre a huszonhat dimenziós térben ficánkoló húrok feltételezése csak életidegen fantazmagória lehet. A szerző itt egyszerűen visszaél a laikusok “dimenzió” szóhoz fűződő asszociációival, hiszen hogyan is lehetne háromnál több az egymást derékszögben metsző síkok száma? Csakhogy a dimenzió szót használja az algebra is, metaforikus értelemben. Például egy négyváltozós függvény globális és lokális maximumainak és minimumainak meghatározására az algebrai megoldás mellett a geometriai leképezés is kínálkozik, és gyakran ez az egyszerűbb út a gyors eredményhez. Ez pedig ötdimenziós terek vizsgálatát jelenti. Aki tehát el tud képzelni egy négyváltozós függvényt az egyúttal el tudta képzelni az absztrakt ötdimenziós teret is. Még akkor is, ha a dimenzió szó meg sem fordult a fejében. Mindez Lukacs számára – ahogy sajnos a legtöbb történész számára – tökéletesen idegen, megfoghatatlan, érthetetlen világ.

Végül lássuk azt a kijelentést, ami talán a legtöbbször fordul elő a kötetben: valaminek a története azonos magával a dologgal, így a tudomány története azonos a tudománnyal. A Goethétől eredeztetett gondolat talán ártatlannak hangzik egy történész számára, de a tudományfilozófiában szélsőségesen radikális állítás. Ezen az sem segít, hogy Lukacs szerint Bohr és Heisenberg maga jutott volna arra a következtetésre, hogy a kvantummechanika valójában nem más, mint a kvantummechanika története. Ez már csak azért sem lehet automatikusan mérvadó, mert más szövegösszefüggésben Einstein kap kritikát azért, amiért élete végéig a determinisztikus egyesítő elméletet kereste, és a kartéziánus hagyomány minden szigorával tett különbséget külvilág és szubjektum között. Itt akár igaza is lehet Lukacsnak, de akkor is fennmarad a következtetés: tehát a tudósok filozófiai jellegű gondolatai saját tudományukról nem feltétlenül perdöntőek. Nem világos, hogy a "története" kifejezésben mi határozza meg az időkorlátokat.

Vajon a "biológia" megértéséhez mindenképpen szükség van-e a putrefactio középkori tanának ismeretére (békák és kígyók porból, rothadó anyagból keletkezésének elmélete), vagy elég a Linné utáni elgondolások ismerete? Arról nem is beszélve, hogy a modern természettudományok nem kis részben gyakorlat-orientáltak. A jelenlegi természettudományok egy fontos dologban biztosan különböznek a társadalomtudományoktól és humanióráktól: oktatásuk során nem tanítják az adott tudományágak "klasszikusait". Kérdezzük meg az első szembejövő fizikust – legyen bár akadémikus – vajon olvasta-e Newton Philosophia naturalis principia mathematica-ját? Abban is biztosak lehetünk, hogy egy mai elméleti biológus nagyon mélyen értheti az evolúció tanát anélkül, hogy járt volna a kezében A fajok eredete. De hogy minden gimnáziumot végzett emberhez közelebb álló példát mondjak, a sikeres differenciálszámításhoz egészen nyilvánvalóan nem kell Leibnizet olvasni, a monád-elmélet megértéséhez viszont nyilvánvalóan igen.

Hadd említsek végül egy olyan gondolatot, ami igazán tetszett, bár ugyancsak meglehetősen idegen az általam ismert történészek többségétől. Lukacs következetesen kitart amellett, hogy a múlt magyarázata, értelmezése során nem tekinthetünk el a meg nem történt eseményektől, a be nem következett alternatívától. Ezt ugyan az arisztotelészi, Szent Tamás-i potencialitás – aktualitás fogalompárba sűríti, de jól érthetően arról van szó, amit manapság kontrafaktuális (tényekkel ellentétes) érvelésnek hívunk. A történészek nagy része ma is a „történelmietlen kérdés” rubrikába sorolja a „mi lett volna ha” kezdetű mondatokat. Holott szerintem is a napnál világosabb, hogy ilyesfajta – legalábbis hallgatólagos – feltételezések nélkül szinte semmit sem mondhatunk oksági viszonyokról.

Összefoglalva: ha tudományelmélet után vágyakozom, nem ezt a könyvet venném le a polcról. Viszont bizonyosan kedvet csinál a jóféle konzervatív kultúrpesszimista klasszikusokhoz. Miatta vettem elő újra Spenglert. Bizonyosan elégedett lennék az életemmel, ha ennyi idős koromban ennyi reneszánsz lelkesedést éreznék az emberi gondolkodás eredményeinek rendszerezésére.

Isten éltesse John Lukacsot, és írjon még jópár gyönyörű könyvet mindannyiunk örömére!

Meszerics Tamás


Kapcsolódó link:
A kiadó honlapja



Korábbi könyvkritikák:

A szépség története
Katherine Mansfield: Elbeszélések
Winston Churchill: Az angol ajkú népek története
Petra Hůlová: Homályos üvegen át
Richard Pollack: Az igazi Bruno Bettelheim
Andrzej Stasiuk: Dukla
Mario Vargas Llosa: A Zöld Palota
Győrffy Ákos: Akutagava noteszéből
Ljudmila Ulickaja: Életművésznők
Sébastien Japrisot: Hosszú jegyesség
Darvasi László: Trapiti és a borzasztó nyúl
Székely András: Szántó Piroska
Závada Pál: A fényképész utókora
Térey János: A Nibelung-lakópark
Henning Mankell: A férfi, aki mosolygott
Horváth Viktor: Át avagy New York-variációk
Slawomir Mrozek: Hazatérésem naplója
Végel László: Parainézis
Lévai Balázs: Bestseller
Günter Grass: Ráklépésben
XI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál
Teslár Ákos: Ezeket kidobtam
John Lukacs: Budapest 1900
Johannes szívderítő temetése, Abszolút semmi köze a szexhez
Láng Zsolt: A szomszéd nő
Ingmar Bergman: Sarabande
Nádas Péter: Der einige Tod (Saját halál)
Háy János: Kotródom el
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka
Nick Hornby: Beszélgetés az angyallal
Cserna-Szabó András: Fél hét
Zilahy Péter: Az utolsó ablakzsiráf; könyv+CD-ROM
Peer Krisztián: Hoztam valakit magammal
Nagy Gergely: Adjatok egy pontot
Pina piedesztálon
Váncsa István: Hírvilág
Milan Kundera: Nemtudás
Jake Smiles: 1 link
Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok
Ószabó Attila - Vajda Éva: Tényfeltúrás
Csaplár Vilmos: Igazságos Kádár János
Oravecz Imre: Héj
Viktor Pelevin: Omon Ré
Bujdosó Alpár: Avantgárd (és) irodalomelmélet
Richard Aczel: Hogyan írjunk esszét?
Biczó Gábor: A tragédia délelőttje
Müllner András: Kőrösi Csoma Sándor
Végel László: Exterritórium
Németh G. Béla: Hét folyóirat 1945-1950.
Martinovics Tibor: Időállandó
Gombrowicz napló
Szerbhorváth Symposion
Szilasi: A selyemgubó és a "bonczoló kés"