Adott egy téma, melyről sokáig nem lehetett beszélni, és most már muszáj. Nemcsak azért, mert beszélni kell arról, ami tabu volt egykor, nemcsak azért, mert emléket kell állítani azoknak, akik egy katasztrófában életüket vesztették, nemcsak azért, mert be kell ismerni, hogy mi történt. Legfőképp azért, mert ha az nem beszél róla, aki talán az egyedüli hiteles elbeszélő lehetne, akkor majd megszólal valaki más – máshogyan.

Günter Grass Ráklépésben című regényének témája a Wilhelm Gustloff hajó elsüllyesztése 1945. január 30-án, fedélzetén több ezer kelet-poroszországi menekülttel. Valójában azonban az írásról, a múlttal való szembenézésről szól, és arra figyelmeztet, hogy a történelem akár meg is ismételheti önmagát.

Az eseményről az NDK-ban több éven át hallgatni kellett, s ezért már-már történelemmé kövesedett. A történetet, melyért krónikása személyes felelősséget érez, csak úgy lehet elmesélni, hogy kellő távolságtartással kezeli, s megpróbál objektív lenni, és létrehozni valamiféle objektivitást. Egy ilyen szituációban nem működhetett a mindentudó narrátor technikája, de tisztán dokumentumregényt sem lehetett írni a hajó elsüllyesztésének körülményeiről, ezért Grass átadja a szót egy fiktív elbeszélőnek, s így Paul Pokriefkének (a Kutyaévek, a Bádogdob Tulla Pofkriefkéje fiának) kell megküzdenie a témával. Neki, ha lehet, még nehezebb megszólalnia, hiszen egész életét meghatározta a hajó katasztrófája: éppen a Gustloff elsüllyedésének pillanatában született, ahonnan anyja csodával határos módon menekült meg. Képtelen szabadulni ettől a meghatározó élménytől („az Anya által meghatározott gyermekkortól”), de végül az ő fia válik a hajó legendájának igazi áldozatává. Nemcsak a Wilhelm Gustloff történetét kell tehát felgöngyölítenie, hanem személyes tragédiáját is fel kell dolgoznia.

A valóságos események kibogozhatatlanul összekeverednek a fikcióval: Grass kellőképpen megterhelte hősét, hogy ő maga megszabaduljon. Pokriefkére testálta az íráskényszert, a személyes érintettséget, a lelkifurdalást, a felelősséget – hogy ezzel a fiktív objektivitással gyűrje le a tárgyban rejlő, s jó ideje vele együtt várakozó nehézségeket.

"De nem, sajnálkozott az Öreg, ilyesmi nem került ki a keze alól. Fájdalmas hiány ez, sőt annál is több: fiaskó. Nem akar magyarázkodni, csak megállapítja, hogy a hatvanas évek közepén megcsömörlött a múlttól, és a falánk egyre csak mostmostmostot hajtogató jelen megakadályozta abban, hogy mondjuk kétszáz oldalnyi papíron (...) És mára elkésett vele. Kárpótlásul, ha nem is megalkotott, hosszas keresés után fölfedezett engem, mint valami leletet a túlélők listáján."

"Emészti magát az Öreg. Azt mondja, voltaképp az ő nemzedékének tiszte lett volna, hogy megfesse a kelet-poroszországi menekültek szomorú sorsát (...) Sohasem lett volna szabad, sóhajt az Öreg, hallgatni ennyi szenvedésről, a témát megkerülni, és a jobbra fésültek kezére játszani pusztán azért, mert saját bűnünk irtózatos, a beismerő töredelem pedig mindennél fontosabb volt az azóta eltelt esztendőkben. Irdatlan nagy mulasztás… Ám most az Öregember, akit kimerített a sok írás, bennem véli megtalálni azt, aki helyére lépve – "helyettesként", mint fogalmaz – arra hivatott, hogy beszámoljon a szovjet hadsereg betöréséről a birodalomba."

Bravúros az az önironikus csel, mellyel Grass segítő, tanácsadó Öregemberként saját alakját is beleszövi a regénybe. Játékos odakacsintás minden egyes utalás saját személyére, a nagy öregre, a megfáradt, de tekintélyes regényíróra. Ugyanakkor komoly gesztus is ez: felelősnek érzi magát a kínos helyzetbe hozott hősért, a biztonság kedvéért mellette marad.

A regény legnagyobb érdeme éppen ez az írói technika, ezek a megoldások teszik igazán izgalmassá minden mondatát. A képzeletbeli elbeszélő munkálkodása közben az olvasó is részesévé válik az írás folyamatának – majdhogynem passzív írótárssá változik. A döntések, a nyomozás, az elrendezés mind a néma, de egyetértő olvasó előtt zajlanak. Igen, beleegyezünk abba is, hogy átlósan haladjon narrátorunk az időben "mint a rák, mikor oldalazva hátramozgást imitál, mégis meglepően gyorsan előrejut". Társak vagyunk, egyszerre bontakozik ki szemünk előtt az igazság – de olykor visszakacsintunk az Öregre, akinek egykori regényalakjai Paul Pokriefke életének szereplői, lehetséges apái. Belemegyünk a játékba: elhisszük, hogy néha többet is tudunk.

Paulnak valóban nehéz a dolga: a világhálón felbukkan egy honlap, mely szintén a hajó tragédiájával foglalkozik – de egyértelműen szélsőjobboldali, antiszemita szemszögből. A honlap adatait, történeteit megtisztítva kezdi írni saját regényét (ez adta a kezdő lökést, innen a kényszer felismerése) a hajó névadójának, a névadó gyilkosának, majd a hajó „gyilkosának” élettörténete felől elindulva. A sorsszálakat gombolyítva, a múltban tévelyegve - s benne rendet vágva – Paul szembesül vele, hogy akinek nyomán halad, s akit hol követnie, hol cáfolnia kell – tulajdon, antiszemitává serdült kamaszfia. A múlt szereplőinél ettől a pillanattól kezdve fontosabb a jelen, a neonácizmus fenyegetése értetlen döbbenettel vegyül. A sorstörténet felgöngyölítése még sürgetőbb, de az újabb tragédiát nem lehet megakadályozni.

A mindvégig tárgyilagos, kimért szöveg utolsó mondata hátborzongató: "Ennek nincs vége. Nem lesz vége sohasem." Épp a didaktikusságtól mentes elbeszélés, a helyes arányérzék teszi azt, hogy a mondandó megüt, a figyelmeztetést nem lehet félvállról venni. A múltat, a történelmet nem szabad a „jobbra fésültek” kezére játszani. Erre a mondatra kellett felkészülni, ehhez kellett erőt gyűjteni, ehhez kellett a távolság.

Takács Nóra


A portrékat Egyed Péter készítette



Kapcsolódó link
Az Európa Könyvkiadó honlapja
Váradi Júlia interjúja a Literán
Günter Grass életrajza az e-kultúra honlapján

Korábbi könyvkritikák: