Kimúlt egy divat az irodalomból. Az, amelyik úgy kezd: rejtélyes kézirat került a szerző kezébe. Hamar meg lehet ezt unni, egyáltalán mindent, ami modoros, már az erről szóló esszék sem érdekelnek, hiába magyaráznak, ma már ez passzé. Láng Zsolt is ezzel indít, bár szabadkozik nagyon, mert ő is tudja már, hogy az olvasónak vele együtt elege van ebből a fád ismétlődésből, viszont neki se jut jobb eszébe, pedig előtte is és utána is magyarázkodni kényszerül, hogy Oidipusz történetét százéves nyelven adja elő.

A többiekkel együtt ő is egy valahai irodalomba, modorba és elbeszélői hagyományba szerelmes. Az ő választása Gyöngyösitől (akinek az egyik novellában megemlítik Az igaz barátságnak és szerelemnek tüköre című darabját) az 1940-es évekig tartó időszakra esik, abból is egy enervált, depresszív, magányos hangra, ami olyan, mintha a beszélő az orra alá dörmögné, anélkül, hogy igazán számot tartana az olvasó figyelmére, miközben idejétmúlt, ásatag és teátrális mondatokat ír: "Holnap holdtölte lesz. Milyen erős a fény... A falakon bogarak futkosnak. A levendulabokor is fulladozik. Most érkezem, vagy most indulok? Milyen zavaros minden. Rohanni..., miközben leroskadnék a földre. Aludni? Minden álom újabb lidérchad... A nautílusz sem tud kibújni csigaházából, folyton építi…Ki szólít? És kié ez a hang? Ha tükörbe nézek, őt látom? Vissza kell mennem, Istenem, adj erőt." És mindehhez semmi agilitás, közéleti téma, egyáltalán politika, Lángot két dolog érdekli: az idő múlása és a nők.

Minden novellában van egy-két erőteljes utalás az időre, erről többet is lehetne írni, esszéistáknak szánt csemegéket rejtett a szövegekbe a szerző, a novellák is szép rendben egyre közelebb kerülnek a jelenkorhoz (emlékezzünk, Oidipusszal indult), a nőket pedig egyszerűen képtelen kikerülni, mindenütt ott vannak, mindent átitatnak, ez az egész novelláskötet igazából róluk szól úgy, hogy egy novella kivételével mindenhol egy férfi vall róluk. Egy római anyuka, Mary, az amerikai csaj, egy feleség, Ursula Upstanden, a svéd rajongó, egy bolgár kalauznő, egy Balkán-bajnoknő német vonaton, bombay-i önkéntes nővér, rodoszi természetgyógyásznő, szomáliai nő az Andrássy úton, török nővérke, és egyszerre zárlatként és csúcspontként: a szomszéd nő. Szó sincs Casanova emlékiratairól, ezek változatos módon félrecsúszott ügyek, harmónia bennük sehol, egymásratalálás se, csak mintha azért lennének fontosak, mert a beszélő férfit olyan sokféleképpen testileg –lelkileg –szellemileg – felpiszkálják, aztán mindig kielégületlenül hagyják.

"A szerelem halott"– hangzik el egy helyütt, mi szárazon bólintunk, Isten után jó, hogy ez is, és ha már az életben nincs mit élvezni ezeken a zavaros ügyeken, legalább az irodalom gourmand-jainak való nyelvi fordulatok, és a szemlélődés hozzon valami élvezetet nekünk, szegény, posztmodern olvasóknak.

Helmezci Hedvig


Kapcsolódó link:
A könyv kritikája a literán